A szokásos decemberi évértékelők szinte minden évben szomorú konklúziót tartogatnak számomra: nevezetesen azt, hogy a tavalyhoz viszonyítva már megint növekedett a backlogom. Ahelyett, hogy csökkent volna. A világ összes szabadideje is kevés lenne ahhoz, hogy minden izgalmas címet kipróbáljon az ember, és bár a koronavírus-járvány, illetve az ebből adódó rengeteg csúszás miatt ürült azért rendesen ez a 2020-as esztendő, még így is érkezett annyi érdekfeszítő játék, hogy a korábbi állítás idén is bőven megállja a helyét.
Ennél nagyobb baj azonban ne legyen – már csak azért se, mert attól szerencsére idén sem kellett tartanom, hogy esetleg olyan címet kell feltennem a személyes toplistámra (jobb híján), amit egyébként nem tartanék kifejezetten odavalónak. Nézzük hát azokat, amelyek ebben az évben a legemlékezetesebb élményt nyújtották számomra!
5. Resident Evil 3
Vannak játékok, amik egész egyszerűen rossz helyre és rossz időben érkeznek, és emiatt törvényszerű a „bukásuk” (és ide most nagyon sok idézőjelet képzeljetek): ilyen volt annak idején a Resident Evil 5, és ugyanabba a csapdába sétált most bele a Resident Evil 3 is. Pedig egyik sem rossz játék (nagyon nem), pusztán csak arról van szó, hogy a Resident Evil 4, illetve a Resident Evil 2 után kizárólag lefelé vezethet az út, annyira kiemelkedő, zseniális és megismételhetetlen alkotások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Resident Evil 3 nem okozott számomra csalódást, amennyire fantasztikus remake volt ugyanis az előző játék, annyira gyenge felújításnak éreztem a mostanit: olyan jellegzetes elemeket, helyszíneket és szituációkat hajított a kukába, amiket nagyon szerettem az eredetiben. De mint önálló alkotás, szerintem abszolút csúcsminőséget képvisel, egy rendkívül feszes tempójú, izgalmas kampánnyal. Néhány nap leforgása alatt négyszer is végigjátszottam, ilyesmit pedig manapság nagyon-nagyon-nagyon ritkán szoktam csak csinálni – ez mindent elmond arról, hogy a csalódottság ellenére mit gondolok a játékról.
4. Sackboy: A Big Adventure
A LittleBigPlanet-szériát korábban sosem tudtam közel engedni magamhoz, mindig volt bennem ugyanis némi hiányérzet. Na, nem a játékok minőségét illetően, inkább amiatt, mert elsősorban az alkotásról szóltak (abban viszont kiemelkedőek voltak), és hiányoltam mögülük az igazi, vérbeli, alaposan megtervezett platformert. A Sackboy: A Big Adventure most végre teljesítette ezen kívánságomat, szinte teljes egészében a pályatervezésre és az ugrándozásra helyezve a hangsúlyt. És bár mechanikai tekintetben lényegében semmi olyat nem tud felmutatni, amit ne láthattunk volna korábban, ráadásul nem is különösebben komplex, így is hiánypótló és hihetetlenül szórakoztató darab, telis-tele hangulatos pályákkal és mulatságosan kreatív vizuális megoldásokkal. A kooperatív multit pedig tiszta szívből ajánlom mindenkinek!
3. Tony Hawk's Pro Skater 1+2
Crash Bandicoot, Spyro the Dragon, Resident Evil 2. Az elmúlt évek olyanok voltak számomra, mintha újraélhettem volna a gyermekkoromat, hiszen olyan játékok kaptak teljes értékű remake-eket, melyek rendkívül meghatározóak voltak számomra konzolos pályafutásom kezdetén. Ebbe a sormintába illett idén bele a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 is, amely nemcsak egy rég elfeledett szériát támasztott fel kifogástalan minőségben és eredetiségben, hanem egyben egy olyan műfajt is visszahozott a köztudatba, amiből teljes hiány van manapság – gondolva itt a teljesen könnyed, arcade, de mégis színvonalas extrém sportos címekre. Bízom abban, hogy a gördeszkás legenda visszatérése (amely szerencsére kritikai és üzleti szempontból is sikeresnek bizonyult) jelzésértékű lesz a kiadók számára, és ismét érkeznek majd ehhez hasonló játékok. Csak lehetőleg ne legyen belőle olyan brutális tehénfejés, mint anno a kétezres évek elején, hiszen pont ez juttatta a zsánert a mélybe.
