Betegség tematikájú szerelmi melodráma
Valentin-napi meglepetésként megérkezett a hazai mozikba a Közel a horizonthoz című német romantikus tinifilm. Ha jobban szemügyre vesszük a Jessica Koch bestsellerét adaptáló alkotást, rögtön világossá válik, hogy milyen kortárs trendbe illeszkedik: nem egyszerű tinitörténetről van szó, hanem az elmúlt években újra rendkívül népszerűvé váló betegség tematikájú melodrámák sorát folytatja. (A műfaj fénykorát egyébként a harmincas évek Hollywoodjában élte. Érdekesség, hogy az európai kritika mindig is rendkívül giccsesnek találta a zsánert.) A Magyarországon első munkájával jelentkező Tim Trachte új rendezése olyan művekhez kapcsolódik, mint a Csillagainkban a hiba, a Minden, minden vagy a tavaly debütált, szintén igaz történetet megörökítő bestsellert adaptáló Két lépés távolság.
A koncepció teljesen sablonos, sőt a Közel a horizonthoz olyan szinten járatja csúcsra a műfaj kliséit, hogy a szó szoros értelmében abszurddá válik a film. Hőseink egy első szerelmét élő, tizennyolc éves pedáns lány és egy álomszerű, talpig becsületes modell fiú, aki ugyan sikeres és gazdag, ám idővel feltárul titokzatos és sötét múltja. Előbbi tizennyolcadik születésnapján találkoznak egy hullámvasutazással és céllövöldés kitérővel egybekötött vidámparki látogatáson, ami rögtön lefekteti, hogy az alkotók hogyan képzelik egy szerelem kialakulását és sajátos természetét. A mézes napokat a fiú életét veszélyeztető betegség szakítja meg, ugyanis kiderül, hogy Danny egy gyerekkori tragédia folytán HIV-hordozóvá vált. Mivel a film a minden empátiával megkent nézők számára sem vehető komolyan, különösen zavaró, hogy ilyen súlyos témát választott az író, pláne, hogy már az első snitt előtt kiderül, hogy igaz történetről van szó.
Szépség és romantika. És testiség.
A szépség és az igaz romantika a maguk giccses egyszerűségében lehetnének a produkció hívószavai. Merészségükről is tanúbizonyságot tettek az alkotók, amennyiben a lányregényeket idéző képsorokba bátran becsempésztek a nyers testiséget hangsúlyozó jeleneteket. Bódító érzés, amint az ezredfordulós videóklipek konzervatív esztétikáján túllépve majdnem teljes valójában mutatnak be vagy féltucatnyi erotikus szituációt. Sajnos annyira már nem voltak bevállalósak, hogy a teljes meztelenség jegyében a legigénytelenebb és leghazugabb filmműfaj naturalizmusát is átvegyék. Ugyanakkor a Közel a horizonthoz készítői új mércét kívánnak húzni a filmművészetben. Míg a két háború között a bokavillantás, a hatvanas évektől pedig finoman takart testrészek kiváltotta izgalom jelentette a tabudöntögetés csúcsát, ez a film új kulturális precedenst teremt a moziban. Ezúttal mindent látunk és újra látjuk és újra és egy következő jelenetben ismét ott van minden a vásznon, csak pont azt nem.
Szerencsére ez a vulgáris kifejezésmód találkozik olyan hagyományos romantikus filmes elemekkel, mint a tökéletes fiú tökéletes testén időző kamerasvenkek vagy a nap sütötte, szél borzolta hajú fiatalokat bemutató lassított felvételek. Itt érdemes megjegyezni, hogy nemcsak az erotikus pillanatok, hanem szinte valamennyi snitt pontosan olyan, mintha egy nagyon direkt formanyelvű reklámból vagy bármelyik latinos popdalhoz készült videóklipből vágták volna ki őket. A hőseinket összekötő lelki közösségből és kapcsolatuk mélyebb pillanataiból nem sokat látunk, ellenben valamennyi felvonásra jut legalább egy erotikus jelenet. Olyan érzése támad a nézőnek, mintha néhány kamaszodó srác és újdonsült barátnőik elképzeltek volna maguknak egy romantikusan tragikus jövőt. A süvítő kamaszos vágyak sajnos nem tudnak teljesen őszinte formát ölteni a szentimentális társadalmi közízlés határai miatt, de elképesztő erővel ostromolják annak falait. Trachte-ék valószínűleg nem látták még az árnyaltabb kifejezésmóddal dolgozó HBO-s és netflixes sorozatokat, de így is filmtörténeti jelentőségű esztétikai forradalmat hirdetnek.
