Ki gondolta volna, hogy olyan klasszikus arcade cabinetek után, mint a Galaxian (1979), a Pac-Man (1980), a Dig Dug (1982) vagy a Xevious (1982), a Namco egy szimpla beat ‘em upot olyan vérben úszó köntössel ruház fel, amely aztán nemcsak sorozattá növi ki magát, de évtizedekkel később referenciaként szolgál az ultra-erőszakos videójátékok kategóriájában. Mert mondhatjuk, hogy Silent Hill, aztán replikázhatunk, hogy Resident Evil vagy Agony, de mindez abszolút nem számít akkor, mikor már legalább egy évtizeddel ezeket megelőzően sikerült megteremteni a horror-videójátékok alfáját és omegáját, amelyhez hasonló azóta sem akadt, és ami valahogy még Magyarországra is bejutott, méghozzá nem valami bűnszervezet találkozóhelyére, hanem az állami Vidámparkba. Történelem következik, ülj le!
Japánból gyűlölettel
A Namco-t Nakamura Maszaja alapította, 1955. június 1-jén, kezdetben pénzérmével működő vidámparki gépek üzemeltetőjeként. Később, 1959-es átalakulását követően a Walt Disney Productionsszel kötött partnerség biztosította a vállalat számára az erőforrásokat tevékenységének bővítéséhez. Az 1960-as években a cég elektromechanikus arcade játékokat gyártott, mint például az 1965-ös Periscope, a videójáték-iparba pedig csak azután lépett be, hogy 1974-ben felvásárolta az Atari nehézségekkel küzdő japán részlegét, és olyan játékokat terjesztett Japánban, mint a Breakout. A cég 1977-ben Namco névre keresztelte magát, és egy évvel később kiadta első eredeti videójátékát, a Gee Bee-t. Első nagy sikerei közé tartozott a lövöldözős Galaxian, 1979-ben, ezt követte 1980-ban a Pac-Man, minden idők legkelendőbb arcade játéka. A Namco az arcade videójátékok aranykorában virágzott, az 1980-as évek elején, és olyan népszerű játékokat adott ki, mint a Galaga, a Xevious és a Pole Position. Hogy mindehhez hogyan kapcsolódik a Splatterhouse?
Nos, a nyolcvanas évek végére már nemcsak a shooterek, de a brawlerek és beat ‘em upok is kellően népszerűvé váltak, a Namco pedig ki akarta venni a részét, megszerezve ezzel a torta egy szeletét. Ám a beat ‘em up műfaj addigra már a saját útját járta, élen a Double Dragonnel, ami túlzás nélkül meghatározta a teljes zsáner alakulását. A Namco pedig kulloghatott volna a sor végén, vagy éppen valamilyen innováción is dolgozhatott volna, ezzel kockáztatva az üzlet sikerességét, de végül inkább egyetlen aprósággal fűszerezte meg a készülő játékot, ami a 1988 novemberében a Splatterhouse címet kapta: szélsőséges brutalitással.
A történet szerint Rick Taylor és Jennifer Willis, a helyi egyetem két tanulója a rosszhírű West-kastélyban, avagy a rossznyelvek szerint csak Splatterhouse néven emlegetett épületben húzza meg magát egy hirtelen megjelenő, rendkívül szélsőséges vihar elől. Azonban a pletykák igaznak bizonyulnak, hiszen Jennifer az ajtón belépve felsikolt, Rick pedig a börtönben ébred, ahol egy ősi, külön életet élő (terror-)maszk nemcsak rákerül a fejére, de össze is kapcsolódik vele, ezzel speciális, emberfeletti erőt nyújtva a fiúnak, aki lényegében szörnyeteggé változva próbálja megmenteni szerelmét, valamint lerombolni a kastélyt. Mindez még nem lenne akkora újdonság, elvégre a Capcom ekkor már két éve rászabadította világra a Castlevaniát, sőt ‘88 elején már a játéktermeket is bevette a klasszikus Universal-szörnyeket is felvonultató széria, a Namco azonban tovább merészkedett, mint korábban szinte bármely ellenfele. A zsigerekig és a húsból fakadó gennyzacskókig minden megmozgatva, a horror bugyrának mélyéről nemcsak a lovecrafti mítoszt, de a modernebb Péntek 13-at és a hozzá hasonló horrorfilmes slágereket is előrángatta, hogy ebből teremtsen egy vérvörös, húscafatokkal teli masszát.
