Én már január 1-én éreztem, hogy 2020-szal gondok lesznek, és nemcsak a másnaposság miatt. A koronavírus tönkreverte a filmipart, de a játékipart sem kímélte. A nagy videójátékos show-k (E3, gamescom és társai) elmaradtak, vagy nagyon gyenge online események formájában próbálták pótolni őket, emellett játékokat is kellett halasztani, és a lehető legszerencsétlenebb módon ebben az évben zajlott a nagy konzolos generációváltás is, méghozzá készlethiánnyal és igen kevés exkluzív, újgenerációs címmel. Én ebből még kimaradtam, mert csak pár éve vesztettem el a „konzolszüzességem”, így nem volt elég időm kiélvezni a PlayStation 4 Prót és az Xbox One X-et. Ilyen módon az alábbi listáról sajnos kimaradt a Demon’s Souls, mert ugye ez PS5-exkluzív cím, holott amúgy nagy Souls-rajongó vagyok, és amit eddig láttam belőle, illetve amit eddig olvastam róla, azok alapján ez egy zseniális játék, biztosan no. 1 lenne nálam. Ám így is bőven volt mivel játszanom, jóval és rosszal is, nagyobbrészt éppen a Guru jóvoltából – úgyhogy ezúttal is köszönöm a lehetőséget, hogy a listán szereplő játékok egy részét megkaptam! Persze nem ezért érdemelték ki tőlem az elismerést, hanem azért, mert hibáik ellenére is a kedvenceimmé váltak.
5. Cyberpunk 2077
Leszögezem, hogy a játékosok joggal savazzák a CD Projekt RED-et, mert ilyen minőségben PS4-re és Xbox One-ra, de még talán PC-re sem szabadott volna kiadni a Cyberpunk 2077-et. Azért is nagy kár, hogy ez így alakult a rossz vezetői döntések eredményeként, mert a technikai hibák mögött egy eszméletlenül komplex, jól kidolgozott akció-szerepjáték rejtőzik, ami forradalmat semmiképp sem hoz, de az innen-onnan (például a 2001-es Deus Exből és a 2004-es Vampire: The Masquerade – Bloodlines-ból) hozott játékelemek egy zseniális egésszé állnak össze. A sztori, a karakterek, a lövöldözés, a hackelés, a párbeszédrendszer, a város és a vezetés GTA-szintű kidolgozottsága megvett kilóra. Egyébként Xbox One X-en játszom, melyen összességében jól fut a Cyberpunk, bár a grafikai színvonal elmarad a PC-változatától, és ritkábban bugokkal is találkozom. Ettől függetlenül ne legyünk bétateszterek egy 20–22 ezer forintos játéknál, tehát ki kell akadni, fel kell szólalni az eddig szent tehénként kezelt CD Projekt RED ellen is. Ám a Cyberpunk 2077 ennek ellenére nem az év legnagyobb csalódása, hanem az egyik legjobb játéka.
4. Nioh 2
Szerencsére valamilyen soulslike-ot csak fel tudok rakni erre a listára! A Nioh 2 sokszor felbosszantott, főleg, hogy határidőre kellett megírni róla a tesztet, és olyankor különösen idegesítő tud lenni, ha két órán keresztül szív az ember nem egy bossszal, hanem egy, az átlagosnál keményebb mezei ellenféllel. A Team Ninja emelte a téteket, és az amúgy sem könnyű első részt is lepipálta nehézségben. Amikor rögtön a kezdőterületen egy toronymagas ellenfelet kell kikerülni, aki egy csapással kicsinál, az már tényleg kemény, nemde? Igaz, a Dark Souls 3-ban is megkaptuk a tutorial részben Iudex Gundryt, de ő azért nudli a Nioh 2 bevezető bossához képest. A játéknak talán fel is róható, hogy olykor igazságtalanul nehéz, viszont nem lehet elvitatni tőle összetett harc- és fejlődésrendszerét, a remek hangulatot, és bár a sztori annyira nem kiemelkedő, de ha a Sekiro a japán szamurájfilmeket, akkor a Nioh 2 meg a szamurájos animéket idézi meg tökéletesen. Így akik szeretik a japán animéket és a brutális nehézséget, azoknak mennyei élmény a Team Ninja játéka. Na, jó, azért egy külön idegrendszer sem árt mellé!
