Minden

De egyszerűen nem volt kedvem leülni írni. Augusztustól egészen szeptember végéig gyakorlatilag napközben fát termeltem be télire. Ez azt jelentette mondjuk, hogy a nagy melegben kb. délután 3-ig kockultam benn, aztán meg mentem ki, s dolgoztam keményen 4-5 órát. Nem sok, de akkor is büszke vagyok magamra, hogy tetemes mennyiségű fát összevágtam. S nem, nem adtam fel természetvédő elveimet: az egyik fa saját volt, és tönkre ment (barackfa), a másik pedig szintén jó öreg volt már és a vihar döntötte ki egyik ismerősünk telkén. Tőle megvettük, én meg szopakodtam vele. Azért szopakodtam, mert nincsenek normális eszközeink itthon. Apám ugyanis jó régóta kihúzta magát a házimunkából, így nem is áldoz ilyesmikre pénzt (mentségére legyen szólva, hogy családi vállalkozásunkat jóformán egyedül viszi, minthogy a lényegi részéhez a dolognak nem tudunk anyámmal hozzászólni - ami persze annyira nem szégyen, hiszen az alkalmazott pszichológiai vizsgálóműszerek talán nem annyira rutinmunka, amit az ember 1 délután alatt betanul). Szóval jó 20 éves kézi fűrésszel, s 4 ócska fos baltával vágtam neki az amúgy jó vizes fának. A ’vizes’ megemlítése azért fontos, mert ilyet kissé nehezebb vágni is, illetve tapasztaltam, mikor még hétvégenként lehetett bográcsolni, hogy valami cseszettül nem akar meggyulladni. (Tűzgyújtás terén eddig n00b voltam - üssetek.) Szóval nagy szívás volt, de amúgy tök jó kiegészítés az edzéseim mellé. Végülis ez az igazi izommunka, a súlyzózás egy idő után azért monotonná válik, s csak bizonyos izomcsoportokat mozgat meg. A fűrészeléssel meg aztán lehet küzdeni. Úgyhogy az amúgy sem gyenge izomzatom 1 hónap alatt szépen megugrott, aminek örülök, amellett, hogy végre elértem a 79,5 kg-t, illetve azt, hogy súlyfelesleg nincs rajtam, csak izom. (Önfényezésünket olvashatták.)

Közben meg elkezdődött az egyetem, az utolsó utáni évem. Szar, szopás, de ez van. Sajnos elég „film noir”-osan adtam elő a dolgokat, tehát kicsit passzív, sodródó antihőse voltam ennek a BA képzésnek, így elcsúsztam a szakdolgozati címbejelentővel, emiatt csak májusban tudok államvizsgázni. Na, meg a drágalátos ETR kicsit többet követelt tőlem, mint ami valójából kellett volna, s ezt tavaly februárban tudtam csak meg… Így van most jó sok fölös kreditem, amit nem kellett volna felvenni, s maradt hátra 2 kötelező tárgyam, amit viszont fel kellett venni ebben a félévben - minthogy a tavalyiban nem volt meghirdetve. Annyira nem csesztek ki vele, illetve én magammal, mert a 2008-as év egy önátértékelés volt, tehát gyakorlatilag 0-ról kezdtem, így úgy érzem, ha minden összejött volna, akkor sem tudtam volna megcsinálni tavaly nyáron az államvizsgát, a szakdolgozatot és a MA-ra való felvételit. Szégyen, nem szégyen, egyszerűen szellemileg és testileg is mélypontra kerültem februárra. Többet vállaltam, mint amit bírtam, s ezért megszívtam. Most már ésszerűen csinálom, úgyhogy remélem, nem szívom meg. Na, meg nyáron kipihentem magam, azért az is sokat számít.

Mindenesetre akármennyire is kevés tárgyam maradt mostanra, azért elég nagy szívás ez a félév, többek között emiatt nem is írtam. Nem is a tanulás - az már rutinszerű, szerintem sokan hozzászokunk ehhez nagy nehezen már 3-4. félévre. Sőt, a vizsgaidőszak már meg sem hatja az embert. Vagy még tovább megyek: szinte megkönnyebbülés, hogy végre nem kell bejárni, főleg ilyen trágya időben. Nem, a vizsgaidőszak az semmi a bürokráciához képest.

