; a tragédiák pedig egyre jobbak lettek, csak kár, hogy az is rendelkezik bizonyos korlátokkal. Hiszen drámáknál csak szöveg van, cselekmény nincs - mármint leírásban. Ez pedig azért sok lehetőségtől megfosztja az alkotót. Nem azt akarom mondani persze, hogy a tragédia kevésbé irodalmi. Viszont szerintem a fantázia igazán egy regényben vagy novellában szárnyalhat, amely teljesen az egyénre van bízva. Hiszen egy drámát azért alapvetően színpadra képzelnek el. Igaz, önmagában olvasva sem kevésbé érdekes, de pl. Shakespeare vagy Szophoklész aligha olvasásra szánták műveiket (főleg, hogy Shakespeare többnyire analfabéták számára, kocsmában adott elő darabokat). Az epika, a próza sokkal inkább az egyénre van bízva, s ott az adott mű van a centrumban. Viszont én szeretek kísérletezni, így írtam pár olyan regényt, melyben ötvöztem a drámát és a leírást ;D. Lehet, hogy kissé beteg ötletnek tűnik, de egyáltalán nem rossz. Sőt, lehet, hogy előttem már ezt más is kitalálta - habár eddig nem találkoztam ilyen módszerrel. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy „filmszerűen” írni így a legkönnyebb. Márpedig én „filmszerűen” szeretek komponálni egy irodalmi műben is (ez sem hülyeség - a ’60-as évek környékén az „új regény” /pl. Camus: Közöny/ szintén a filmekből merített, azokra alapozott), túlburjánoztatott szóképek, hasonlatok nélkül. Ám az gátol meg a filmkészítésben, hogy túlságosan technikailag megszabott, illetve elég sok más emberrel kell kooperálni ahhoz, hogy az ötletet megvalósíthassa az ember. Én meg nem vagyok az a megalkuvó típus. ;D Illetőleg filmet készíteni jóval bonyolultabb. Úgyhogy számomra a gondolatok kifejezésére legjobb a „papír + ceruza”-kombó (ami persze nem igaz, hiszen gépen írok ;D). Ilyenkor szárnyalhat a fantázia, elmélyülhetsz a saját gondolataidban, s ebbe kur__vára nem szólhat bele senki. Természetesen, ha kiadásra kerülne az adott mű, akkor már a kiadó akadékoskodhat - de én szarok a kiadóra ;D. Én azért írok, hogy kiírjam magamból a gondolatokat, kiadást nem is terveztem soha. Főleg, hogy lehetséges, meg sem ütöm a „mércét” ;D. (Na, jó, azért ennyire nem vagyok önbizalom-hiányos. )Lényeg a lényeg: elég sokat írtam 10 év alatt, habár mióta egyetemre járok, csak 1-2 ilyen írás született. Az egyik legambíciózusabb szintén egy regény volt, melyet sajnos félbe kellett hagynom egy vizsgaidőszak miatt még a jogon. Címe mondjuk még elég „költőies” (Vakon a sötétben), de témájában szerintem már tükröz némi érettséget arra, hogy ne csupán egy szórakoztató történet legyen, hanem igen is üzenetet közvetítsen. Ám ezzel az a baj, hogy azt a bizonyos „hangot” akkor még nem találtam meg. Kellett ez a 4 év bölcsésztanulmány ahhoz, hogy kialakuljon bennem egy kép arról, hogyan, miként lehet ábrázolni, milyen karakterekkel mit lehet kifejezni, s úgy általában: milyen technikák léteznek. Egyik esztétikaórán jött az ihlet egy adott témáról (amit nem árulok el, mi, nem lövöm le a poént ;D). Egyfelől ez azért jó, mert legalább volt valami haszna ennek a kissé haszontalannak tűnő minornak (habár most is úgy gondolom, csak a normális szakomtól, a filmestől vett el időt, de legfőképp kreditet ;D), másfelől pedig azért, mert az ezen való gondolkodás alakított ki bennem egy egységes koncepciót, s ebből kifolyólag egy sajátosabb stílust. Persze most jön a neheze, hiszen fel kell tenni a kérdést: az írásmódot mennyiben indokolja a téma? Természetesen ezt sem árulom el, milyen írásmódot alakítottam ki magamnak - pont ez a lényege a most elinduló „sorozatnak”. Illetve ennek még nem is annyira, mivel ez még csak ráhangolódás lesz.
