Ez az egy mondat nagyjából jól körbe is öleli azt a dolgot, amiről a You and Me and Her és a Master Magistrate vizuális novellákkal kapcsolatban szeretnék elmondani. Mert mindkét esetben egy másik, hasonló művel való kapcsolatuk az érdekes, ami miatt igen erősen fogok itt most összehasonlítgatni. Ami talán nem feltétlenül lesz a megfelelő kontextus nélkül teljesen érhető, de mivel ezek a kapcsolatok megkerülhetetlenek, így hát ez van. (Ettől mondjuk még igyekszem majd értetően kifejteni magam.)
You and Me and Her: A Love Story
Egyetlen oka van annak, hogy egyáltalán hallottam ennek a novellának a létezéséről, mégpedig a Doki Doki Literature Club. Mert ha egy bizonyos dolgot gyakran láttam megemlítve a DDLC kapcsán, akkor az az, hogy csak lemásolta a You and Me and Her háziját. Ez a VN volt az eredeti ötlet, és ez is csinálta jobban. Míg ez előbbit el kell ismernem, addig az utóbbira egy picit bonyolultabb a válasz.
De mégis mi a fenéről beszélek én itt össze-vissza? Mi a Doki Doki Literature Club és mégis mit csinált a You an Me and Her elősször? Nos, a DDLC is egy vizuális regény, ami 2017-ben eléggé berobbant a köztudatba, egy kifejezetten könnyed kis romantikus vígjátéknak tűnhet első látásra, de a felszín alatt sokkal több rejtőzik. Nyugodt szívvel tudom ajánlani bárkinek, aki tolerálja az anime rajzstílust, leginkábbis azért, mert ingyenes, rövid is (max 6 óra az egész) és mert azért a fordulatért tényleg megéri végigvinni. Csak ne keress rá google-on vagy youtubon, mert akkor biztos spoilerbe fogsz futni.
Mivel azonban az egész a korábban említet csavar köré van felépítve, ezért igazából nem mondhatom el, hogy miről is szól a Doki Doki Literature Club. Mivel pedig a You and Me and Her is ugyanazt az ötletet használja, ezért arról se nagyon beszélhetek. Ezeket a VN-eket igazából pont arra találták ki, hogy úgy ugorj fejest beléjük, hogy minél kevesebbet tudsz róluk, akkor ütnek igazán. Így hát normális leírást/bemutatót/kritikát nem lehet úgy írni róluk, hogy ne spoilerezd őket szét. Éppen ezért olyan ködös ez a teljes élménybeszámoló, és ezért beszélek róluk csak így egymáshoz hasonlítva őket.
A legnagyobb különbség a két novella között, az a hosszuk. A You and Me and Her egy hosszabb mű, és itt jóval tovább is tart, mire eljutunk a nagy csavarig. Jóval hosszabb ideig kell egy „normál” Vn-t olvasnunk, csérébe itt már az elejétől egyértelmű, hogy valami nem egészen kóser. A hosszból adódóan pedig kicsit jobban el is mélyed a koncepcióban, mint a DDLC, mondjuk meg kell mondanom ez nem feltétlenül válik előnyére, bizonyos helyeken hosszabb, mint amennyire ténylegesen szükség volt. Legalábbis én helyenként kicsit vontatottnak éreztem.
A legnagyobb a probléma valójában azonban az, hogy a You and Me and Her és a Doki Doki Literature Club egy egyedi és megismételhetetlen élményt adnak. A megismételhetetlent pedig itt most szó szerint kell érteni, olyan egyedi koncepciót dolgoznak fel, amit kétszer nem lehet hathatósan bemutatni. Tehát akármelyiket is viszed végig először, az fog igazán nagyot ütni. Én pedig sajnos először a DDLC-vel játszottam.
Tehát akkor melyikkel érdemes kezdeni, ha csak egyszer lesz felejthetetlen az élmény? Ezt őszintén nem is igazán tudom megmondani. Nekem személy szerint a Doki Doki Literature Club jobban tetszett, de ez teljesen személyes vélemény, amelyen kívül más meglátásom nem is igazán lehet, mert egyszerűen ahhoz volt először szerencsém. Viszont amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy tényleg a You and Me and Her vetette fel az alapkoncepciót elsőnek. Illetve azt is érdemes megjegyezni, hogy ha az egyik tetszett, akkor valószínűleg a másikkal is jól megleszel. Mert bár az élmény megismételhetetlen, azért érdekes megnézni, hogy egy másik mű milyen irányba is vitte el.
Master Magistrate
Ez a vizuális novella egy kis játékmenettel megdobva próbált kitűnni a tömegből, márpedig a legjobb körülírása a végeredménynek az, hogy olyan, mint az Ace Attorney a szamurájok korában, csak animés. Amit elég vicces így leírni, tekintve, hogy az Ace Attorney játékok is japán termékek, kellő abszurditással tálalva, azonban azoknak még viszonylag nyugatbarátnak mondható a megvalósítása. Nem véletlen ez az összehasonlítás, mert a Master Magistrate igen hűen másolta az Phoenix Wright tárgyalótermi koncepcióját.