Az ELTE elvileg az ország egyik legjobb egyeteme, illetve az ELTE BTK az egyik legrégebbi kar, illetve a legtöbb szakot is ez foglalja magába (ha tévedek, valaki javítson ki - utoljára 2006-ban tájékozódtam ilyen ügyben, s akkor emlékszem a BTK-hoz tartozó részleg a felvételi könyvben majd 3 oldalt töltött ki). Ehhez képest ezt a szaros BA képzést nem tudják összehozni már három éve. Illetve a Tanulmányi Hivatal és a Tanszékek/Intézetek között rossz, illetve nincs kommunikáció. Többek között ilyen balhereség miatt volt az 2006-ban, hogy mindenkit felvettek a filmszakra, aki jelentkezett júniusban, szakirányválasztáskor, mert a TH nem volt hajlandó kiküldeni a tanulók félévi átlagát… Botrányos? Az. De az sem volt semmi, és az már nagyobb szégyen 3 év után, ami a tavalyi államvizsgakor ment. Jött az info a TO-tól valamiről, aztán a filmszakos tanszék megcáfolta. Utolsó pillanatban derültek ki nagyon fontos dolgok, s persze az ETR és a valójából elvégzett tanegységek senkinél sem egyeztek, így régi módszer szerint, össze kellett írni papírra, ki, mit végzett el, és egyenként be kellett menni egyeztetni. Vagy ott van az én ügyem is, a túlfutás. Egy ideig úgy volt, hogy 6 évig járhatunk ide, tökmindegy, mi történik. Így én nyugodt voltam, hogy simán be kell csak regisztrálni, elvégre ezt mondták annak idején a beiratkozáskor is. Aztán a HÖK felelősünk jött, hogy „kell túlfutási kérelmet leadni”. LOL? Jó, pár héttel a leadási határidő előtt tudtuk meg ezt, s mindenki mászott be a TO-ra. Aztán én is álltam sorba vagy 1,5 óráig, dög melegben, majd kb. 10 mp-ig voltam bent, mert a TO-s néni azt mondta, hogy nem kell ilyet leadni… FUCK!

Persze ez még csak a kezdet volt. Idén kellett leadni a szakdolgozati címbejelentőt is, minthogy én ellámultam a tavalyi időpontot. Így most stresszes voltam, mert utolsó lehetőség volt, hogy még ebben a tanévben végezzek. Máig kellett leadni, s ezt kb. 1 hete tudtam meg. LOL? S most nem az én hibámból: egyszerűen a TO mindenféle zagyvaságot összehordott. Bementem kb. szeptember végén, mert tudtam, hogy tavaly október 15-én kellett leadni a lapot (hogy akkor miért nem tettem meg, egyszerű: nagyon kezdetleges elképzeléseim voltak arról, miről és mit akarok írni). Megkérdeztem, hogy mégis mikor. Erre persze azt kaptam, hogy „maguk miért nem olvasnak?”. Ja, jó, hol kellett volna? Erre benyögtem, hogy én olvastam. Hogy hol? A BTK honlapján van BA-s és nem BA-s címbejelentő. A BA-s hátulján nincs semmi, a nem BA-sén viszont volt egy tájékoztató a címbejelentésről. Hogy miért csak ezen volt? Ne engem kérdezzetek! De mindenesetre ezen az állt, hogy október 25-ig le kell adni a címbejelentőt. Jó. Ezt mondtam a TO-snak. Erre rá is bólintott. Aztán múlt héten VÉLETLENÜL a BTK honlapján észrevettem a főoldalon a LEGFRISSEBB hírek között egy olyat, hogy „a félév rendje”. LOL? Október közepén csak kirakták… Na, ebben volt az október 19-ei időpont. 1 héttel a leadás előtt csak sikerült kifosniuk. Gratulálok! S az természetes, hogy én voltam a hibás, amiért nem olvasok. ;D Hát persze b+, mert nincs mit olvasni. Ja, de, a westernről szóló könyvet, de az más.

