Bátran kimondható, hogy aktuális ünnepeltünkön egyszerűen nem fog az idő. Egyrészt azért, mert az áldozathozatalról, kötelességről szóló történetek örökérvényűek, másrészt pedig, mert még manapság is rendre feltűnik a leglátványosabb háborús jeleneteket tartalmazó toplistákon (méghozzá az első helyen!). Steven Spielberg klasszikusában a kendőzetlen brutalitással felelevenített normandiai partraszállást egyébként anno a veteránok is megsüvegelték, ennél nagyobb elismerés pedig nem sok létezik – talán az öt Oscar-díjat (rendező, vágó, operatőr, hang és effekt) kivéve. A siker titka amúgy a stílusteremtő, újfajta szemlélet volt (ebből nőtt ki később például Az elit alakulat című sorozat), amely nem finomkodott, hanem hosszú snittekkel, valamint a személyes perspektívából vagy talajközelből dolgozó kamerával pumpálta a nézők arcába a háború nyers valóságát.
A kép forrása: Dreamworks/Paramount
A film híres első huszonöt perce a D-nap, azaz a normandiai partraszállás reggelén játszódik az Omaha Beachnek nevezett partszakaszon, ahol az amerikai hadsereg a legsúlyosabb veszteségeket szenvedte el. A brutális csata sűrűjében John H. Miller századost (Tom Hanks) kíséri végig a kamera, aki néhány túlélővel reménytelennek tűnő rohamra indul a partmenti német erődítmények ellen, majd miután sikerrel utat vágnak a szárazföld felé, az elesetteket végigpásztázó felvételeken felbukkan két egyforma név. Amint az hamarosan kiderül, James Francis Ryan közlegény két testvéréről van szó, és mivel a harmadik fivére már korábban hősi halált halt a csendes-óceáni hadszíntéren, ezért a felső vezetés úgy dönt, hogy a család utolsó élő fiúgyermekét hazaküldik. Az elhatározás szép dolog, de megtalálni egyetlen embert a 101-es légideszant Normandia-szerte szétszórt ejtőernyősei között már nem éppen gyerekjáték. Miller századost és hét emberét bízzák meg tehát, hogy a német vonalak mögött keresse meg, és mentse ki a katonát, ami egy elég érdekes dilemmát vetít előre… Vajon feláldozható-e egy osztag, csakhogy megmentsen egyetlen katonát!?
A kép forrása: Dreamworks/Paramount
Az eredeti forgatókönyvírót, Robert Rodatot, akitől a produkciós iroda megvette a sztorit, lényegében két dolog inspirálta: az egyik a feleségétől ajándékba kapott Stephen E. Ambrose: D Day: June 6, 1944: The Climactic Battle of World War II című könyv, a másik pedig egy New Hampshire-i kirándulás. A barangolásai során ugyanis egy kis falu főterén belebotlott a különféle háborúk áldozatainak állított emlékműbe, amelyen egy családnév többször is szerepelt: hárman a függetlenségi háborúban, öten pedig a polgárháborúban áldozták az életüket ugyanabból a famíliából. Ambrose könyvében pedig megtalálta ehhez a tökéletes precedenst, Frederick William "Fritz" Nilandot. A 101. légi szállítású hadosztály őrmestere végigharcolta a partraszállást, miközben az egyik testvére a D-napon (jún. 6), a másik pedig egy nappal később (jún. 7.) esett el Normandiában, míg a legidősebb bátyja repülőgépe májusban zuhant le Burmában. Miután a hadsereg tudomást szerzett Frederick fivéreinek haláláról, hazaküldték, és egy biztonságosabb beosztásban, katonai rendészként szolgálta végig a háborút New Yorkban. Később egyébként kiderült, hogy Edward nevű testvére túlélte a zuhanást, majd az azt követő japán fogolytábort is, és végül épségben hazatért.