A Közel a horizonthoz a játékidő két-harmadáig tulajdonképpen kifejezetten szórakoztató film. Ellentétben a manapság divatos trash-hullámmal, itt egy teljesen komolyan vett, relatíve igényes nagyprodukciót nevethet ki a közönség úgy, hogy azt közben a készítők észre sem veszik. Akaratán és tudtán kívül is Monty Python-szerű élményt sikerült Trachtenak létrehoznia. A fentebb említett vonásokat tovább erősítik egyéb abszurd jegyek is, például a hirtelen dramaturgiai ugrások. Nincs igazán felépítve a cselekmény, csak a fordulópontokat és a nagy jeleneteket látjuk. Ezek között ad hoc módon beékelt vágások ívelnek át, így átvezetések nélkül in medias res csöppenhetünk bele a legönfeledtebb, majd a legvadabb, aztán a legnehezebb és a legszebb pillanatokba. Apropó, szépség: rendre hosszan kitartott, csodálatos természetképekkel reagál a film hőseink aktuális érzelmi állapotaira. A maníros felvételeket pedig több ízben lírai idézetekkel töltik meg, amik a lehető legélesebben rugaszkodnak el a valóságtól. De nem feledkeznek meg a készítők a humorról sem: legalább két-három alkalommal vicces is próbál lenni a film. Ilyenkor – végtelenül mesterkélt jeleneteiben – nagy erőkkel erősíti meg a német humorról kialakult sztereotípiákat.
Sean Connery és Marilyn Monroe a XXI. században
Nem szeretek színészeket ekézni, ők ugyanis alapvetően azt és úgy játszanak, amit a rendező kér tőlük (utasítások híján pedig átgondolatlan imporvizációra kényszerülnek). Épp ezért nem volna szerencsés Luna Wedler és Jannik Schümann szemére hányni nem túl összetett karaktereiket és sablonos mozdulataikat. Azt ugyanakkor el lehet mondani, hogy a hősnő Kristen Stewart Bellajának változatos arcvonásait és Marilyn Monroe ártatlanabb, naiv karaktereit idézi, míg Danny valamiféle tini James Bondhoz hasonlítható. Utóbbi párhuzam még abban a tekintetben is megállja a helyét, hogy hősünk ruháinak ráncai és tökéletesen beállított haja mit sem változnak egy-egy edzés, biciklizés vagy váratlan verekedés után, mintha csak Sean Connery vagy Roger Moore 007-esét látnánk.
Tragikus finálé
A cselekmény utolsó harmadára radikálisan megváltozik a film hangvétele. Hirtelen ránk szakad az a szörnyű szituáció, amibe hőseink kerültek. Már a játékidő elejétől kezdve várható volt a tragikus végkimenetele a dolgoknak, a „nyájas” körítés azonban nem tette lehetővé, hogy átérezzük a helyzet valódi tétjét. Nehéz volna azt állítani, hogy a fináléban aprólékosan megvilágítják egy ilyen szörnyű szituáció természetét, de az utolsó fél órában legalább elkezd reálisan viselkedni Jessica és Danny. Valódi konfliktusokat, kilátástalanságot, bánatot, haragot, önzőséget, szerelmet és egy viszonylag életszerű elválástörténetet kapunk. Legalább néhány fontos kérdést felfest a film. Nevezetesen, hogy
- mit tehet az ember, ha a közeli halál előtt áll?
- van-e értelme egy ilyen rövidke életnek?
- hogyan búcsúzhatunk el párunktól hasonló szituációban?
- mit tehet a másik ezek után, hogyan lehet továbblépni az életben?
Rengeteg bántó vonása van a filmnek, a sablonos és komolyanvehetetlen jelenetek jó ideig szórakoztatóak, néhol, például a droghasználat bemutatása terén viszont kifejezetten idegesítőek. Mégis olyan erejű tragédiát mutat be a Közel a horizonthoz, ami nem hagyja nyugodni a nézőt, még napokig ezen a feloldhatatlan szituáción jár az ember agya. Láttunk már jóval mélyebb alkotásokat, amik hasonló témákat vázolnak. A kísértetiesen hasonló felépítésű Két lépés távolság például a maga középszerűségében is sokkal igényesebb film, a Csillagainkban a hiba és P.S. I Love You pedig lényegesen árnyaltabb képet festenek a betegség, a halál és a szerelem büvös háromszögéről, mint Tim Tachte-ék produkciója. Nézőként is nehéz feldolgozni egy ilyen traumát, ezért akkora probléma, ha egy borzasztóan nyomasztó konfliktust ennyire felszínesen mutatnak be. Talán érdemesebb a regényt kézbe venni, mint a filmre hagyatkozni.