Ezzel nincs vége a szívásoknak! Mivel minden anyámkínjával alá kell íratni a címbejelentőt, így szerdán a villámnál gyorsabban próbáltam felkeresni a tanszékvezetőt, na meg a témavezetőmet, akivel szerencsére órám is van. A tanszékvezetőtől féltem. Illetve attól is, hogy a témavezetőm megint lebetegszik. Soha nem szokott, de a tavalyi óráján megtörtént. Most nagyon féltem, hogy ez megtörténik, mert amúgy elérhetetlen (e-mailt hiába küldök neki, spambe megy állandóan). Szerencsére ő ott volt. A tanszékvezetőnk viszont hiába volt ott, egy tortúra volt az aláírás. Nem azért, mert akkora szemétláda, vagy olyan elviselhetetlen. Egyszerűen aszociális ember, nem ezen a világon jár, s ugyanolyan passzív, mint a film noirok hősei, melyekről az egyik előadásán beszélt. Így persze mikor odamentünk többen is, hogy írja már alá, azt mondta, hogy neki ezt meg kell még kérdezni, mert lehet, hogy új rendszert vezetnek be a TANSZÉKEN. Ok, de kérdezem én, a tanszéknek mi a *** köze van a TO-s címbejelentőhöz? Ja, bocsánat: semmi! Azt se tudta, hogy ilyet kell leadni… Úgyhogy aznap 3X futottam össze vele, s csak harmadszorra írta alá. Másodszorra sietett, s azt mondta, jó, aláírja, de menjek oda, ahol délután 3-kor órát tart…

Szóval a tököm tele van ezekkel az adminisztrációs dolgokkal. Persze nem megy az idegeimre, leszarom amúgy, na, meg én is megpróbálok posztmodern, vagy inkább posztklasszikus hős lenni, aki már aktív és maga irányítja a „történetet”, hogy totál filmesen fogalmazzak.

A szakdolgozatomat amúgy végülis a westernből írom. Imádom a westernfilmeket, s ez van olyan érdekes téma, amit tovább lehet göngyölíteni. Konkrétan a kortárs westernt helyezem a középpontba, s a ’60-as évek reform (vagy szakszerűen: revizionista) westernjei szemszögéből közelítem meg, illetve a globalizálódó filmkultúrával és társadalommal fogom majd összehozni. A témavezetőmnek tetszik az ötlet, remélem, a megvalósítás is legalább ennyire elnyeri majd a kegyeit az opponenseknek is, akik minden szirszarba bele fognak kötni bizonyára. Ez amúgy már a 3. témám, előzőleg a szuperhősökről akartam írni, azt megelőzően meg a képregény-adaptációkról. De egyiket sem éreztem olyannyira közelinek, hogy én ezekben elmélyüljek végülis. Illetve nagyon kevés a szakirodalom hozzájuk, ami azért baj, mert egy ilyen szakdolgozat arról is szól, hogy az ember megmutassa, mennyire fantasztikusan tájékozott. (Hogy ezt mekkora sznob baromságnak tartom… Na, mindegy.) Én persze egy egész könyvet tudnék regélni a filmek és a képregény kapcsolatáról (hiszen a képregény gyakorlatilag az átmenetet jelenti az állókép és a mozgókép között), de mindezt saját ötleteim alapján. Ahhoz amúgy sincs semmi kedvem, hogy kurva okos emberek írásaival teleidézgessem az írásomat. Ezt utálom egyébként az egész tudományos szakírásokban: mindenki annyira retteg a plágiumtól és/vagy annyira meg akarja villogtatni tudását, hogy szinte a műve nem is a sajátja, hanem egy összeollózott forrásgyűjtemény… Na, de hagyjuk ezt, remélhetőleg a következő generáció azon kevés egyede, aki még értelmes, majd fog ezen változtatni. Én törekedni fogok erre…

Még felmerült a gengszterfilm is, mint téma, de az még nagyon kezdetleges stádiumban, így maradt is alfa fázisban.
Ja, és egyik nagy ötletem, szerintem legalábbis, a videojátékok és a film kölcsönhatásai volt. Ezt senki sem merte bevállalni, vagy nem is merült fel benne - igaz, végül nekem sem volt bátorságom. Nagyon kevés a szakirodalom a témához, illetve az egész még gyerekcipőben jár. Sőt, a videojátékokat egyelőre még úgy látom, el kellene fogadtatni, vagy legalábbis kellene egy összefoglaló, bevezető írás, ami összehozza e két nagyon rokon médiumot. Mindenesetre, ha felvesznek mesterszakra, akkor mindenképp ezt fogom kutatni, mivel nagyon érdekes és tanulságos lehet, már csak az a kérdés is, hogy „mit kapott a film a videojátékoktól?”. (Elég csak megnézni a készülő/elkészült 3D filmeket.) Ha meg nem vesznek fel, nem csesznek ki velem: akkor is ezt fogom kutatni. ;D Szerintem nagyon sok lehetőség van a videojátékokban, melyeket nem aknáztak ki a fejlesztők. Vagyis csak kezdik: pl. The Path.

