Képzeljük el, ahogy a jó ideje önmagából kifordult Johnny Depp fura arcokat vág, miközben kezd eltűnni a keze és a lába, majd őrült módjára rohan valamerre, hogy kifesthesse magát és burleszkekre emlékeztető stílusban adjon elő valamit. Nem hangzik túl horrorosan, ugye? Márpedig A láthatatlan ember eredetileg a Dark Universe részét képezte volna, az említett úriemberrel a főszerepben, ami kétes eredményt sejtet, pedig nem mondhatom, hogy ne szeretném a színész rengeteg korábbi filmjét. Ilyen téren mindenképpen jobban jártunk azzal, hogy A múmia után a stúdió sutba dobta a tervet, majd lehetőséget adott korábban elképzelhetetlennek tűnő koncepcióknak is. Ilyen lett Leigh Whannell, a Fűrész fenegyerekének ötlete is, mely nem a felfedezéssel változó doki, hanem az áldozat szerepét helyezte a reflektorfénybe, ezzel is megkavarva kicsit az 1933 óta működő formulát, amit a vígjátékok (Semmit a szemnek - 1992) és a későbbi feldolgozások (pl. Árnyék nélkül – 2000) is egyaránt megtartottak.
Lelki és testi terrorban
A felvezetéssel nem sokat szórakoznak, vagyis csak képekből rakjuk össze a szálakat, miszerint Cecilia (Elisabeth Moss) eléggé toxikus kapcsolatban él, ami a látszat ellenére (tengerparti sziklákon álló, fényűző ház és a többi) teljesen összetörte, ezért az éjszaka közepén menekülni kényszerül. Az ismeretlen férfi begyógyszerezve fekszik az ágyban, míg a nő összeszedi holmiját, majd testvére segítségével távozik. Nem tudunk semmit a kapcsolatról, nem ismerjük a két karakter előtörténetét, de az sokat elmond, ahogy Cecilia kimenekül, ahogy az is, mikor későbbi ideiglenes házigazdájánál még a kert végében álló postaládáig sem mer elsétálni, mert attól tart, egykori kínzója felbukkanhat.
De immáron a megnyugvás időszaka következik, hiszen az egykori társ, Adrian Griffin testvére, Tom (Michael Dorman) jelentkezik azzal a hírrel, hogy a feltaláló lángelme a nő távozása után öngyilkos lett, pénzét pedig Ceciliára hagyta. Ez persze örömhír, csak aztán arra nem számít senki, ami ezután következik (vagyis de, mindenki számít rá, legalábbis a nézőtéren), merthogy a nőt állandó inzultus éri, csakhogy elkövető soha nem látható a közelben, mintha csak egy kísértet vagy éppen egy láthatatlan ember vegzálná. Ami nem lenne akkora csoda, elvégre Adrian optikával foglalkozott – de mivel ő meghalt, az a kérdés, hogy ki zaklatja egykori áldozatát?
Láthatatlan veszély
Az a szerencse, hogy a Universal szörnyfilm-építős tervéből kihátrálásával képbe kerülő Leigh Whannell az Upgrade – Javított verzió és a Fűrész után ismét egy egészen érdekes és csavaros sztorit írt, amit ráadásul tisztességesen le is dirigált. Vannak kifejezetten meglepő helyzetek és jelenetek, és bár a 16-os karikából sejthetően A láthatatlan ember nem egy durva, vérben tocsogó horror, azért jellemzően feszült, nyomasztó légkörrel bír, plusz arra is szán időt, hogy kibontsa az alapszitut és karaktereit, elidőzzön egy-egy helyzeten, ne rohanjon sehova. Mindezeknek hála kicsit hagyományőrző módon nyúl a zsánerhez, kis túlzással és a szexuális abúzus elhagyását figyelmen kívül hagyva az 1982-es klasszikus, a Lélekvesztő (The Entity) új változata is lehetne, annyira feszült egy-egy pillanatban, illetve annyira hasonló az elképzelés, miszerint az erőszakot átélő szemszögéből mutat be egy nagyjából kivédhetetlen támadássorozatot.
Esélyesen pont ezért működik igazán, felrúgva a toposzt, ami garantálná a fáslizott, kalapos és napszemüveges feltalálót, akit manapság már nem sokan vennének komolyan. Ahogy a természetfelettit is egyre kevesebben tudják befogadni, így a modern verzió minden téren alkalmazkodik a közönség elvárásaihoz, miközben egy valós problémával folglalkozik. Elvégre bár egy-egy ponton túlzásnak tűnhet a terror, sajnos meglehetősen közeli helyről is hallottam olyan emberről, aki nemcsak hasonlóan tereli áldozatát egy alárendelt viszonyba, de pontosan ugyanazokkal a szavakkal teszi mindezt, mint amik a filmben elhangzanak. Szóval ez egy betegség, ami a nárcisztikus jellemből fakad, plusz nagyon is valós, így a családon belüli erőszakkal együtt kimondottan fontos témát mutat be, amit nem lehet az asztal alá söpörni. És így sikeresen el is jut a nézőhöz.
Másfelől viszont lényeges mondanivaló vagy aktualitás híján is működne a 2020-as A láthatatlan ember. Színészei többnyire hihető formában produkálják magukat, itt-ott tényleg felkavaró, kellően feszült, végig kérdőjeleket tesz az ember fejébe, Benjamin Wallfisch zenéje pedig bár nem maradandó, tökéletesen megteremti azt a veszélyes légkört, ami a mozi teljes egésze alatt érezhető. Más kérdés, hogy a kétórás időtartam picit sok lett, nagyjából 15 perccel érdemes lett volna megvágni a hosszt, hogy még jobban működjön, de összességében még így is kellemes meglepetés, ami bizonyítja, hogy horror terén van még kiben bízni a sok félrenyúlás mellett, Leigh Whannell pedig ilyen személy. Ajánlott megtekintés.
A láthatatlan ember (The Invisible Man)
Rendező: Leigh Whannell
Játékidő: 122 perc
Hazai bemutató dátuma: 2020. 02. 27.
Forgalmazó: UIP Duna Film
