Érdekes módon A szökevény nem igazán az a mozi, ami a bevezetőben említett két színészóriás pályafutásából elsőre az ember eszébe jutna, holott bőven megvannak a maga erényei (igaz, hibái is), melyek mentén mindenképpen érdemes a közönség figyelmére. A VHS-korszak vége felé ráadásul idehaza is egy kisebb kultuszt tudott maga köré teremteni.
Sebész a halálsoron
Azok kedvéért, akik valahogy lemaradtak róla, íme a film rövid szinopszisa: történetünk középpontjában Dr. Richard Kimble (Harrison Ford), a jól menő sebész áll, aki egyik este arra ér haza, hogy valaki a feleségére támadt. A „félkarú ember” végül elmenekül, a nőt pedig nem sikerül megmenteni. A gyanú hősünkre terelődik, és rövid úton injekció általi halálra ítélik, ám átszállítás közben – a többi rab hathatós segítségének köszönhetően – az őket szállító busz balesetet szenved, így esély adódik a szökésre, valamint arra, hogy Richard megtalálja a valódi gyilkost. Itt lép a képbe Sam Gerard (Tommy Lee Jones) szövetségi rendőrbíró és kis csapata, akiket csak egy dolog érdekel: elkapni a szökevényt. És ha már a felütésnél tartunk, nem tudom megállni, hogy ne emeljem ki, mennyire ügyesen lett megoldva a film kezdése. A jelen és a múlt mozaik-szerű egymás mellé helyezése, mindez ötletes operatőri megoldásokkal kombinálva és olyan apróságokkal megbolondítva, mint hogy a szokásos mozi eleji stáblistázás csak akkor fut, amikor tényleg nem „rondít” bele az összképbe. Véleményem szerint valahogy így kell jól elindítani egy mozgóképet.
A kép forrása: Foxtel
Szerencsés csillagzat alatt
Kevesen tudják, de A szökevény eredetileg egy ’63 és ’67 között futott televíziós sorozat volt, mely a maga idejében igen sikeresnek számított, hiszen többször is jelölték Emmy-díjra – igaz, végül csak egyet sikerült megszereznie. Ebben a koncepcióban látta meg Andrew Davis a lehetőséget (hiába na, a sorozatok vászonra költöztetése sem új keletű jelenség) egy nagyjátékfilm leforgatásához. A jó doktor szerepére olyan elismert színészek voltak esélyesek, mint Alec Baldwin vagy Michael Douglas, Nick Nolte pedig csak azért mondott nemet, mert túl öregnek érezte magát ehhez a karakterhez. A vicc az egészben az, hogy csak egy évvel volt idősebb, mint Ford, aki végül a befutó lett. Hasonló volt a helyzet Sammel is: ebben az esetben többek között Gene Hackman és Jon Voight neve is szerepelt a kalapban, ám végül Tommy Lee kapta meg a lehetőséget. Van amúgy egy sanda gyanúm, miszerint az is közrejátszott a döntésben, hogy győztesünk ott volt Andrew előző filmjének, az Úszó Erődnek a stábjában, és egész jól összehaverkodtak a forgatás alatt. Mivel nemrég szóba került az operatőri munka, muszáj megemlítenünk Michael Chapmant, aki olyan „jelentéktelen” alkotásokon dolgozott korábban a kamerák mögött, mint a Taxisofőr, A Keresztapa vagy épp a Cápa. A zenéért pedig az a James Newton Howard felelt, akinek a Davd Lynch-féle Dűne vagy a Micsoda nő! dallamait is köszönhetjük, és akinek a pályája csak ezután kezdettel igazán felívelni.