A játékmenet alapjai nagyjából megegyeznek. Minden fejezet egy gyilkosság köré épül, ahol neked kell felgöngyölítened az ügyet. Ellátogatsz a tetthelyre, nyomok után kutatsz, gyanúsítottakat és tanúkat hallgatsz ki, majd minden fejezet végén egy nagy tárgyalás során kell az eset végére járnod azzal, hogy a különböző szereplőket kapod hazugságon a különféle tényekkel és bizonyítékokkal szembeállítva. Klasszikus Ace Attorney. Kivéve, hogy messze nem annyira jó. Mind a nyomozati szakaszok és a tárgyalások rövidebbek, maguk a gyilkossági rejtélyek messze nem olyan komplexek, és a tárgyalótermi dráma is messze nem olyan intenzív, mint az AA esetében. Az egészen viszonylag könnyű végigtippelned magad, a játék pedig sokkal inkább fogja kezed az egész közben. A nyomozási részeknél például már idegesítően is, mindig valaki megmondja neked, amikor végeztél egy helyszínen, vagy beszéltél minden fontosról. Mármint, köszi játék, de én is nagyon jól látom, hogy végigzongoráztam az összes párbeszéd lehetőséget. Nem kell minden egyes alakalommal emlékeztetned rá.
Szóval nem egy Ace Attorney. Aki erre számítva ugrik a játékba az csalódni fog, de egy Ace Attorney Light-nak még elmegy. Mert aki egy vizuális novellára számít egy kis AA-val fűszerezve, annak még beválhat. Mert az a helyzet, hogy ugyan a Master Magistrate összehasonlítása Phoenix Wright kalandjával sok szempontból hasznos, ha körül akarjuk írni a játékot, az igazság az, hogy ez az összehasonlítási alap nem teljesen fair. Míg az AA sokkal inkább egy játék, ami VN formátumban fut, addig a Master Magistrate-ről hamar egyértelművé válik, hogy valójában egy vizuális novella, amibe csak ízesítésként van némi AA játékmenet keverve. Meg nagy valószínűséggel a reklám miatt. Hiszen így egy igen híres játék árnyékában „sütkérezhet”, meg egyéként is, elvileg jótól lopni nem bűn, ha megfelelően használják fel a receptet.
A Master Magistrate fókuszában a vizuális novella rész áll. A fejezetek és különböző játékmeneti részek között nem kevés szimplán olvasásos rész van, az utolsó fejezet szinte csak Vn részekből áll, a főtörténet után pedig ott vannak szokásos karakter route-ok. Mint egy hagyományosabb novellában a common route után. Ahogy mondtam, az AA játékmenet inkább csak megfűszerezi a főfogást. Viszont ez tényleg ízesebb végeredményt ad. Ez alatt pedig azt értem, hogy a novella ettől sokkal változatosabb lesz, mint tisztán tálalt társai. Nekem pedig, akinek személy szerint gyakran problémám végtelen mennyiségű szöveggel, még a mozgalmasabb VN-ek esetében is, ez a változatosabb ízvilág kifejezetten bejött.
Annyit viszont még érdemes megjegyezni, hogy amikor az elején azt írtam a Master Magistrate-ről, hogy „csak animés”, akkor azt komolyan gondoltam. Amikor az első bemutatott női szereplő pofáreséssel köszön be, és a novella már az első öt percben egy pantyshot helyzettel önt nyakon, akkor azon majdnem hangosan felnevettem, hogy ez a novella bizony nem veszteget az idejét. Ahogy abban is biztos lehetsz, hogy a hőseink lakhelyéül szolgáló épület közös fürdője is hasonlóan eredeti „véletlen egybeesések” helyszínéül fog szolgálni.
Mondjuk a játék legelejében talán nem is ez a legfurább, ugyanis az egész első órára valami eszméletlen nyaktörő sebesség jellemző. Kezdünk ugyanis egy brutális gyilkosság helyszínén, átugrunk a főhősre és már jön is szembe az első női szereplő, csakhogy egy komikus helyzet során igen kompromittáló helyzetbe kerüljön. Mindeközben kapunk egy nyúlfarknyi akciót, hogy rögtön belefuthassunk a második karakterbe. Mindez pedig kábé az első tíz percben. Mintha a készítők mindent ide próbáltak volna bezsúfolni, amiről ez a történet szól. Ami elméletben igazából nem rossz elképzelés. Legyen szó videojátékról, animéről, vagy vizuális novelláról, minden mű igyekszik jó első benyomást kelteni, illetve olyan nyitánnyal, ami előtérbe helyezi azt, amiről gyakorlatilag az mű egész szólni fog. Mondjuk a Master Magistrate esetében talán át is esetek a ló túloldalára.
Szerencsére azért a történet tempója gyorsan normalizálódik az első óra után, illetve messze nincs az egészben annyi fanservice, mint amennyire az első öt perc után következtetne az ember.
Talán még azt is érdemes lenne megjegyezni, hogy a novellának egész klassz akciójelenetei vannak, ami egyébként nem kifejezetten tartozik a vizuális novellák erősségei közé. Itt, amikor akcióba fordulnak a dolgok, akkor a rajzstílus átmegy fekete fehérbe és ilyen régiesebb japán festmények stílusába vált. Kifejezetten jól néz ki és egész sok egyedi összeállítással dolgozik.
Magáról a történetről sokat nem mondanék, eltart ugyan az utolsó fejezetig, hogy ténylegesen beinduljon, de addig sem unalmas egy pillanatig sem, utána meg aztán tényleg elszabadulnak az események. Mondjuk talán kicsit túl sok mindent is hagytak cselekmény legvégére, de mindent összevetve végig igen szórakoztató és a végére kifejezetten izgalmas a cselekmény.
Tehát a Master Magistrate igazából egy vizuális novella, de a jobbik fajtából, és a hozzáadott játékmenet csak még változatosabbá teszi az élményt.