Tehát akkor rá is térek a lényegre: a fent említett koncepciót szeretném „tesztelni” egyelőre kicsiben, melyhez kapóra jött a S.T.A.L.K.E.R. tökéletesen kidolgozott világa. Persze ez lehetne „plágiumos” is, de: 1. ezt ugyebár nem adom ki, illetve inkább egy „ujjgyakorlat”-nak számít; 2. saját ötleteimen alapszik, csak a világot „veszem kölcsön”; 3. elég sok novellát olvastam már, ami mondjuk a Diablon alapszik, de nem éppen hivatalos ;D. Tehát a Zónában fog játszódni ez a sorozat. Sorozat lesz, mert egyfelől a blogba nem férne be egy hosszabb mű, másfelől pedig „0”-ról szeretném újrakezdeni az írást, amihez a novellaforma (vagy inkább elbeszélés - ezt majd még eldöntöm útközben) a legmegfelelőbb. Hiszen regényt írni úgymond „könnyű”. 14 évesen simán összedobtam egy 150 oldalas „alkotást” pár hét alatt. Azonban egy rövidebb, lényegre törőbb műfajnál ez már nehezebb. Ilyen formában lehet igazán gyakorolni a „frappáns írást”, a stílust. (Nem véletlenül kezdtek az ismert írók sem novellákkal - pl. Móricz stílusát ezekben alakította ki.)
Hogy milyen időközönként fogok közölni novellát, azt nem tudom. Ha alkotói hangulatban vagyok, akkor akár 2 is jöhet, ha nem, akkor meg ki tudja ;D. De most van rengeteg ötletem (vezetek is róla füzetet), úgyhogy mindenképp termékeny leszek. A főkoncepció meg van, a történetet pedig én nem szeretem előre kitalálni, vagy holmi vázlathoz tartani magam. Ilyen szempontból „dadaista” vagyok, vagyis a „ba_sszuk fel a plafonra a szótárt, aztán majd lesz valami”-stílust kedvelem. Tehát utálom a legkisebb legátlást e téren is. Maximum az kristályosodik ki előttem, hogy mi lesz az eleje és a vége. A köztes dolgokat szeretem az alkotás pillanatában kitalálni. Hiszen így a legszabadabb.
A „fő művet” amúgy azért sem tudom elkezdeni még, mert fogalmam sincs, milyen környezetben tálaljam. Gondolkodtam már azon, hogy Attila és Aetius kapcsolata után kezdek el kutakodni, mert erre nagyjából fel lehetne építeni a koncepciót. A probléma az, hogy ennek a kulcsmozzanata nem történt meg a történelemben ;D.
A fantasykörnyezet adná magát leginkább, hiszen itt azt találok ki, amit akarok. Csak ez számomra unalmas ;D.
A Zóna tökéletes lenne, csak ugyebár ezt nem én találtam ki, így ugrott.
A mai környezetet pedig nagy ívben kerülni szeretném, mert a banalitásról (szép)irodalmi művet írni nem fogok. Az ilyenektől a hátamon feláll a szőr. Hogy miért? Nem tudom. A parabolisztikus dolgokat jobban szeretem. Tehát a koncepcióm mindenképp a „má”-hoz kötődik, ezt elárulhatom (ez a novellasorozat mondjuk pont nem annyira), de direkt kiemelem ebből a környezetből. Talán az eszképizmus, igen, amit meg tudnék jelölni indokul. Én azért játszok, írok, nézek filmet, hogy kiszakadjak ebből a mocsokból, amiben vagyunk. (Igaz, ezt semmiképp sem a környezetemre értem - itt nyugalom honol, körbevesz a természet - de erre nem is úgy tekintek, mint „a valóságra” ;D A nyár és a vidék mindig idilli. )
Tehát problémás még a „kontextus”, ezért is nem a „nagy műnek” látok neki.
A sorozat címe egyelőre „Kitörés” (секційних, sektsiynykh), de lehet, hogy később még mást adok neki. (Címekkel mindig hadilábon állok ;D.) Talán lesznek külön „fejezetcímek”, talán nem. Ez abszolút az önkénytől függ ;D.
De ne is szaporítsuk tovább a szót: induljon hát a történet!
0. rész („pilot” ;D): Hívás
„Napsütés. Kezed szemed elé tartod, zavar a vakító fényesség. De mindez most nem számít. Zöldellő mezőn állsz, pár méterre tőled búzatáblák. Érzed a frissen érett gabonaillatot. Nagyokat szippantasz így a levegőből. Ózonszag. Szereted. Kirándulni vágysz. Gyalogolni a végtelenbe, a horizontba, bele a Napsütésbe. Egy őz szökell át előtted. Megrezzensz, karodon feláll szőröd, hideg fut át testeden. Gyorsan felocsúdsz, ilyen nem tántoríthat el. A végtelen természet hűs szellője magába szippant. Lépteid felgyorsulnak, a térdig érő fűben már magasra kell emelned lábaid futás közben. A talaj kissé lápos, nagy esőzések után vagyunk. Tekinteted viszont nem kalandozik el, nem gondolsz most az elcsúszásra, a bukás lehetőségére. A csúszás nem opció, a siklóktól nem rémülsz meg, a békák sem izgatna. Minden rendben van.
