Mindez viszont nem szegte kedvét az Invader gárdájának, akik a félkész játékra ráhúzták a Daymare: 1998 nevet, majd „tisztelgés a klasszikus Resident Evil-széria előtt” címszóval folyt tovább a fejlesztés. Igen ám, csak mire a kész mű megjelent, már javában kint volt Leon S. Kennedy újraértelmezett kalandja a zombiktól hemzsegő Raccoon Cityben, sőt már a pletykák is megindultak Nemesis második eljöveteléről. Mikor a Daymare: 1998 végül szeptemberben a polcokra került, készítői joggal érezhették azt, hogy ez a hajó már elment. A Resident Evil 2 szinte minden létező díjat besöpört, több helyen 2019 legjobb játéka lett, Böjti is ódákat zengett róla tavaly év elején. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ismét egy tökéletes túlélőhorror született a Capcom boszorkánykonyhájában.
De ez nem a Capcom
A Daymare ellenben már első pillantásra is hihetetlenül izzadtságszagúnak tűnt. A TPS-nézet, meg a nosztalgia miatt ugyan többen érdeklődve várták a PC-s megjelenést, azonban a játék csúfosat bukott. Pont emiatt érthetetlen az is, hogy készítői miért gondolták úgy, hogy jó ötlet lenne kiadni a konzolos változatot, de amint látjátok, itt van, megkaptuk teljes valójában. Zoo_Lee tavalyi PC-s tesztje után erősen elgondolkodtam, hogy bepróbáljam-e az Invader túlélőhorrorját, azonban a játék olyan szinte kapta a savat mindenhonnan (főleg a steames véleményeket érdemes átböngészni), hogy jobbnak láttam messzire elkerülni. Akaratlanul is a rosszemlékű Operation Raccoon City ugrott be róla (hiszen kezdetben itt is egyfajta elit kommandóssal kell nyomulni), ami meg videojátékos pályafutásom eddigi talán legnagyobb csalódása volt, pedig annyira vártuk egy jóbarátommal, hogy a megjelenés napján egymásnál is aludtunk, hogy akkor majd éjjel lenyomunk egy teljes végigjátszást. Hát, legyen elég annyi, hogy az Operation Raccoon City legértékelhetőbb pontja a főmenüje volt.
Megmenteni a világot…ismét
Vegyes érzések keringtek bennem, mikor települt a Daymare. Egyrészt pontosan tudtam, hogy nem szabad túl sokat várnom tőle, másrészt a túlélőhorror műfaj iránti rajongásom is erősen ott motoszkált a háttérben. Az első pofára esés az átvezető videóknál ért: a bevezető helikopteres résznél olyan baltával faragott arcokat láthatunk, hogy az már-már a PS2-es korszakot idézi. Aztán a sztori nem csupán kölcsönöz a Capcom sikerszériájától, hanem konkrétan pofátlan módon nyúlja azt. A címnek megfelelően 1998-ban járunk (milyen véletlen, hogy a Resident Evil 2 is ekkor jelent meg!). Umbrella Corp. helyett itt Hexacor Biogenetics van, akik amúgy szintén egy szupertitkos, katonák által őrzött laborban kísérleteznek mindenféle kétes hatású vegyi anyagokon, amik még véletlenül sem babatestápolók. Természetesen gonosz, hatalom- és pénzéhes céghez méltóan nem érik be ennyivel, pluszban egy vegyi fegyver kidolgozásán is szorgosan munkálkodnak, ami ha nem írtja ki a teljes várost, akkor mindenkit őrjöngő zombivá változtat. A S.T.A.R.S., bocs, akarom mondani H.A.D.E.S. (Hexacore Advanced Division for Extraction and Search) militarista egységet küldik a helyszínre, mikor egy nap minden kapcsolat megszakadt a laborral és a fejesek rájönnek, hogy el kéne tüntetni a bizonyítékokat, mert ha azok nyilvánosságra kerülnek, akkor lőttek mindennek. Azonban mire megérkezünk, már mindent vér borít, az alkalmazottak pedig hörögve, nyáladzva közelítenek felénk.