Úgyhogy maradt a western, ami telitalálat volt szerintem, mert én tényleg nagyon imádom ezeket a filmeket, tehát tök élvezetes lódobogás, trombitaszó és persze fegyverdörgés közepette eltölteni a napokat. Persze közben jegyzetelek, mert rengeteg filmet akarok megnézni a dolgozathoz, s ennyi cselekményét és mozzanatait észben tatani nem lenne könnyű. Persze azért nemcsak jó westerneket nézek, szóval vannak igazán nagy fosok is. De azokat meg azért jó megismerni, mert akkorákat lehet röhögni a kliséiken és béna megoldásaikon. Pl. Gene Autry ’30-as évekbeli westernek láttán az ember tényleg elpirul, mikor látja a tök buzis cowboyt énekelni, majd után meg szarrá lőni a banditákat. Vagy az is igen komikus, ahogy John Wayne elcseszi a lóra való felugrást (mert ugyanis a régi B-s westerneket 1-2 nap alatt forgatták, s általában a bakik nem lettek kivágva a gyors moziba kerülés érdekében - a közönség meg állítólag zabálta ezeket, úgyhogy nem volt probléma). De azért lát az ember meglepően kiemelkedő alkotásokat is, melyek szinte megelőzik korukat, vagy csak szimplán annyira epikusak, annyira kuriózumok, hogy magukkal ragadnak és nem eresztenek. Ilyen pl. John Ford Acéllovasa. Ez egy 1924-es némafilm, ami önmagában elég ahhoz nálam, hogy a képernyő elé szegezzen, ugyanis imádom a némafilmeket is. Ez egy hatalmas, epikus western, mely persze igencsak sarkított karakterekkel dolgozik, de amilyen pontossággal bemutatja a vasútépítést, a Nyugat városainak kialakulását, az valami fenomenális! Nem is a sztori maga, hanem annak epizódja emelik ki a sablontörténetek közül. Vagy ilyen az agyonidézett Hatosfogat is, amit szerintem mindenki ismer. Egyszerűen magával ragadó (nem hiába, Ford munkája ez is). Egyik személyes kedvencem a Destry Rides Again (Asszonylázadás /ökör magyar cím/, 1939), melyben már megjelenik a kissé kételkedő igazságosztó főhős James Stewart személyében. Marlene Dietrich pedig zseniális a „femme fatale” szerepkörében.
Ma meg a Délidőben című, szintén kultikus művet néztem meg. Először láttam, és kegyetlenül ütött! Tudtátok például, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat kezdő képsorait e film jellegzetes vasútállomása ihlette? Beállításra pontosan leutánozta az ebben a filmben látottakat. De a sztori maga az igazán megnyerő. Tulajdonképpen az egész arról szól, hogy bomlik le a Vadnyugat mítosza, vagyis miként lesz a hős igazságosztóból a város legutáltabb embere. Persze ez nem azért történik meg, mert a város marsallja egy rohadék: a nép lett gyáva és bizonytalan a politika szeszélyes játékai miatt. Egyszerűen kiábrándultak a törvényből és nem szeretik a „rendet”. Pl. az egyik lakos mondja is, hogy míg a (vonaton éppen közelítő) bandita idejében pezsgett a városi élet, most minden unalmas, egyhangú. Katartikus film volt, na! Lehet róla majd áradozni, bár szeretnék kevésbé agyonidézett filmeket a dolgozatomba beépíteni, szóval lehet, hogy a Délidőben majd kicsit később kerül terítékre.

