A film története nincs túlbonyolítva, de pont ez a jó benne. Mindamellett helyenként hasonlóságot is fel lehet ismerni a Good Will Hunting-al, már ami a karakterek háttértörténetét illeti. Ez kiváltképp Matt Damon-ra igaz; itt is egy szegényebb sorsú karaktert formál meg, aki egyvalamiben kiemelkedő tud lenni.
Az alapkoncepcióra visszatérve, John Dahl nem kevés stílust vitt a filmbe. Soha nem volt még szórakoztató egyetlen egy olyan alkotás sem, aminek központi témája a pókert lengi körül. Ám mindezt, valamint a New York-i alvilág bűnbarlangjait a rendező valósághűen tudja ábrázolni, melyeket még egy szerelmi, illetve a szoros barátságot bemutató mellékszállal is tetézni tud.
Ezek után talán csak Edward Norton hírtelen eltűnése tud nagyobb hiányérzetet kelteni bennünk.
A színészek nevét nézegetve sincs okunk panaszra. Karakterüket remekül tudják megformálni, a párbeszédek is stimmelnek; dicséret illeti a filmet tehát dramaturgiai szempontból is.
Nagyot dobnak a hangulaton Matt Damon monológjai is, illetve a Pókerarcok esetében még a káromkodások is roppant jól beleillenek a képbe olyannyira, hogy a végeredmény nem holmi sablonos kommersz.
Látvány és zene terén a film továbbra is őrzi a stílusosságát. Habár a fényképezés nincs túlbonyolítva, ám az operatőr jó munkát végzett; a kamerák roppant jó helyen vannak, snittekkel sem volt gond, csak úgy mint a film alatt futó dalokkal.
A Pókerarcok tehát roppant pozitív utóérzetet hagyott bennem. A nagyszerű témának, a remek színészeknek és háttértörténetnek köszönhetően ez tipikusan az a film lesz, aminek láttán sokunk kedve megjön a kártyázáshoz illetve inspirációt nyerünk, hogy jobban beleássuk magunkat a témába.
Apró hiányérzet támadhat a megtekintés után, ám kis idő elteltével újból elővesszük majd.
