Ha valamit, akkor azt jól megtanultuk az elmúlt két évtizedben, hogy a videojátékok filmes feldolgozásaitól túl sokat nem érdemes várni, hiszen nem elég, hogy egyetlen kiemelkedő adaptáció sem készült eddig, de még a „jó” színvonalat is csak szökőévente sikerül elérni. Mit tesz egy ilyen negatív közegben egy filmes producer? Megpróbálja valamilyen úton-módon mégis elnyerni a nézők szimpátiáját.
Alapjáraton nem nagyon hiszek az összeesküvés-elméletekben, a Sonic, a sündisznó esete azonban túlságosan profinak tűnik ahhoz, hogy puszta véletlen legyen. Adott egy alapjáraton teljesen indokolatlan feldolgozás, amit ráadásul már az első trailerrel a földbe állítanak, egy olyannyira elba... ltázott, antropomorfitásában totálisan túltolt és félredizájnolt Sonic-kal, hogy kitör a teljesen indokolt népharag. Rövid lappangás után a készítők meglengetik a fehér zászlót, bejelentik, hogy meghajolnak a rajongók kérése előtt, és újratervezik Sonic karakterét. A második trailert látván mindenki elégedetten tapsikol, a film pedig mindössze pár hét csúszás és alig néhány millió dollár extra ráfordítás után már ott is van a moziban.
Lehet, hogy én akarok csak többet belelátni ebbe az egészbe, és igazából tényleg a filmvilág egyik legjobban elsült véletlenjéről van szó, de ez a film már az első pillanattól kezdve olyannyira bukásnak volt ítélve, hogy csak úgy menekülhetett meg, ha már azelőtt beismeri vereségét, mielőtt az egyáltalán megtörtént volna. A Paramount ezzel a zseniális húzással/ultraszerencsés véletlennel tulajdonképpen kivette az elvárásokat az egyenletből, ami miatt – újradizájnolás ide vagy oda – én is egy „jöjjön, aminek jönnie kell” felkiáltással ültem be a moziba. Hogy aztán sokkal elégedettebben távozzak onnan, mint amire akár a legoptimistább pillanatomban számítottam volna.
Dobpergés: a Sonic, a sündisznó egy teljesen nézhető feldolgozása lett a játéknak. Mármint maga az ötlet, miszerint legyen akkor Sonic egy élőszereplős mozi főhőse, továbbra is abszurd, de ahogy a Pikachu, a detektív, úgy ezen alkotás is igyekszik nem túlságosan komolyan venni magát, ami egyébként a legtöbb játékadaptáció buktatója szokott lenni. Csak míg az említett Pokémon-film ezt letudta annyival, hogy beszélő villámpatkányt csinált Ryan Reynoldsból, addig a Sonic még a legkomolyabb pillanataiban sem misztifikálja túl saját magát. Mondhatni, elfogadja a bohóc szerepét, hogy ezáltal a néző is felhőtlenül szórakozhasson – ez az, ami szerintem nagyon nem sikerült a néha már a modorosság határát is túllépő Detective Pikachunak.
Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor a Sonic, a sündisznó nem több gagek és popkulturális utalások 100 perces egymásutánjánál, amit persze összefűztek némi sztorival, hogy könnyebben csússzon. És bár a szokásos klisék itt is megvannak, végre nem arról szól az egész, hogy ötpercenként a pofánkba tolják a Nagyon Mély, De Persze Azért 80 IQ Alatt Is Tökéletesen Érthető Mondanivalót. Félreértés ne essék, a filmnek van végkifejlete, konklúziója és mögöttes mondandója, de csak pont annyira, mint bármelyik hétköznapi sztorinak, és egyáltalán nem próbál meg túl nagy jelentőséget adni neki. Nem úgy a poénoknak, melyek egyrészt Sonic iszonyatosan szerethető figurájából, illetve az „emberi” főhőssel, Tommal (James Mardsen) alakuló kapcsolatukból erednek, aki egy békés kisváros, Green Hill rendfenntartó mindeneseként próbál feljebb lépni, amikor összegabalyodik sorsuk a békés otthonra vágyó kék sündisznóval. Másrészt pedig Jim Carrey alakításából, aki – a vígjáték műfajtól egyébként most már egészen eltávolodva is – bizonyítja, hogy Dr. Robotnik szerepére nagy valószínűséggel senki más nem lett volna alkalmas.
Sonic tehát löki a sódert (meg a sprinteket), Tom értetlenül, de közben azért mégis talpraesetten sodródik az eseményekkel, Robotnik pedig a nagy gonoszkodás közepette minden félmondatával egy-egy újabb mellékszereplőt olt szanaszét. Ez a felállás adja tulajdonképpen a film egész dinamikáját, ami mindvégig működik, köszönhetően annak, hogy a karakterek az egyszerűségük ellenére nagyon jól kiegészítik egymást – Carrey-t pedig tényleg élmény nézni ebben a szerepben, de erre már előzetesen is lehetett számítani.
A nap végén azt mondhatjuk, hogy a Sonic, a sündisznó éppen azért működik, mert nem akar több lenni annál, ami: egy ismert és népszerű videojátékos karakter mozis kirándulásánál. És a dicsérő szavak ellenére ne legyenek hamis illúzióitok: a végeredmény így is legfeljebb közepes. A film ugyanakkor nem árul zsákbamacskát: rajongói kikacsintásokkal és utalásokkal teletűzdelt poéncsokrot nyújt a nézőknek, amely legfontosabb feladatát elvégzi, vagyis nem gyalázza meg az alapanyagot. A stáblista utáni jeleneteket látva pedig (érdemes megvárni!) biztosak lehetünk abban is, hogy siker esetén ez nemcsak egyszeri kitérő lesz a Sega sünije számára!
Sonic, a sündisznó (Sonic the Hedgehog)
Rendező: Jeff Fowler
Játékidő: 100 perc
Hazai bemutató dátuma: 2020. február 13.
Forgalmazó: UPI-Duna Film
