A Black Desert Online egyike volt annak a három játéknak (a WildStar és EverQuest Next mellett), melyek meggyőztek róla, hogy az MMORPG műfaj diadalmenete véget ért, és ha egy nap tovább is lép a World of Warcraft/EverQuest által sikerre futtatott mechanikáktól a fantasztikus irodalom által megálmodott gazdag, dinamikus virtuális világok felé, az nem a közeljövőben lesz. Míg a WildStar csak csúfosan elbukott. Az EverQuest Nextből pedig végül egy tiszavirágéletű Minecraft-klónon kívül nem lett semmi, addig a Black Desert Online-ban hatalmas potenciál volt – ennek a potenciálnak azonban végül csak a töredéke valósult meg.
A BDO ugyanis lehetőségek, játékelemek egész seregét szabadította a játékosokra, mindezt csodálatos grafikával és brutális részletességű karakteralkotással megfejelve, azonban komplexebb játékelemeinek tálalása, megvalósítása igen erős kívánnivalót hagyott maga után – a Remastered pedig, lévén, csak egy méretesebb grafikai újításról és UI-újrahangolásról van szó, sajnos lényegében semmit nem old meg az eredeti problémákból.
Pedig, ahogy az eredeti megjelenésekor, úgy most is hatalmas reményekkel vágtam bele a játékba, és az első pár percben túlzások nélkül lenyűgözött minden, amit láttam. Fantasztikus a látvány, a billentyűnyomkodás helyett a klasszikus akció-TPS játékokat idéző, kombókra építő harcrendszer iszonyatosan addiktív, a játékból pedig sugárzik az élet, a fel-alá rohangáló játékosokkal, a játékosok által felbérelt, a játékvilág kereskedelmét hajtó munkásokkal, lovaskocsikkal. Tetszett a többszintes fejlesztés – karakterünk egyrészt fejlődik a leölt ellenfelek által harctéri képességek terén, a nyersanyagok begyűjtése a crafting képességeit növeli, az NPC-kel folytatott interakciók, a teljesített küldetések a szociális képességeket gyarapítják, és egyre több dialógusopciót nyitnak meg a játék háttértörténetének, karaktereinek megismeréséhez, ha pedig mindez még nem lenne elég, maguk a fegyverek, páncélok is képesek szintet lépni, és a loot halmozása helyett sokkal nagyobb hangsúly helyeződött a meglevő eszközök fejlesztésére.
A BDO pedig ugyan nem tartalmazta a klasszikus értelemben vett instance-okat, barlangokat, a gazdag endgame bőségesen kárpótolt ennek hiányáért – 50-es szint felett automatikus PvP módba került minden karakter, aki elhagyta a biztonságos zónákat, a guildek egymással csatázhattak a gazdasági termelést és szállítást kontrolláló node-ok és ezáltal kereskedelmi útvonalak irányításáért, vagy épp méretes, epikus szörnyek leöléséért. A probléma azonban számomra ott kezdődött el, amikor ezzel a rengeteg elemmel már a játék elején szembesültem – és ennek hála szinte folyamatosan azt éreztem, hogy valami felett elsiklott a figyelmem, valamit rosszul csináltam, hiszen én még mindig csak goblinokat és zsoldosokat öldöstem néhány kattintással, miközben mások kikötőkben üzleteltek, termelést menedzseltek, ingatlanokat vásároltak – nekem pedig fogalmam sem volt, hogy ezekhez egyáltalán hol kezdhetek hozzá.
A történet, melynek elvileg előre kellett volna vinnie, és a küldetések révén megtanítania számomra ezeket az elemeket, üresnek, súlytalannak érződött még a karakterünket megszálló fekete szellem nyújtotta érdekesebb opciók ellenére is – az elvileg mély, komplex háttértörténetek és cselekményszálak vége pedig végső soron mindig az volt, hogy le kellett ölni tizenöt rókát vagy begyűjteni három kavicsot, majd azzal elrohanni valahova.
A Remastered kiadás pedig hiába szépítette a grafikát és finomított valamennyit a játék menükezelésén (melyhez hozzátartozik, hogy konzolon kontrollerrel irányítva a rengeteg almenü és opció kezelése miatt már az első pár óra után bármit megadtam volna, hogy egérrel és billentyűzettel játszhassak), a korábbi tapasztalataim ellenére is ugyanolyan elveszettnek éreztem magam, és egyszersmind alig néhány órát követően érdektelennek a történet és a küldetések iránt.
A játékelemek jók, nem véletlenül alakult ki egy komoly rajongói tábor a BDO körül – ám mindez csak a töredéke annak a potenciálnak, ami ebben a receptben, ezekben az összetett játékelemekben rejlett, a Remastered kiadás és a megjelenés óta kijött javítások pedig nem sokat tettek annak érdekében, hogy ez változzon. Az összképen tovább ront, hogy ugyan a BDO valóban szép, konzolon még soha, egyetlen általam tesztelt játék sem lagolt ennyire durván – a nagyobb városokba érve gyakorlatilag előfordult, hogy 10 fps környékére zuhant a sebesség a rengeteg NPC és játékos tömegének köszönhetően.
A konklúzió sajnos pofonegyszerű: aki szerette a sima BDO-t, az ugyanúgy örülni fog a Remastered minimális újításaival ellátott változatának is, míg aki hozzám hasonlóan valahol már a megjelenéskor csalódott egy kicsit ebben az egészben, az nem fogja jobban megszeretni ezúttal sem. Egy részem valahol még mindig várja azt a forradalmat, amit az évtized derekán ígért nekünk ez a műfaj.
