[Filmkritika] Sajnáljuk, nem találtuk otthon

Nagyon erős filmmel tért vissza Ken Loach, a legendás brit filmrendező. Az angol munkásosztály kiszolgáltatottságát bemutató alkotás minden elemében aktuális és releváns társadalmi problémákat feszeget. 

A Sajnáljuk, nem találtuk otthon egy teljesen hétköznapi történetet dolgoz fel: egy adóságokkal küzdő családapa új vállalkozásba kezd, egy szállító cég alvállalkozójaként csomagkézbesítőnek áll, és ehhez hitelre vesz egy furgont. A munkanapok fárasztóak és a határidők nehezen tarthatóak. Rick (Kris Hitchen) mindenáron megpróbál talpon maradni ebben az embertelenül kizsákmányoló vállalati rendszerben, miközben családját is kezdi elhanyagolni. Lassan idősgondozó felesége (Debbie Honeywood) munkája is veszélybe kerül, amikor kénytelen eladni az autóját, és kamasz fiuk lázadó természetével szemben is egyre tehetetlenebbek a szülők.

Ritkán találkozunk ennyire ismerős szituációkkal a mozivásznon. Habár nem mindenki éli át nap mint nap a szigetországi alsó-középosztály kiszolgáltatott helyzetét, pénzügyi problémákkal, a gyereknevelés nehézségeivel majdnem mindenki megküzd életének egy bizonyos szakaszában. Loach művészetének legnagyobb ereje abban rejlik, hogy triviális élethelyzeteket visz úgy vászonra, hogy azokból hatalmas horderejű drámákat kreál. Hiszen mi magunk is sokszor ekkora traumaként éljük meg azokat. A tőlünk térben és társadalmi helyzetben legtávolabb állók szenvedését és boldogságát is személyessé teszi számunkra.

A cselekmény folyamatosan feszes, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk. Rick minden egyes apró próblémáját magunkhoz közelállónak érezzük. Vele örülünk, amikor megdicséri a főnöke, együtt aggódunk kamasz fiáért, akit éppen verekedésen kaptak az iskolában. Azért érezzük ezt, mert habár térben távol vannak tőlünk ezek a szereplők, folyamatosan tudatosul bennünk, hogy mi is részei vagyunk ennek a rendszernek, amely ilyen helyzetbe sodorja és kihasználja a benne élőket. Velünk is bármikor megtörténhet ilyesmi.

A szereplőgárda nagyobb részben amatőrökből áll, ami kézenfekvő választás volt a rendező részéről, hiszen legfontosabb szándéka, hogy minden egyes szituáció életszerűnek tűnjön. A casting kiválóan sikerült, Kris Hitchen és Debbie Honeywood párosa remekül működik. Alakításuk természetes, és egy pillanatra sem zökkentenek ki. A gyerekek (Rhys Stone, Katie Proctor) szintén erőlködés nélkül hozzák a kisvárosi angol család testvérpárját. A forgatókönyv zseniálisan táncol a realitás talaja és a már-már túlságosan jóhiszemű karakterábrázolás között, ami annak is köszönhető, hogy a dialógusok hitelesek. Nézőként  szimpatizálunk a Turner-családdal, miközben azt érezzük, hogy akár a szomszédaink is lehetnének.

A Newcastle városában zajló cselekmény látványa monoton, ez az állandóság pedig nyomasztó a filmben. Pont annyira, hogy az ember érzi, hogy van valami elszomorító ezekben a sorházakban, az ugyanolyan buszmegállókban és a kifejezéstelen arcokban. De épp annyi, amennyivel mindenki szembesül, aki egy angliai kisvárosban tengeti mindennapjait.

A rendező erősen kritizálja a jelenlegi munkakörülményeket a szigetországban. Rick és Abbie ki vannak szolgáltatva munkaadójuknak. Minden igyekezetük ellenére napról napra élnek, nehezen tudják kamasz fiúk és serdülő lányuk alapvető igényeit teljesíteni. Ken Loach nem kisebbet állít filmjében, minthogy a jelenlegi angol gazdasági rendszer – amely nem biztosít állandó megélhetést egy kétgyermekes családnak, ahol mindkét szülő teljes munkaidőben dolgozik – nem működik és sürgősen változtatni kell rajta. Ez az állítás nem egy feszült, izgalmakkal teli mozi ígéretével kecsegtet. De pontosan abban áll a cannes-i Arany Pálmát is elnyert rendező zsenialitása, hogy egy ilyen érzékeny, a közbeszédben azonban mégis unalmasnak tűnő témát egy megrázó emberi dráma köntösében tud bemutatni.