Persze nemcsak az egyetem körül forog minden. Szerdán és kedden járok csak be, ami nem meglepő, hiszen 13 kreditem van, de már így is túlléptem a limitet, mint korábban említettem (bőven jó, ha megúszom 40000 Ft alatt :S). Így azért jut időm bőven másra is, habár minden nap foglalkozok a szakdolgozattal (párhuzamosan olvasom Berkes Ildikó tök jó könyvét a westernről). Ironikus módon akkor kezdtem volna el élni, amikor már vége volt a nyárnak. Tehát olyan szeptember elején, a jó időben, kezdtem el kirándulgatni ismét erdőkben, amiből sok van a környékünkön. Persze előtte is bicikliztem hosszabb távokat, de gyalogolni a vadonban - az az igazi! Így ha tehettem, mentem, illetve mentünk, mert a tavalyi 20 kutyás akció óta kicsit megfontoltabban közlekedek. (A Galga mellett gyalogoltam át Zsámbokra, s a közelben volt egy kis tanya, ahonnan kb. 20 kisebb-nagyobb kutya rám rontott. Szerencsére csak ugattak, s mivel nem vagyok egy pánikolós típus, így megőrizve a nyugalmamat rájuk sem hederítve, nyugodt tempóban mentem tovább. Így megúsztam, hogy széttépjenek. Illetve nem megúsztam, hanem Isten velem volt. ;D De azért azt sem mondom, hogy nem voltam befosva. A már akkor is elég hosszú hajam égnek állt a félelemtől. De ez elsősorban pszichológia, s uralkodni kell a félelmen - különben széttépnek. )

Ha meg nem kirándultam, akkor természetesen kockultam. Mint már írtam korábban is, az augzstus a Blizzard-játékokkal ment el. Először a WarCraft III-at játszottam végig, majd a StarCraftot, Brood Wart, s kb. szeptember végén a Frozen Throne is sikerült végre (hihetetlen módon sikerült úgy átrendezni a hősök cuccait, hogy Anu’barak közel sérthetetlen legyen, így könnyűszerrel nyírtam ki 2 ellenséges csapatot is hősökkel együtt). Aztán valami jó kis középkori cuccra vágytam, amiben várakat lehet foglalni, meg páncélba öltözni, és belovagolni a csata közepébe. A Mount & Blade így kézenfekvő volt. Meg is vettem összespórolt pénzemből még szeptember elején. Teljesen magával ragadott. Többek között e játék miatt sem írtam, mert ha tehettem, ezzel játszottam. A harc eleinte nagy szívás volt, s voltak mélypontok, mikor abba akartam hagyni, uninstallal. De aztán sok arénaharc és gyakorlás után rájöttem, mi a nyitja. Utána meg hirtelenjében szereztem csapatot és észre sem vettem, hogy a rhodoki király hűbérese vagyok, egy várral, s a Nordok és a Swadiai királyság utál, mint a szart. Nagyon addiktív játék, mert azt csinálsz benne, amit akarsz, s emiatt akár az arénaharcokkal is órákig el lehet lenni. Megunsz valamit, s mész a következőhöz: sok volt a küzdelem? Menjünk udvarolgatni! Unjuk a levélhurcolást? Menjünk banditákra vadászni! Kifogyhatatlanok a lehetőségei, s még modokat sem raktam fel hozzá. Én mindenkit óvva intek tőle, ha éppen mást kell csinálnia, ami fontosabb, mint egy játék, mert ez garantáltan elfeledteti. Tényleg egy olyan stuff ez, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem kellenek itt milliárdok grafikai fejlesztésre, meg hatalmas fejlesztőcsapatok, húzónevek: a puszta kreativitás mindent überel! Kezdetleges fázistól követem a M&B-t, s elképesztő, hogy mit tudtak belőle kihozni. Eleinte még zene sem volt, most meg tök jó dallamok szólnak alatta. Egyedül talán az zavaró, hogy beszéd egyáltalán nincs benne (csak szöveg), de ez a legkevesebb. A Pirates!-ben sem volt, mégis a legjobb játék mai napig. Aki igazi játékra és játékélményre vágyik, az válassza ezt, ne a sok grafikai techdemot (csak azért sem mondom ki azt a „sírós” címet, amire gondolok, muhahaha).