A kép forrása: New England Historical Society
A Niland családhoz hasonló tragédiák persze nem voltak példanélküliek, hisz Sullivanék mind az öt fia odaveszett 1942. novemberében, amikor a USS Juneau könnyűcirkálót megtorpedózta egy japán tengeralattjáró. A tízgyermekes Borgstrom család pedig négy fiát vesztette el 1944-ben, mindössze néhány hónap alatt. Az ilyen és ehhez hasonló esetek nyomán született meg később az amerikai hadseregben a Sole Survivor Policy, azaz az egyetlen fiú túlélőt hivatalosan is mentesítették a veszélyes szolgálat alól. A filmben van egy jelenet, ahol egyfajta erkölcsi útmutatásként felolvassák az úgynevezett Bixby levelet, amelyet Abraham Lincoln írt 1864. novemberében Mrs. Lydia Bixbynek, hogy beszámoljon az öt fia hősi haláláról. Ezt az irományt egyébként a mai napig komoly viták övezik, mivel bizton állítható, hogy legalább két fiú túlélte a polgárháborút (az egyik dezertőrként, a másikat becsülettel elbocsátották), másrészt a levelet valószínűleg nem Lincoln, hanem a titkára, John Hay írta.
A kép forrása: Dreamworks/Paramount
Rátérve a forgatásra, az eredeti helyszín, a francia partvonal 1998-ban már nem volt alkalmas a feladatra (megváltozott, beépült), ezért a film nagy részét Írországban és Angliában forgatták – a híres Omaha Beach jelenetet például az ír Curracloe falu közelében. A partraszállós rész egyébként 12 millió dollárba került, 1500 statiszta, többszáz liter művér, 17000 lövedék és 25 napnyi forgatás kellett az alig félórás tartalomhoz. A színészek vízálló aláöltözetet viseltek, a hevederekben cipelt töltények pedig fából készültek, mert ”normál” súllyal túl megterhelő/veszélyes lett volna a munka. A tengeri jelenetekben használt partraszálló járművek közül kettő pedig ténylegesen is ott volt a D-napon, míg a statiszták az ír tartalékos haderőből kerültek ki. A sérüléseket a korabeli felvételekből rekonstruáltak a sminkesek, tehát igen, ennyire durván néz ki a valóságban egy sebesülés, és hogy a csonkolásos sérülések is igazinak tűnjenek, amputált statisztákat is szerződtettek.
A kép forrása: The American Society of Cinematographers
Az operatőr, Janusz Kaminski, a Schindler listájával már túl volt egy Oscar-díjon, de itt is kiderült, hogy nagyon ért a korabeli hangulat megteremtéséhez. A Ryan közlegényben például egyfajta zenei állapot, a staccato (szaggatottan) ihlette meg, azaz valami olyasféle képi hangulatot keresett, ahol minden részlet, a robbanások törmelékdarabkái kristálytisztán, egyfajta sajátos ütemben mozognak. Ezt úgy sikerült végül összehozni, hogy a mozis felvételekhez használt 180 fokos záridőt (zárszöget), hol 90, hol 45 fokra csökkentette. A fényképezésben a zárszög két dolgot befolyásol: a fényt és a mozgást. A kisebb exponálási ”rés” (90 illetve 45 fok) azt jelenti, hogy kevesebb fény jut a képre, tehát sötétebb lesz a tónus, illetve fakóbbak a színek, másrészt mivel kevesebb ideig kapunk fényt a tárgyról, a mozgás nem lesz elmosódott, és pontosabb, rövidebb idejű állapotokat tudunk rögzíteni (a sportban például ezért használnak kisebb záridőt). A módszernek van egy nyilvánvaló hátránya, ugyanis amellett, hogy a kép hitetetlenül éles, ezeket összefűzve a mozgás már ”szaggatottá” válik (épp az elmosódás hiánya miatt), ami a Ryan-ben egyfajta védjeggyé vált, hisz így sikerült megteremteni azt a precíz, minden apró részletre kiterjedő realizmust, ami kellett a háború bemutatásához.
