Persze egy ekkora pofátlan lopás- és kliséhalmaz történetből is ki lehetett volna hozni valami izgalmasabbat, de az alkotóknak, ahogy észrevettem, ez egyáltalán nem volt célja. Uwe Boll elmondása szerint is egy olyan filmet akart csinálni, ami nagyon tökös, nagyon sok harc és izgalom van benne, a Gyűrűk Ura felesleges üresjáratai és effekthegyei helyett. Tehát a nyúlás rendkívül arcátlan, s még ráadásul igencsak fapados is. Pont azt vétette el Boll, hogy a Gyűrűk Ura bár a csatajelenetek miatt is nagyon szórakoztató és szerethető film volt, mert Jacksonék mesterien értettek ezek megrendezéséhez is, de koránt sem az agyatlan kaszabolásról szólt. A Király nevében viszont csak erről szól, tényleg nincs benne semmi „üresjárat”, semmi értelmes elmélkedés, vagy karakterbemutatás. Néhol azért érezhette (?), hogy azért elég ciki csak harcoltatni végig a szereplőket, így be-berakott idétlen párbeszédeket, melyek csak rontják a film színvonalát. Rettenetesen szánalmas volt például a főszereplő jellemzése. Egyszerűen ezt már tanítani kellene, milyen mesterien képes elszúrni az unalmas, érdektelen és bugyuta párbeszédekkel Boll már a film bevezető részét is. Mikor Jason Statham filmbeli fia megkérdezi: „Anya, miért hívják őt Farmernek, mi az igazi neve?” válasz: „Tudod kisfiam, mindenki az, amit csinál az életben”. Azon kívül, hogy ezek dühítően szánalmasak, nagyon jól el is szórakoztatják azt, aki képes feledni, hogy itt most a drága idejét rabolják. Továbbá rendkívül nevettető az is, mikor a „helyi Szauron” megpróbál gonoszkodni: „Na mi van Farmer, megöltél, s most újra itt vagyok, muhahahahaha!”. Érthetetlen továbbá egyes szereplők behozása, rendkívül sok a következetlenség és az összecsapott karakterek. Farmer két másik társa láthatólag azért lett behozva, hogy a vízesésnél lehessen poénkodni (?) egy keveset, illetve a Kristanna Loken vezette amazonok jól megmondhassák a kőbunkó harcosoknak a magukét. Persze nem kell félni, szórakozni fogunk, de nem azért, mert látványosra sikerült megcsinálni a csatákat, vagy mert valamilyen szinten izgalmas a cselekmény, hanem sokkal inkább a nevetséges, elbaltázott karaktereken, párbeszédeken, akciókon (Jason Statham bumerángdobálása, majd Jackie Chant megszégyenítő kung-fu rúgásai szánalmasak, de nagyon nevetségesek is).
A vizuális megoldások elbaltázása mellett tényleg sikerült a sokak által emlegetett „világ legrosszabb filmzenéjét” megalkotni. Mikor először szántam rá magam a film megtekintésére, kb. 15 perc után abbahagytam, mert annyira fülsértően gagyi dallamok erőszakolták meg dobhártyámat. Érezhetően a Gyűrűk Ura zseniális Howard Shore-féle anyagból táplálkoztak e téren is, de azért nem merték megcsinálni, hogy egy-az-egyben átvesznek szövegrészeket, így csak motívumokat variáltak össze. Nem hiszem, hogy nagyon távol állok a valóságtól, ha azt állítom, hogy ezt bizony valami DJ-keverőpulton tákolták össze kb. 2 óra alatt. Persze még a minőség hagyján, de a vágás erre rátesz még egy lapáttal. Csatajelenetnél semmi dübörgő, erőteljes dallam nincs, csak a szokásos prüntyögés, érzelmesnek szánt képsoroknál pedig teljesen jellegtelen, vidám muzsika szól. Tehát zenei téren is iskolapéldája a Király nevében annak, milyen filmzenét és hogy ne vágjunk film alá..
Persze az még csak hagyján, hogy Herr Bollt pénzelik, illetve ő maga nagy ívben tesz a kritikákra, viszont az már sokkal érthetetlenebb, hogy (egykor) kiváló színészek miért járatják le magukat sorozatosan filmjeiben. Jason Statham a Szállítóval elég elismert akciószínész lett, sokan annak idején szinte őrjöngtünk, amiért a Hitmanben nem ő kapta a főszerepet, hanem Timothy Olinyál. Itt, mintha egy zombi szívta volna ki agyát: látjuk, hogy ő az, még a hangja is olyan, de egyszerűen annyira szánalmas Farmer szerepében (külön figyelmet érdemel a film egész ideje alatt ráncban tartott szemöldöke − szegény, biztos izomlázas lett utána), hogy azt hisszük, testrablás áldozata lett. Aztán itt van még Burt Reynolds, aki valószínűleg anyagi gondokkal küszködhet, hogy egy ilyen bugyuta és klisés szerepre igent mondott. Bár megjegyzem, még talán ő mutat valami színészi kvalitást is, legalább le tudta másolni Theoden király alakját a Két toronyból és a Király visszatérből. A legmegdöbbentőbb viszont a jobb napokat látott Ray Liotta: egyszerűen annyira nevetséges, mikor nagy, gonosz varázslóként a kamera szuperközeliben végigfordul a feje körül, hogy nem találunk szavakat. Teljesen hiteltelen ebben a főgonosz-szerepben, ripacskodik, s csak „van” a vásznon. El sem hinném, hogy a Nagymenőkben is ő játszott, ha nem látnám nevét a film stáblistáján. A női szereplők legalább szépek, de láthatólag csak azért kerültek a filmbe, hogy minél több nőstényt felvonultasson Boll, valami színt víve ezzel a férfi nézők számára a filmnézés gyötrelmeibe. (Kristanna Loken egyébként lassan olyan kezd lenni Uwe Bollnál, mint Ed Wood számára Lugosi Béla − szinte rendszeres visszatérője fércmunkáinak.)
Mint mondtam, a Király nevében egy borzalmas, de szórakoztató film a maga nemében, s Uwe Boll eddigi „alkotásai” közül valóban kiemelkedik. Azonban ez ne tévesszen meg senkit, valószínűleg annak tudható be, hogy a film annyira pofátlanul nyúl a Gyűrűk Urához, amennyire csak lehet. Mintha nem is egy Dungeon Siege nevű videojáték adaptációja lenne, hanem a Gyűrűk Ura paródiája, vagy egy Gyűrűk Ura-olvasat Uwe Boll módra. Leginkább egy lelkes hobbifilmes haverokhoz intézett mozibeszámolójához tudnám hasonlítani: „ezt is láttam, az is tök jó volt, amaz is megfogott a filmben”. Csak az a kár, hogy erre dollármilliókat pazaroltak el. Persze, ha már elkészült, nézzük meg nyugodtan, mert komédiának, búfelejtőnek kiváló.