Szökellsz, melletted pár száz méterre nyulak és őzek követnek, a távolban vaddisznókat is megpillantasz. Versenyt futsz velük. Vagy ahogy akarod, nem számít. A lényeg, hogy a természet és te eggyé váltok, szinte lehunyod szemed, hogy átadd magad a napsugarak által szabdalt rétnek. Minden gond megszűnik, ami nyomasztott idáig. Legalábbis ez látszik arcodon. Nem mosolyogsz, de vonásaid kisimulnak, s nyugalom árad ábrázatodról.
Az idillt nevetés töri meg. Pár gyereket látsz feltűnni a horizonton. Közelednek, futva ők is. Megállsz. Kémleled őket, míg azok egyre csak nőnek és nőnek szemedben a távolság leküzdésével. Az egyiknél egy nagyobbfajta botot látsz meg. Elkanyarodnak. Kíváncsiságból utánuk mész te is. Érdekel, mit csinálnak ezek ilyenkor. Hogy merészelnek belerondítani a festői tájképedbe, melyben szabadon futhattál? Vagy valami hasonlót érezhetsz talán. Szemed elé egy kisebb folyó, vagy inkább patak tárul. Pecázni jöttek? Igen, minthogy az egyik damilt erősít a hosszú faágszerű botra. Hagyod is őket. Nem érted, egyáltalán minek jöttél utánuk. Teljesen értelmetlen dolgokat csinálsz. Futsz egy réten, gázolsz a fűben, majd idegen gyerekeket követsz…
Most meg egy furcsa alakra leszel figyelmes a napmelegtől izzó távolban. Egy nő az. Tetszik neked. Ja, igen, felismered, hogy ez egy régi szerelmed. De mit keres most itt? Olyan sorsszerűnek kezded érezni ezt az egészet. Boldogsággal telsz meg. A lány mosolyog rád. Aranybarna haját lobogtatja a szél, pajkos zöld szemei belsődbe hatolnak. Izgatott leszel, a természet-adta lehetőségek miatt felötlik benned valami vágy. Arcod vörös, légzésed felgyorsul. A nő hirtelen futni kezd. Megijedt volna? Mágnesként vonz maga után téged is. A fű egyre nagyobb, a lépés egyre nehezebb. Megbotlasz elejtett gallyakban. Gallyak? Hiszen tisztáson vagyunk… Mindenesetre majdnem orra esel. Légzésed gyors, kapkodod a levegőt. Biztos nem sportolsz… A vadászösztön viszont hajt. Nem hátrálsz. A lány már távol jár, de te nem csüggedsz el.
Hirtelen az alföldből dombos vidék válik. Már majdnem szem elől téveszted az űzött vadnőt. Ki is esik a látóteredből egy nyavalyás szikla miatt. Szikla? Erre? Igen, az. Ne lepődj meg ennyire. Arcodon mégis ez rajzolódik ki. Pedig nem szabadna megállnod, ha meg akarod őt dugni. Jajj, de mit mondtam! Csak az én fantáziám piszkos, te biztos tisztességesebb vagy, és csak beszélgetni szeretnél ezzel a gyönyörű lánnyal. Hiszen minden férfi ezt szeretné.
Meglátod őt. Végre megáll egy fánál, melynek lábánál a már látott patak folyik. Közeledsz. Már nem a futástól fújtatsz, hiszen gyalog, nyugodt tempóban haladsz a cél felé. A pajkos nő titokzatos mosollyal arcán figyeli lépteid. Legalábbis úgy látod. Vagy ezt képzeled. Egyre közelebb és közelebb kerülsz hozzá, arcodon elégedett vigyor látszik kirajzolódni. Pedig a találkozáson kívül nem is történt köztetek semmi, úgy látszott. Talán a mező kietlensége, a magány szabadsága ad számodra ilyen önelégült arckifejezést?