A kép forrása: Dreamworks/Paramount
A technikai oldalt illetően egyébként ez volt az utolsó film, amely nem digitális vágóasztalon készült, és mégis megkapta a legjobb vágásért járó Oscart. A spéci jeleneteknél is ragaszkodtak a régimódi megoldásokhoz, például amikor Jackson lelövi a német mesterlövészt, méghozzá úgy hogy a lövedék az ellenség fegyverének optikáján át a szembe hatolt (szaknyelven ez a zérószögű találat), az nem egy digitálisan létrehozott effekt, hanem a trükkmesterek és maszkosok munkája. Ide tartozik még egy anekdota, miszerint Spielberg napokig agyalt a problémán, hogyan lehetne dinamikusabb, életszerűbb robbanásos felvételeket létrehozni, végül fúrógépeket akart erősíteni a kamerákhoz, amelyek bekapcsolva a földrengésszerű effektust adják. A rendező meg volt győződve, hogy feltalálta a spanyolviaszt, de a stáb közölte vele, hogy léteznek már ehhez spéci ”rázólencsék”… A hangmérnökök munkáját is illik megdicsérni, főleg hogy a lövések hangjait egy atlantai lőtéren vették fel korabeli fegyverekből kilőtt éles lövedékeket használva, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ugyanúgy hangzik minden, mintha az ember ott lett volna a D-napon.
A kép forrása: Dreamworks/Paramount
A szereposztást tekintve egyértelműen Tom Hanks volt a film húzóneve, de azért akadt még néhány érdekes választás – nagyon jó volt olyan arcokat látni a kisebb szerepekben, mint például a fiatal Nathan Fillion (Firefly) vagy az akkoriban épp sokat mellőzött Ted Danson (Cheers). Itt mutatkozott be (komolyabb szereppel) Vin Diesel is, aki egyébként úgy került be a produkcióba, hogy Spielberg látta a Strays című munkáját, és annyira megtetszett neki a srác, hogy külön rá szabva létrehozták Caparzo figuráját. Horváth törzsőrmester szerepére pedig eredetileg Michael Madsent szemelték ki, de ő lepasszolta a haverjának, Tom Sizemore-nak, akit azonban nem fogadott kitörő örömmel a vezetőség. Sizemore-ról ugyanis köztudott volt, hogy kábítószer-függő, így csak azzal a feltétellel kapta meg a munkát, hogy folyamatos mintavételre járt.
A kép forrása: Dreamworks/Paramount
Ryan szerepére Spielberg mindenképp egy viszonylag ismeretlen arcot keresett, ezért is szerződtette Matt Damont, csakhogy Matt kibabrált vele, hisz időközben behúzott egy Oscar-díjat a Good Will Huntingért. A különítmény tagjait játszó színészekről is elmondható, hogy emlékezetes arcokat sikerült összeválogatni: Barry Pepper (Jackson), Edward Burns (Reiben), Jeremy Davies (Upham), Adam Goldberg (Mellish) és Giovanni Ribisi (Wade) is remek munkát végzett. Maradt még egy ember, Dale Dye, aki szinte minden hollywood háborús produkcióban feltűnik, de csak kevesen tudják róla, hogy az Amerikai Tengerészgyalogság többszörösen kitüntetett veteránja, és hogy nem csupán színészként, de technikai tanácsadóként is komoly neve van a filmiparban. Hanks-ék alakulatát például maga Dale készítette fel egy intenzív tréning keretében, hogy valóban úgy mozogjanak és viselkedjenek, mint az igazi katonák, de emellett a partraszállós jelenetet is ő koordinálta. Végül John Williams zenéjéről se feledkezzünk meg, amit a Bostoni Filharmonikusokkal vett fel, és finoman szólva is felemelő matéria lett.
A kép forrása: IMDb
És akkor most jöjjön az összegzés: a 65-70 millió dolláros büdzsével készülő film 480 milliós hasznot hozott, amivel ”csupán” a 2. lett 1998-ban (egyébként épp a minap emlegetett Armageddon nyomta le), viszont bezsebelt 5 Oscart, kapott két Golden Globe-ot és ott volt a Bafta díjazottak között, valamint minden ismertebb nemzetközi gálán szépen tarolt. Máig nagy rejtély (vagy az akadémikusok szégyene), hogy abban az évben miért pont a Szerelmes Shakespeare kapta a legjobb filmnek járó szobrocskát.