Mert ha a játékmenet nem is lett túlbonyolítva, avagy Rick kizárólag balra és jobbra halad, üt és rúg, valamint ugrik, illetve fegyvereket vehet fel, hogy azokat használja, a prezentáció mindenénrt kárpótol, ahogy a hangulat is. Már a börtönszinten szörnyetegek támadják és loccsannak szét, miközben valaki savat hány a padlóra, majd lényegében szinte minden rémálmunk megelevenedik, akár önállóan mozgó, lehántott bőrű testrészek képében. A szélsőségesség el is érte a célját, hiszen a játék nemcsak siker lett, de terjedt is, mint egy fertőzés, akár otthon is megtámadva a gyanútlan áldozatokat, ekkor már az erőszakosságot kiemelten kezelve a marketingben is, lásd a TurboGrafx-16-port reklámszövegét, ami szerint a játék nem való gyerekeknek és gyáváknak.
A Namco pedig meghálálta a pozitív értékeléseket, és ismételten alátámasztotta az olyan kritikákat, mint amit a Video Games & Computer Entertaiment fogalmazott meg 1990-ben (“erőszakos, durva, groteszk és romlott”), avagy a Segával összeolgozva két folytatást is rászabadított a Mega Drive-ra (Genesis), melyek közül az 1992-es Splatterhouse 2 még valóban rászolgált a hírnevére, míg az 1993-as harmadik epizód már inkább egy erőltetett, kicsit túlgondolt folytatás érzetét keltette. A Splatterhouse 2 minden téren az első, klasszikus epizódot gondolta tovább, egy rendkívül erős nyitánnyal, melynél a midi, jóformán komolyzenének érződő dallamok alatt villámok cikáznak és akasztott tetemek között haladva látjuk a kastélyt, hogy utána az első pályán beintsen a jóízlésnek és a családbarát tartalomnak. Húshalmokból és tetemek közül előmászó férgek zabálják fel Ricket, ha nem vigyázunk, majd a főellenség már-már egy hólyag és egy hímvessző szentségtelen torzójaként támad ránk, hogy utána gennyt okádva pusztuljon el a jéghideg, vérrel fedett padlón. És akkor a megnyúzott, belógatott gyerektestekről (?) még nem is beszéltünk.
Szóval a Splatterhouse a maga idejében (és lényegében azóta is) átment minden lehetséges határon, ami viszont kimondhatatlanul jól állt neki. Nem véletlen, hogy Mega Drive-on éppen olyan sikeres lett, mint pl. a magyar Vidámparkban az első rész, amivel persze csak a legbátrabbak mertek játszani. Lehet, mechanikájában nem sok újdonságot mutatott, de a fegyverhasználat azért élvezetesnek mondható, minden mást pedig a látványával és leginkább szélsőséges elemeivel, hangulatával pótolt. 2010-ben még egy remake-et is kapott, és bár az új feldolgozás nem kapott túl jó értékeléseket, hangulatára így sem lehet panasz, ahogy a zenei anyagra sem (Lamb of God, Mastodon, a zseniális ASG stb.), emellett tisztelettel nyúlt a témához, ráadásul olyan 2D-s részek lettek a 3D-s játékba passzírozva, hogy egy rajongó mind a tíz ujjáról lenyalta a rászáradt vért és bőrdarabokat. Sőt, megnyithatta a korai klasszikusokat is, ami szinte már ajándéknak bizonyult.
És hogy tartogat-e még valamit a jövő a Splatterhouse-széria számára? Nos, ha tippelnem kéne, pláne a remake fogadtatásának tükrében, azt mondanám, hogy nem valószínű, de mivel tényleg egy különleges, teljesen egyedi és a horrorrajongóknak kötelező videójátékról van szó, abban azért reménykedem, hogy a Namco egyszer leporolja Rick maszkját, majd modern köntösben és minőségi formában szabadítja rá a játékosokra a West-kastély minden szörnyűségét. Addig pedig ott van a remake-hez csatolt hármas, vagy éppen az épített arcade cabineten a klasszikus, játéktermi verzió, ami a mai napig pontosan ugyanolyan nagyot üt, mint 1988-ban, vagy 1990 környékén a Vidámparkban, mikor először emeltem fel Rickkel a botot, hogy azzal zúzzam szét a szörnyetegek koponyáját. Vérben, testnedvekben és testrészekben gazdag, boldog születésnapot!