2. Dirt 5
Sokat (néha talán túl sokat is) szoktam keseregni azon, hogy egyszerűen nincs manapság elég arcade autóverseny, pláne AAA-vonalon, legyen szó akár a nyugati, akár a japán (klasszikus, játéktermi) stílusról. Éppen ezért a Dirt 5 maga volt a megváltás számomra, melynek minden egyes porcikáján érződik, hogy egy olyan csapatnál készült, akiknek a kisujjában van a műfaj, és pontosan tudják, mitől döglik a légy: a könnyed, de mégis szórakoztató kezeléstől és a brutálisan izgalmas, kiélezett versenyektől. A Dirt 5-től szerencsére ezt mind megkaptam, méghozzá egy rendkívül változatos és tartalmas kampánnyal, valamint fantasztikus látvánnyal megspékelve, a körülmények folyamatos váltakozása pedig olyan dinamizmust hoz a futamokba, amihez hasonlót nem nagyon láttunk még. Kicsit ellentmondásos ugyan, de annyira élveztem, hogy inkább félbe is hagytam, hogy majd az újgenerációs platformokon fejezhessem be – igaz, engem szerencsére elsőre is elkerültek a sokakat sújtó technikai problémák.
1. Hades
A Supergiant Games csapata sokak szívébe belopta magát a 2011-es Bastionnel, amely a kiváló játékmenet mellett teljesen új szintre emelte a narrációt. De ahogy sok indie fejlesztőnél, úgy itt is felmerült, hogy sikerül-e vajon megismételni a zseniális belépőt, és bár szintén remek játékok voltak, a Transistor és a Pyre egy hajszállal elmaradt attól a színvonaltól, amit Kasavinék belépője képviselt. Az ugyanakkor egy percig sem volt kérdés, hogy egy végtelenül tehetséges, a kiválóság fokmérőit igenis jól ismerő gárdáról van szó, ezt pedig most ismét bebizonyították – méghozzá jobban, mint valaha, a Hades ugyanis kiváló példa arra, hogyan állnak össze az alapból is minőségi alkotóelemek valami egészen páratlan, a tökéletesség határát súroló alkotássá. Zagreus pokoltúrája lassan, fokozatosan nyílik meg a játékos előtt, legyen szó a harc egyes elemeiről, a különféle kiegészítő játékmechanikákról és tartalmakról vagy éppen a folyamatosan, apró lépésekben előrehaladó történetről. A roguelite körítés a maga randomitásával pedig egyetlen pillanatra sem érződik megúszósnak: talán az első Dark Souls óta nem éreztem olyat, hogy egy játékban ilyen irtózatosan erős kohézió legyen az egyes elemek között.
Akik kimaradtak
Hogy a sok remek játék mellett volt-e hiányérzetem az idei évben? Egy kicsi talán igen. Az egyik a Nintendo és játékfelhozatala, amiben ugyan idén is volt egy nagyágyú (sőt, nagyon úgy tűnik, hogy rövid időn belül a Switch eddigi legsikeresebb szoftvere lesz) az Animal Crossing: New Horizons képében, de ez a franchise sosem tudott megragadni – szóval remélem, jövőre kicsit jobban belehúznak, mondjuk a pletykált 2D-s Metroiddal. A másik inkább személyes jellegű, ez pedig a PS5, amiről (nyilvánvaló okokból) sajnos lemaradtam, pedig a Demon's Souls ott volt a kívánságlistám tetején. Ez azonban már a jövő évre marad – akárcsak az olyan nagy léptékű címek kipróbálása, mint a Cyberpunk 2077 vagy az Immortals Fenyx Rising, melyekre a nagy év végi rohanásban sajnos nem jutott még idő.
