Ez a post egy reflexió. Szubjektuma irreleváns. Ez a post egy lelkiállapot lenyomata. Elmém aranykalitka, melyben szabadon csaponganak a gondolatok, mint rab madarak. Szavak, igazak és talmik, elszakadt kaláris szétguruló gyöngyszemei. Prizma, mely szivárványszíneire bontja a fényt. Sokatmondó hallgatások, semmitmondó tirádák. Szóképek, gazdagok, melyek fojtogató dudvaként lepik el a kopár kőfalakat. Odakint eső után napfény és madárdal, idebent láz és verejték, nehezen mozduló ízületek. Ilyenkor zene, vádló és feloldozó, mely felemel és földhöz vág, megrág és kiköp, melytől ugyanaz mégis más, amely pár percre megakasztja az idő könyörtelen kerekét, bekapcsolja emlékeim öreg mozigépét, és egyszemélyes vetítőtermemben kucorgó sihederként újraélem ifjúkorom őszinte, vad éveit. Akkor még igaz volt minden érintés, minden pillantás, minden kimondott és kimondatlan szó. Azóta már én is tudom. Néha még álmodom, de nem félek, mert nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent...

Deák Bill Gyula : Közép-európai hobo blues III
Szöveg: Földes László

Jártam az úton, mit keresztfák kísértek,
Jártam a földön, ami még megmaradt,
Jártam a réten, hol tankok legeltek,
Jártam az erdőn, hol nincs többé vad.

Éltem a városban, bűnben és mocsokban,
Elhagyott falvakban kutyák között,
Háltam az ég alatt, csillagos sátorban,
Temetők dombjain, rácsok mögött.

Nincs semmim, mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement.

Láttam egy kisfiút, szemével könyörgött,
Láttam az anyját, a tükörnél állt,
Láttam az apját, parancsra nevetett,
Parancsra aludt, és parancsra várt.

Hallottam szónokot, mind harcról locsogott,
Hallottam költőt, a kocsmában sírt,
Hallottam prófétát, őszintét, szerényet,
Becsapott mindenkit, akit csak bírt.

Nincs semmim mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkre ment.