Akkor most váltunk. Ez nem hagyományos teszt lesz, de még csak nem is kifejezetten ajánló, hanem egy élménybeszámoló. Hogy mire számíts onnantól, mikor az általad kreált Watcherrel végighaladsz a lelkek útján, majd felébredsz a parton, ahonnan megindulsz a minimum 50 órányi kaland teljesítésére. Merthogy teszt már volt, ott el lett mondva, milyen a játék. Én azt szeretném most átadni, hogy közben miért éreztem úgy, hogy egy elképesztő mese/kaland/fantasy részese vagyok, egy aprólékosan és figyelmesen, szeretettel összerakott sajátos világban.
Istenre vadászva
Csak gyorstalpaló felvezetésként némi támpont, hogy mire számíts, mielőtt hősnek és hajókapitánynak állsz. Aye aye, kapitány, itt bizony hajózni is kell, nem vegyülhetsz örökké a szárazföldi patkányok közé. Szóval, az előzmény ismerete nem kell a Deadfire élvezetéhez. A két történet összekapcsolódik, de más helyszínen élvezhetjük ki a folytatást, plusz a start egyértelmű a PoE-szűzeknek is.
A legfőbb karaktered és mindennek a mozgatórugója a Watcher, aki látja a lelkeket, sok esetben meg is menti, útba igazítja őket, emellett pedig maga is keresi a saját sorsvonalát, hiszen Eothas isten úgy gondolta, visszatér a halálból, majd pusztító útra kél, ezzel pedig megpecsételte hősünk sorsát. Utóbbi kap egy esélyt az istenektől, miközben Eothas nyomába ered, hogy kiderítse, hova tart a titán, akinek társai okozták vesztét, és aki feltámadásával újra és újra veszélyezteti az élők világát.
Ahol a part szakad
Ennyit a száraz tényekről. Merthogy onnantól, hogy megkapod az irányítást, eléd kerül az izometrikus világ a rajzolt hátterekkel és gyönyörűen kidolgozott karakterekkel, már nem igazán számít a kötelező pont. Nem tudom már, hogy hány órámba telt, mire felfedeztem az induló helyszínt, de nem volt olyan sok, viszont annál inkább felkeltette az érdeklődésem. A térképen egy ikonnal jelölve haladhatsz, összeszedve nyersanyagot, átnézve elhagyatott helyszíneket, meglátogatva városokat, netán beleugorva előre jelzett ütközetekbe. És nem véletlenül tűnik úgy, hogy a felvezetés csak egy apró kis terület, mert ha sikerült megjavítani a hajót, mehetsz is egy jóval nagyobb városba, hogy a lényegi izgalom csak onnan kezdődjék.
Ehhez azonban a hullámokat kell meghódítani. Az első részben volt erőd, itt ezt hajó váltja, legénységgel, igényekkel, amit menedzselni kell, illetve teljesen átszabható elemekkel, amiknél csak a virtuális pénztárca szab határt. Persze a legénységnek is kell némi juttatás, ahogy élelem és ital is, az ágyúba meg lőszer és a többi – ezt kell kiismerni, rendben és egységben tartani. A hosszú utakra érdemes felkészülni, a csillogó víztükör kitölti a teljes látképet, azonban ajánlott a világtérkép felfedezése, mert elhagyatott hajókat és szigeteket, izgalmas történeteket egyaránt fellelhetünk a céltalan utazgatások alatt.
Ha valahol kikötünk, valakivel találkozunk, de leginkább a történet előrehaladtával természetesen rengeteg párbeszédben van részünk. És ezek minőségi dialógusok, szinkronnal. Imádtam hallgatni Eothas mondanivalóját, mennydörgő hangját, egy-egy igazán egyedi teremtményt – miközben mindenki eltérő személyiség. Sőt, ahogyan az lenni szokott, rengeteg esetben kapunk egy csomó különálló lehetőséget is, amik válaszainkként meghatározzák a cselekményt, kapcsolatainkat, így csak rajtunk és sok esetben fejlettségünkön múlik, hogy jövünk ki egy-egy helyzetből.
Ha meg harcra kerül a sor, hát ott is teljesen szabad kezet kapunk – az ötfős partit formáció szerint variálhatjuk, amennyiben nem testzenek döntéseik, egyesével irányíthatjuk őket, fejlődési fájuk rengeteg választható opciójának hála pedig egy csomó eltérő módon vethetjük be őket a csaták alatt. Amik kimondottan izgalmasak, válasszuk a körökre osztott vagy a valós idejű verziót. Egy-egy esetben még az idő is belassul, hogy kiélvezzük a szétrepkedő húscafatokkal járó végső csapásokat – ha pedig esetleg elbukunk, csak be kell tölteni egy korábbi mentést, miközben a rendszer automatán is elég sűrűn ment. Persze a nehézség is teljesen testre szabható, szóval az sem csalódik, aki csak a történetet ismerné meg, illetve az sem, aki a komoly kihívást szereti.
De összességében elmondható, hogy a konzolos verzió vásárlói nem csalódhatnak. Az irányítás kontrollerrel is teljesen rendben van, a legtalálóbb szó tényleg az rá, hogy fluid, ugyanis semmilyen hátrány nem éri azokat, akik mondjuk, PS4-en csapnak le a programra. Sőt, az Ultimate verzióval megkapnak minden lényeges DLC-t, aminek hála aztán tényleg legalább 100 óra lesz a maximalisták jutalma. És ezalatt fantasztikus sztorikat, a fantasy világba beépülő valós problémákat, elképesztő karaktertörténeteket ismerünk meg, annyit hajózunk, amennyit csak akarunk (azért a kalózokkal és tengeri szörnyekkel/viharokkal nem árt vigyázni), no, és persze rengeteget harcolunk. Csontvázakkal, mesebeli lényekkel, óriásokkal, sárkányokkal, undorító szörnyekkel. Én rendkívüli módon élveztem… a változatos helyszíneket a részletesen kidolgozott tereptárgyakkal; a párbeszédeket; a harcokat; a magával ragadó zenéket. Tényleg egyedi és elmondhatatlanul élvezetes világ ez. És nem csodálkoznék rajta, ha sokaknál utólag még a Pillars of Eternity 2: Deadfire is felkerülne az előző évtized legjobbjait összegző listára. Mert megérdemli. Néha kicsit akad, itt-ott kisebb bugok előfordulnak, de mindez elenyésző a méreteihez és minőségéhez képest. Az egyik legjobb cRPG, ami létezik – de talán az sem túlzás, hogy a legjobb.