Megérinted a karját. Hirtelen, mintha megállt volna az idő. Csend. A falevelek nem rezdülnek. A fű teljesen vízszintes, arcodat szellő nem csiklandozza. Nem gyanakszol, de mégis nyugtalanná válasz. A Nap még süt. De várj: nem. Felhők gyülekeznek az égen, amint látod. Fekete, mogorva felhők, melyek semmi jót nem ígérnek. Vihartól félsz, pedig szélcsend van. Hirtelen felocsúdsz, s azt veszed észre, hogy a lány karját szorítod már percek óta. Mikor azonban arcába nézel, figyelmes leszel a háttérzajra. Sziluettek, körvonalak. Szemeddel fókuszálsz, s látod, hogy mozog a fű. Mit mozog, morajlik. Lassan állatok alakját kezded kivenni az egyre inkább sárgának tűnő, beteges aljnövényzetből. Arcodon nyugtalanság nyomai látszanak. Pupilláid kitágulnak. Pofacsontodon a bőr izzani kezd. Meztelen karodon az erek kiduzzadnak. Hirtelen megrántod a lányt, nem tudod, miért. Pedig idegen. Menekülnél? Mi elől? Nem láttál még vonuló csordákat.
Ott a fa - pillantod meg. Önkéntelenül mászni kezdesz, de a lány nem hajlandó menni. Hagyod is őt, had álljon, ha ennyi esze van. Karjaid megfeszülnek, talpad a fatörzsnek passzírozod. Már fent is vagy. Kifújod magad. Lenézel. A lány még mindig ott áll. Arcodon rémület. Mi a fenét csinál ez? Semmit. Megőrült? Nem tudni. Látod, amint a vaddisznók, őzek, patkányok, kutyák egyre csak közelednek. Menekülnek valami elől?
Vér. Borzalmas látvány. Felöklelik a gyönyörű nőt. Nyomukban a fű teljesen kipusztult, annyira sűrű áradatuk. A fa alatt dübörgő vágtatásuk csillapodása után az iszonyatosan összetaposott hullát látod már csak. Mozdulni sem bírsz. Mi történt veled? Megrémültél? Igen, megrémültél! Te félsz. Pedig elvonultak. Lehuppansz a fáról, a lányhoz közeledni sem mersz többé. Mi van, így már nem oly’ kívánatos? Valószínűleg nem kell neked. Nem tudod, merre menj. Amott az állatok hordája, emitt ki tudja, mi. Bizonytalan vagy, merre menj. Minden oldalról veszély leselkedik rád. Az addigi idilli táj temetővé változott. Vagy csak úgy látod, nem? Nézd csak meg jobban. Nem lehet, hogy semmi sem változott igazából? Hohó, nem bizony! Feltámad a szél. A felhők torlódnak. Mintha a Nap kisütött volna. Szemed az ég felé emeled. A kékes-fekete gomolyrétegen mintha sugarak hatolnának át. Vagy nem is áthatolnak, hanem egyszerűen csak megvilágítják azokat, átlátszó, de áthatolhatatlan tükörpajzsként. Kékes-vörös, narancssárga, vörös. Az egész táj e színben kezd el pompázni. De mégis ijesztő látványt nyújt számodra. Mintha minden vérezne. Azt hinnéd, a szemed romlott el. Mit hinnéd: hiszed is talán. Valami melegséget is érzel már. Ismét dübörgést hallasz. Már a talajon, a lábad alatt is érzed. A fára menekülnél, de az eltűnt valahová. Vagyis nem eltűnt: porrá égett, amint jobban megszemléled. De hogyan? Ez a kérdés. Nincs idő kérdésekre. Ijesztő csorda vágtat feléd ismét. „Isten az égben, mit vétettem?” - kiáltasz fel. Nicsak, talán ráhibáztam, mikor feltételeztem, hogy pajzán gondolatok merültek fel benned a leányzó láttán?
Nem lényeges. Ha életben akarsz maradni, akkor valamit tenned kell. Ha leszarsz már mindent, akkor állj csak, és add át magad az enyészetnek.
Egyre melegebb van. „Április van, a susulyka életbe, és majd megsülök!” - mormogod a fogad alatt. Futni kezdesz. Lábaid nehezen vonszolod, alig bírod megemelni őket. Ólom van rajtuk. Vagyis, talán az a baj, hogy nincs. Egyre világosabb is van. Minden vörös színre váltott. Természetellenesen vörösre. A táj jellege most tényleg megváltozott. Futtodban égő bokorba botlasz. De nem lassíthatsz, mert a morajlás már közel van. Hátrakapod a fejed. Vaddisznókat látsz. De ezek nem olyanok, mint a többi. Jobban megnézve sokkal nagyobbak, mint amilyenek elviharzottak melletted az előbb. Gyorsítasz.
