A BioShock: The Collection más konzolokon és PC-n már évek óta elérhető, a Switch-port azonban pont az a friss újdonság, amire szükségünk van egy világjárvány közepén. Fő motívumként mindhárom részben az a kérdés szolgál, hogy miként változtatja az ember gyűlölködő, kapzsi természete disztópiává még a legragyogóbb utópia ígéretét is, és hogy akár a tenger mélyén, akár a felhők felett épít várost magának, az emberiség technológiai vívmányainak máza alatt borzalmas gyarlóság rejtőzik.
A Rapture városában játszódó első BioShock új korszakot hozott az FPS-ek világába. 1960-as éveket idéző esztétikája és zenéje gyönyörű, de brutális hangulatot teremt. A BioShock 2 minden tekintetben folytatja elődje hagyományait, ismét a tenger fenekén, de jó nagy csavarral. A lebegő utópiában játszódó, és a világ egyik legfantasztikus történetével büszkélkedő BioShock Infinite pedig végül tökéletesen zárja le az évtizedes krónikát, több értelemben is elődei fölött szárnyalva.
Mind a három címet, plusz a hozzájuk tartozó összes DLC-t és letölthető tartalmat egy csomagban adja a Collection (bár a multiplayer módot nyilván kiszerelték a második részből). A BioShock 2 Minerva-s Den című extrája, illetve az Infinite két, szorosan összekapcsolódó DLC-je, a Burial at Sea első és második epizódja is része ennek a gyűjteménynek. Sőt, még egy izgalmas bónuszt is kapunk mindezek mellé: az Elárvult Ötletek Múzeuma nevű, meglátogatható kiállítást, ahol az eredeti BioShock fejlesztése közben felmerült, de végül elvetett koncepciókat nézhetjük meg. Nemcsak soha nem használt karaktermodellek, de látványtervek, és a fejlesztési folyamat buktatóiról szóló kis történetek is felfedezhetők a múzeumban.
Rapture és Columbia utcáin
A legfontosabb kérdés, hogy mennyire öregedtek szépen ezek a játékok, és a grafika hogyan viselte a Switchre portolás folyamatát? A válasz főleg attól függ, hogy kézi vagy dokkolt módban játszunk-e a konzollal. A sorozat legifjabb tagja, az Infinite, idén lett hét éves, míg az eredeti BioShock már a tizenhármat tölti be – mindannyian korábbi konzol generációk korában születtek, annak megfelelő grafikai kapacitással. A viszonylag alacsony framerate és Rapture szórványosan megvilágított, sötét világa sokkal jobban teljesít handheld módban, de még kis képernyőn is meglepően hangulatos és lenyűgöző a város. Tévére kirakva azonban a remaster sminkje alatt megmutatkoznak a BioShock első két részének ráncai, bár szerencsére a lehengerlően egyedi környezet és felülmúlhatatlan történetmesélés így sem veszít varázsából.
Ezzel szemben az Infinite kontrasztosan napos, fényben úszó esztétikája remekül mutat minden méretben, és ha összehasonlítjuk a 2013-as eredetivel, nem sok minőségcsökkenést lehet felfedezni. Mai szemmel nyilván kevésbé lenyűgözők a modellek, az egyre realisztikusabbá váló játékok világában az Infinite egy kiöregedett szereplő, ám a pályatervezés, a díszletek, az átvezető videók koreográfiája és a fantasztikus szinkron még a modern konkurenciát is lepipálják.
Az viszont sajnos hamar egyértelművé válik, hogy a Switch joyconjait nem first person shooterekhez tervezték, és mivel a lövöldözés a játékmenet sarokpontja, ez valamennyire rontja az élményt. Hibái ellenére azonban a BioShock: The Collection még mindig a második legjobb dolog, amit Switchen valaha játszottam. A tény, hogy elejétől végéig, minden DLC-vel együtt végigjátszhatom a BioShock-mítoszt akár ágyban fekve, vonaton ülve vagy bárhol a világon, feldobja ezt az egyébként rendhagyóan csendes, koronavírussal terhes nyarat.