Mondjuk az igaz, hogy mostanában nem ezzel játszok. Ennek oka, hogy kijött egy olyan játék, ami jobban érdekelt. Illetve ennek hatására kezdett el érdekelni egy régebbi. A Risenről van szó. Kipróbáltam a demot és lenyűgözött, pedig alig 20 percet játszottam vele. Hogy miért? Egyszerű: mert a Gothicra emlékeztetett! Így, mivel pénzem most nincs Risenre, s megfogadtam, hogy tűrtöztetem magam, nem töltök le játékokat, ezért elővettem a Gothic 1. részét. Annak idején elég fosul abbahagytam, igazából nem játszottam végig, így most ennek is eljött az ideje. Mondani sem kell, hogy ez is magába szippantott és eszembe juttatta a régi élményeket. Most nem jött elő az ismert bug sem a Guruval, az Orc Cemetery-ben, úgyhogy simán eljutottam a 4. részig, Xardasig a történetben, jelenleg 20-as szinten vagyok. Nagy pofán csapás sok mai játéknak, hogy a Gothic szinte kortalan: egyáltalán nem érezni rajta, hogy „na, igen, ez még 2001-ben jött ki”. Az NPC-k élnek, lélegeznek, a hierarchia szinte tökéletes, ahogy a fejlődésrendszer is. Süt a játékról a realizmus, ami abban nyilvánul meg, hogy sütögetünk, vadászunk, eszünk, élünk, s nem tudunk megfelelő képzettség és felszerelés nélkül nagyobb vadakat lecsapni. Ez még szerencsére nem Oblivion… Na, meg itt nincsenek „hú-de-látványos” kombók, hanem letisztult harcokat vívhatunk csak. Röviden: élvezetes létezni a Gothic világában. Abszolút szerepjáték, átéljük a szakadt névtelen senki szerepét, akiből nagy munka árán csinálhatunk valakit. Itt tényleg érezzük a fejlődést, és annak jelentőségét, nincs power leveling, mint egyéb RPG-nek csúfolt akciójátékban. Vagyis van, csak irtó nehéz, s pont ezért kifizetődőbb valóban JÁTSZANI, nem pedig csak végigrohanni az egészen. Annyira megtetszett ismét, hogy egy külön elemzést fogok készíteni róla következő írásomban, amiben kissé mögé is nézek annak, ami a Gothic. Mert szerintem ez nem csak szimpla játék, hanem igen is van mondanivalója, amit nem feltétlenül a kissé sablonos (de amúgy izgalmas!) történettel ér el.

Úgyhogy játszottam főleg, illetve játszok, azért nem írtam már 1,5 hónapja. Elveszi az időmet mind a filmnézés, mind az olvasás, mind a játszás, na, meg a heti 5 edzés is. Pedig lenne mit írnom, nemcsak blogszinten. De majd… :D. Ez a fostos időjárás amúgy is elveszi kissé az ember kedvét, s a hirtelen jött télben (vagy legalábbis a szürreális 20 fokos hőmérsékélet-csökkenésben) örül, ha meleg van és leledzhet. Legalábbis nekem a napfény ad erőt, kedvet és ihletet, az ilyen mocsok idő csak lelomboz, visszatart. Gondolkodtam már, hogy csak ezért mégis megérné elhúzni innen, s valami déli éghajlatra költözni, de, ha belegondolok, inkább elviselem ezt a fos időt 6 hónapig, minthogy örök nyárban kapjak a nyakamba hurrikánokat meg szökőárt, illetve kígyókat, betegségeket. Igaz, most itthon is könnyű megkapni az influenzát, mert ugye az emberek nem tudnak a seggükön maradni, és utaznak ha kell, ha nem olyan országokba, ahol a higiénia a béka segge alatt kezdődik (Mexikóból indult ugye - legalábbis ezt mondták). Mindegy, Isten segedelmével remélhetőleg én ebből is kimaradok, ahogy az eddigi, hagyományos influenza-fosokból is kimaradtam.

Szóval kockulok tovább, amibe a westernnézés is beleértendő, minthogy abszolút szórakozás szerencsére számomra. (Remélem, a pénzszerzési lehetőségeim is ilyenek lesznek a távoli jövőben… Jó lenne ;D.) Blogírás nem tudom, milyen gyakran lesz. Mindenesetre úgy írok, ahogy eddig: amikor kedvem van hozzá, én nem erőltetem. Jövő héten őszi szünet, szóval még ezen a két napon sem kell bemenni, így valószínűleg megejtek 1-2 mélyrehatóbb írást. Igaz, semmitmondó marhaságokra amúgy sem szoktam nagyon betűt és időt pazarolni ;D.

Azoktól meg elnézést kérek, akik kommentelnek írásaimhoz, s én meg nem reagálok rájuk. Az előző postomhoz tartozókat pár napja olvastam el, mert tényleg ennyire nem néztem errefelé mostanában. Úgyhogy bocs, nem vagyok tahó, csak éppen észre sem vettem és már kapcsoltam is ki a gépet és feküdtem le hajnal 1-kor rendszeresen. Igyekszem reagálni, de nem próbálom, mert Yoda mester eme tanítását azért megfogadtam, hiába vagyok a Sötét Oldal híve. Az okostól tanulni nem szégyen, ha karót nyelt is :D.