A holokauszt témáját rengeteg film feldolgozta már számtalan különböző nézőpontból és hangvétellel, a Schindler listájától kezdve A zongoristán és a Becstelen brigantykon át egészen a Saul fiáig, de említhetnénk akár a Jojo Nyuszit is az aktuális felhozatalból. Ugyanakkor amennyire sötét folt ez a világtörténelemben, olyannyira hálás téma is egyben, amiben rengeteg potenciál lakozik az említett történelmi kapcsolódás és az erős érzelmi töltet miatt. Ennek kiaknázására pedig nem is feltétlenül kell alámerülni a közvetlen borzalmakba, hiszen akár évtizedek távolságából is meg lehet közelíteni az eseményeket - részben ezt teszi A nevek dala is, amely lassan és távolságtartóan csordogál, hogy aztán a film utolsó harmadára bevigye az érzelmi gyomrost.
A nevek dala tulajdonképpen a történet kellős közepén feszi fel a fonalat, amikor is a 21 éves Dovidl élete első igazán komoly fellépésére készül Londonban. A fiatal hegedűs tehetség azonban a koncert előtt szőrén-szálán eltűnik, cserben hagyva ezzel barátját, Martint, illetve az ő édesapját, aki tulajdonképpen mindent egy lapra tett fel a zsidó kisfiú befogadásával és taníttatásával. Innentől két párhuzamos szálon halad a cselekmény: a fő mozgatórugó a "jelen" (egészen pontosan a nyolcvanas évek), ahol az immáron zenetanárként ténykedő Martin (Tim Roth) - mint kiderül - harminc év elteltével sem adja fel, és még mindig Dovidlt keresi, miután egy zenei versenyen friss nyomra bukkan. Eközben pedig a múltba vissza-visszaugorva végigkövethetjük, miként alakult a két fiatal fiú barátsága a második világháború kirobbanása idején.
Hogy miről is szól igazán A nevek dala, illetve hogy miért is ez a cím, az nagyon sokáig mondhatni titokban marad - maga a nyomozás, illetve a múltbéli idővonal is meglehetősen visszafogottan csordogál. Tim Roth szála túlzás nélkül időhúzás, melyben hiába alakít nagyszerűen a brit színész, tulajdonképpen egészen odáig teljesen súlytalan, amíg az utolsó félórára fel nem bukkan végre az idős Dovidl, akit - a kissé becsapós előzetes és poszter által sugalltakkal ellentétben kiábrándítóan kevés játékidőt kapó - Clive Owen alakít, méghozzá egészen meggyőzően. A múlt már egy fokkal érdekesebb, hiszen teremt érdekes helyzetekkel azzal, ahogy például az ifjú Dovidl Londonból hallgatja a Lengyelországban történő borzalmakat, családja után aggódva, nem is beszélve a két fiú közötti feszültségről, hiszen Martin tényleg joggal érzi úgy, hogy apja jobban szereti a befogadott zsenit, mint őt. Igazán mélyen azonban ezek a szálak sincsenek kibontva, inkább csak arra jók, hogy valamelyest lekössék a figyelmünket a fináléig.
Nem véletlenül emlegetem ennyit a film végét, ha ugyanis pusztán az utolsó félóra alapján kellene értékelni, akkor A nevek dalára mindenféle túlzás nélkül lehetne mondani, hogy kiemelkedő alkotás, hiszen fantasztikusan megágyaz ennek az utolsó felvonásnak, ahol nemcsak a végig jelenlévő vallásos elemek, illetve a nyomozás közben feltárt elmosott részletek nyerik el értelmüket, de a rendezés, a színészi játék és Howard Shore jól ismert zenei géniusza is fantasztikusan összeáll. Kár, hogy az odáig vezető út meglehetősen visszafogott és csapongó minden értelemben, így hiába az elgondolkodtató, érzelemdús és katartikus végjáték, a nap végén mégis csak azt kell levonnunk konklúzióként, hogy ebből a történetből egy jobb forgatókönyvvel és kissé erősebb, változatosabb, hitelesebb produkciós dizájnnal (a filmet egyébként részben Magyarországon forgatták) többet is ki lehetett volna hozni.
A nevek dala (The Song of Names)
Rendező: Francois Girard
Játékidő: 113 perc
Hazai bemutató dátuma: 2020. február 6.
Forgalmazó: Big Bang Media