Az égből eközben valami potyogni látszik a távolban. Egyre inkább elbizonytalanodsz, hogy arra kellene menni, amerre éppen loholsz. Lépteid lelassulnak, kissé hátra is hőkölsz, majd megállsz. Irányt váltasz, s a patak felé kezdesz futni. Hátad mögé tekintve láthatod, amint az állatok serege elviharzik. Csupasz, fül nélküli kutyát látsz. Agyonsebzett, megégett őzeket. Hatalmas agyarú, duzzadt testű vadkanokat. Jól asszociálnál, ha a Pokol megnyílására gondolnál. Legalábbis e borzalmas teremtmények láttán. De már úgy érzed, mindezek ellenére, hogy megmenekültél. A folyó talán biztonságot ad. Ám nem örülhetsz. Amint odaérsz, látod, hogy annak vize bugyog. Forróság van. Gyorsan magadhoz kapsz. Ruháid már majdnem égnek, olyan felhevültek.
Sokáig nem tapogathatod magad. Bal karodban erős fájdalmat érzel. Mintha fogak hasítottak volna beléd. Odakapod fejed, és szemeidnek valószínűleg nem hiszel. A korábban látott gyerekek akaszkodnak rajtad, és próbálják meg leszaggatni rólad a húst. Egy horrorfilmben vagy. Vagy legalábbis ezt gondolhatod most. De azért sokáig ne mélázz rajta. Fel is kapsz egy kődarabot, és belehasítasz a hülyegyerek fejébe. Ekkor látod csak, hogy szemei nincsenek már, s bőre borzasztóan összeégett.
Győztél? Nem tudom. Mindenesetre mindezt hiábavalónak érezheted, mivel hatalmas villanás vakít el. Nem látsz egyelőre. Elesel. Földrengés. Pár percig biztosan rezeg veled így a talaj. Közben pánikszerűen dörzsölöd szemeid, és talán ordítanál is. Ordítanál, de hang nem jön ki a torkodon. Végre nagy nehezen visszanyered látásod. Arcod törődött, és mintha kezdene neked is összeégni. Irtózatos a hőség már.
Mikor kitisztul a látásod, hirtelen egy ember (?) sziluettje tűnik fel bágyadt szemeid előtt. Jobban szemügyre veszed, hunyorítasz. A lány az. Még él? Hát látod, nem? Amit a szem lát, az biztos úgy van, nem igaz? Feltápászkodsz. Közeledni próbálsz, de megtorpansz. Valószínűleg szemeid már tönkre mentek, mert azt nem hiheted el, ami eléjük tárul. Csupán néhány hosszabb hajtincs maradt a nő koponyáján. Arcáról csak a füstös arccsont virít, némi égett hússal. Ruhái már leégtek. Ám a látvány nem elégít ki, koránt sem. Pedig ezt akartad, nem? Meztelenül látni a gyönyörű teremtést, nem igaz? Elundorodni látszol. Menekülni próbálsz, de már hasztalan. Lábaid nem visznek. Miért? Lenézel. Ég az egész alsótested. Nem ordítasz, mert már nem tudsz.
Hatalmas lökés. Szemeid fájnak, égnek, látásod halványul. Ám azt még észreveszed, hogy a hirtelen keletkezett tűzforró szélvihar nyüszítő kutyákat sodor magával, akikről menet közben ég le a hús, és hullnak darabjaira csontjaik. Majd teljes sötétség.
Vagyis nem, mert kinyitod szemeid. Föleszmélsz. Homály. Párnát érzel arcodon. Levegőt alig kapsz, de az az izgatottságtól lehet. Mozdulni viszont nem tudsz. Hiába erőlteted végtagjaid, azok nem engedelmeskednek. Képtelen vagy felkelni, pedig már alig kapsz levegőt az ágyneműbe mélyedt arcod miatt. Fejed furcsamód képes vagy oldalra kapni. Az ágyad mellett neszre leszel figyelmes. A redőnyön fény szűrődik be, melyet hirtelen körvonala törnek meg. Egy nehezen kivehető, sötét alak áll az ágyad mellett. Sokkoló lehet. Mozdulni nem bírsz. Közben hallod, hogy mögötted egy másik személy is lehet. Megérintenek. Megfordulsz. Most már mozog a karod. Tompa ütést érzel hirtelen nyakadon. Sötétség.”
Felugrasz. Gyorsan lélegzel. Kapkodod a levegőt. Izzadt vagy. Rövidesen azért kezdesz megnyugodni. Ám eszedbe jut, ki is vagy te. Agyadba hasíthat most, hogy hiába álmodhattál, a valóság sem kevésbé szar."