3. Ghost of Tsushima
Még egy távol-keleti témájú játék! A középkori Japánt nem lehet megunni, hiszen a szamurájkard, a szaké, a cseresznyefavirág vagy a jellegzetes épületek jelenléte mind hozzátartozik az egzotizált Japán-reprezentációhoz! Aki ezt a fajta romantikus Nippon-értelmezést szereti, annak találták ki a Ghost of Tsushimát, ami sokkal inkább közönségbarát alkotás, mint a Nioh 2 vagy a Sekiro. A PlayStation 4-exkluzív játék elsősorban igen stílusos, gyönyörű látványvilágával emelkedett ki, és a Sucker Punchról példát vehetne a CD Projekt RED, mert bár annyira aprólékosan nincs kidolgozva a nyílt világ, mint a Cyberpunk 2077-ben, azért így is meglehetősen komplex, mégis pillanatok alatt betölt, és igen stabilan fut mindkét PS4-en. Maga a nyílt világú játékmenet hosszú távon elég repetitívvé válik, ám a remek harcrendszer megunhatatlan, főleg, ha az őszi frissítéssel érkezett brutális nehézségi szinten játszunk, és bár a sztori nem Oscar-díjas alkotás, mégis kellőképp szép, megható és katartikus.
2. Desperados 3
Alig ocsúdtam fel a Red Dead Redemption 2-ből, máris jött a másik nagy westernjáték, amelyet év elején kipróbálhattam, majd nyáron le is tesztelhettem. A zseniális első Desperadosból ismert játékmechanika a régi, de a Mimimi szinte tökéletesre csiszolta a Commandos által megalapozott játékmenetet, karaktereink pedig rendkívül változatosak, még ha az Isabelle nevű vuducsaj kicsit imbára is sikeredett amúgy roppantmód kreatív skilljeinek köszönhetően. A karakterek dramaturgiai szempontból is kiválóak, ahogy a sztori is kellőképp érdekes, de a helyszínek kidolgozottsága és a mélabús blúz-dzsessz dallamokkal operáló, önmagában is hallgatható zene (hiszen javarészt a louisianai mocsárvidéken akciózunk) viszi a prímet. Talán az róható fel neki, hogy a kelleténél rövidebb, és az utolsó küldetés már frusztrálóan nehéz, azonban előbbiért az újrajátszhatóság kárpótol, utóbbi pedig elviselhető, és legalább annál nagyobb a győzelmi mámor, ha sikerül teljesíteni!
1. The Last of Us Part 2
Botrányjátékkal kezdtem, és botrányjátékkal zárom a toplistát. Alapvetően nem szeretem a nagyon filmszerű játékokat (Detroit: Become Human), mert ezeket már bajosan lehet játéknak nevezni, ám a The Last of Us 1–2 a film és a videójáték tökéletes szintézisét valósították meg remek karaktereikkel, nem annyira eredeti (helló, The Walking Dead!), de érzelmileg megkapó történeteikkel és elkeseredett, inkább a túlélésre, mintsem a győzelemre fókuszált, taktikus összecsapásaikkal. A 2. részben a Naughty Dog lépett egy nagyon merészet, és ezzel magára haragította a rajongókat. Én akármennyire is szerettem az első rész karaktereit, üdvözöltem ezt a nagyon radikális, bár az Assassin’s Creed 3-ból ismerős húzást, hogy a hőst és a vele kegyetlen negatív hőst is mi irányítjuk. Neil Druckmannék tehetségét bizonyítja, hogy a játék elején akármennyire is gyűlöltem Abbyt, őt irányítva fokozatosan megértettem, mit miért tesz. Nem az az ember, akivel szívesen elbeszélgetnék, nem is álmaim nője, de abszolút emberré vált a szememben, és csakis helyeselni tudtam, hogy behozták őt a sztoriba – megvallom, sokkal érdekesebb is volt számomra, mint a kissé leegyszerűsített Ellie, aki ráadásul egy ponton Dinával együtt elkezdett idegesíteni.
Hogy mit várok ezek után 2021-től? Először is azt, hogy tűnjön el ez a járvány végre, vagy tudjuk úgy kezelni, hogy ne haljanak meg benne milliók, illetve ne szenvedjenek maradandó károsodást azok, akik elkapják a vírust! Ez megoldaná a többi problémát is, és lenne újra mozi, valamint a játékvilág reguláris eseményei, így az e-sport is ott folytatódhatna, ahol abbamaradt. Játékfronton egyértelműen az Elden Ring izgat leginkább, ebből a FromSoftware már igazán mutathatna valamit! De a God of War folytatására is rá vagyok cuppanva, és egy ideje felfedeztem magamnak a Horizon Zero Dawnt, szóval a Forbidden Westre is pályázok. Ami viszont a legfontosabb: a CD Projekt RED minél előbb rázza gatyába a Cyberpunk 2077-et, mert ez a játék nagyon nem érdemli meg azt, hogy elkönyveljük 2020 nagy csalódásaként. Remélem, 2021-ben olyan állapotba kerül, hogy sokan már úgy fogják gondolni, hogy érdemes az év játéka címre, avagy szülessen újjá 2021-ben!