Agyhalott invázió
A sztoriban tehát semmi egyediséget nem lehet felfedezni, a látvány is amolyan „szódával elmegy” kategória, de akkor jön a játékmenet, és végleg megadja a kegyelemdöfést. Mint említettem, eleinte egy elit kommandóssal kell mászkálnunk. Felfedezzük a labort, konstatáljuk, hogy kvázi mindenki meghalt, aki meg nem, azt munkaköri leírásunk szerint nekünk kell agyonlőnünk, majd megoldunk egy-két puzzle feladványt (a görög ABC-s még kifejezetten tetszett), és közben halomra lövünk néhány zombit. A legfőbb gond az, hogy a lőszert patikamérlegen méri a játék. Már az 1. fejezetben is komolyan meg kell gondolnunk, hogy célszerűbb-e beleereszteni egy tárat az előttünk csoszogó élőhalottba, vagy inkább elfutni mellette, de az egész jóval frusztrálóbbá válik az 5. fejezetben, ahol háromszor annyi zombival kell megküzdened, nagyon szűk helyeken és feleannyi lőszer birtokában. Aki itt nem adja fel a végigjátszást, az előtt megemelem a kalapom. Míg a 2019-es Resident Evil 2-ben lazán el tudtál futni egy-egy élőhalott mellett, addig itt biztos, hogy 5-ből 4 rád veti magát és lehány. Igen, nem megharap, itt lehány savval, mert miért ne? Fő a változatosság, ugye? Ezen felül a helyszínek is elég érdekesen lettek felépítve, én például egyszer azért haltam meg az 1. fejezet végén, mert elakadtam egy földre döntött zászlóban, mint akadályban, és 6-7 zombi ezt kihasználva szeretettel keblére ölelt.
Rendkívül frusztráló néhol a Daymare, és ezen az sem segít, hogy a nagyjából 7-8 órás játékidő alatt több karaktert is irányításunk alá vonhatunk. A konzolos változatban az irányítást legalább félig-meddig eltalálták, és az Inventory áthelyezése a touchpadra is jó ötlet volt, csak kár, hogy azon belül már annyira körülményes még egy betárazás is, hogy az ember perceket tölt vele, miközben valahol a háttérben már kiszemelte egy ásítozó halvajáró. Azért csak félig-meddig lett eltalálva az irányítás, mert bár a túlélőhorrorokon edzett játékosoknak azonnal kézre áll, az érzékenységet nagyon rosszul lőtték be. Alapból 80%-os a ráta, amit még tovább kell finomhangolnunk, mert különben iszonyú lassan fordul emberünk, és ez a pontos célzásnál végzetes is lehet. Ásítozni pedig fogunk mi is, hiszen a Daymare az első, még egész korrektnek nevezhető óra után már az elharapódzó monotonitás jeleit mutatja, és ez később tovább fokozódik, amit később megfejel a már említett frusztráló utolsó fejezetekkel.
Döghús és dögunalom
Én megértem, hogy nem állt a fejlesztők mögött a szériát már mesteri fokon felmondó Capcom, és nyilván jóval kevesebb pénzből is gazdálkodhattak, de ez nem mentség arra, hogy mennyire közepes lett a végeredmény. Még maguk az élőhalottak sem kellően változatosak, rögvest a kezdeteknél egy hármas ikerpárt lőttem le sorban, akiknek még a munkaruhájuk is ugyanúgy nézett ki! Fel lehetne ülni a nosztalgiavonatra, és kiemelni, hogy igen, a játék bizonyos aspektusaiban valóban visszaidézi a Resident Evil-szériát, de minek? Ott van nekünk a tökéletes Resident Evil 2- és RE3-remake, abszolút felesleges ilyen Daymare-féle szörnyszülöttekkel elütnünk a drága időnket. Hozzáteszem: a cucc legalább annyira túl is van árazva, mint a Predator: Hunting Grounds, szóval ha bárkit csak minimálisan is érdekel ez a gyengén összetákolt zombilövölde, az inkább várjon meg vele pár masszívabb leárazást, és csak utána vegye fontolóra a beszerzését!