A kép forrása: Alternate Ending
A szerencse azonban nem csupán a stáb összeválogatásában játszott kiemelt szerepet, mivel maga a forgatás is bőven rejtegetett kihívásokat és csak rögtönzés útján megoldható helyzeteket. Vegyük például a doktorunk szakállát. A terv az volt, hogy a menekülés közben főhősünk többször is megváltoztatja kinézetét, ami végső soron be is került a filmbe, ám – hogy ne kelljen annyit álszakállal meg hasonlókkal bajlódni – direktorunk kitalálta, hogy mi lenne, ha Richard a történet kezdetekor alapból szőrös képű lenne? A producerek eleinte nem repestek az örömtől, de az idő végül nem őket igazolta. A Szent Patrik-napi parádé is egy hirtelen jött felvillanás eredménye. Kezdők kedvéért Szent Partik az írek védőszentje, akit úgy ünnepelnek az őt tisztelők, hogy zöldbe öltöznek és felvonulást tartanak (majd természetesen jól lerészegednek). Magához a forgatáshoz ugyan polgármesteri engedélyre volt szükség, de az ott lévőket a hitelesség kedvéért nem tájékoztatták, így viszonylag nyugodtan lehetett dolgozni, és nem kellett az autogramért esedező rajongókat kerülgetni. Nyilvánvaló okokból ez egy olyan „poén” volt, amit csak egyszer lehetett elsütni, tehát a következő újranézéskor már ennek fényében tessék keresni benne a hibákat. Hasonló a helyzet a vonat és a busz karamboljával is, bár azt azért pontos tervezés előzte meg. Ennek oka az volt, hogy egymillió dollárba fájt csak ez az egy jelenet, így nemi gazán lehetett volna újrázni egy esetleges bukta esetén. Rendezőnk ezért hetekig tárgyalt mérnökökkel és kaszkadőrökkel, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Végül majdnem minden összejött, a vonat ugyanis 35 mérföld/óra helyett 42-vel csapódott a buszba, de tegye fel a kezét, aki ezt bánja.
A kép forrása: FLOOD Magazine
Miután meglógtunk
A szökevény ugyan nem döntögetett rekordokat megjelenése után, de így is öt hétig vezette a mozis toplistákat, ami azért nem semmi. Plusz az anyaginál valamivel fontosabb a szakmai elismertsége és az utóélete, hiszen Tommy Lee Jones nemcsak a legjobb mellékszereplőnek járó Golden Globe-ot, de még az Oscart is hazavihette ugyanebben a kategóriában, ezzel bebetonozva a nevét Hollywood hírességei közé. A ’90-es években bevett szokás volt, hogy egy-egy közönségmozi regényváltozatot is kapott, így nem volt ez másként A szökevény esetében sem – Jeanne Kalogridis (aki egy rakat Star Trek-könyvet is írt akkoriban) műve egyébként az InterComnak hála idehaza is megjelent. Természetesen minden sikeres filmet egy kevésbé vagy egyáltalán nem sikeres folytatás követ, és bár a ’98-as Életre-halálra ugyan nem lett egy csapnivaló mű, az elődje sikerét még úgy sem érte el, hogy gyakorlatilag a teljes nyomozócsapat visszatért. Kimble doki sztoriját pedig azóta is elő-előszedik filmesek, hogy valami újat próbáljanak meg letenni vele az asztalra – kétszer is megpróbálták visszahozni a képernyőre, nem túl sok sikerrel. Készült közben indiai, sőt, japán változat (Ken Watanebe-vel) is, és persze ne feledkezzünk meg a Sziki-szökevényről sem, mely irományom alapjának paródiája, méghozzá a legendás Leslie Nielsennel a főszerepben.
Véleményem szerint még annak ellenére is egy erősen ajánlott darab A szökevény, hogy nem ez Harrison Ford legjobban sikerült filmje (legalábbis alakítás terén). Valahogy nem érződik a játékán az életéért való menekülés, vagy hogy valamiféle bosszú hajtaná. Inkább csak egy rejtélyt igyekszik megoldani, miközben megpróbál nem rendőrkézre kerülni. Tommy Lee Jones ezzel szemben brillírozik, ő és csapata zsonglőrködnek az egysorosokkal, amik bár nem a legütősebbek, de remekül bizonyítja, milyen jól működik köztük a kémia. A szőrszálhasogatóbbak a történetben is találhatnak furcsaságokat, például, hogy mi szükség volt az egész gyilkosságra, ha hősünk igazából semmiről sem tudott? De mindezt remekül kompenzálja a jól eltalált hangulat, mely leül ugyan egy nagyon picit a doki nyomozása alatt, de így is végig fenntartja az érdeklődést. Zárszóként pedig szokás szerint csak annyit mondanék, hogy (egy, az alkotók által szabadon választott) Isten éltesse!
