A Skies of Arcadia egy igen kellemes kis játékra sikeredett, egyszerűsége pedig talán előnyére is vált. Érdekes módon pont az ellenkezője volt annak a jrpg-nek amivel legutóbb játszottam (és amiről írtam is), a Vakyrie Profile-nak. Ami azért érdekes, mert míg a Valkyrie egy egyedi koncepció unalmas feldolgozása volt, addig az Arcadia egy kifejezetten egyszerű ötletet szinte tökéletes kivitelezése.
Egy Youtuber egyszer beszélt arról, hogy az egyedi ötletekből nem feltétlenül lesz jó produktum, ha kivitelezés problémás, és azt mondta, érdekes lehet abból a szempontból megítélni egy játékot, hogy mennyire jó az alapkoncepció és azt milyen jól sikerült megvalósítani. Ő pont a Chrono Trigger és Cross egybevetésénél mondta, hogy annak ellenére, hogy a Crossnak ambiciózusabb tervei voltak, mint a Triggernek, az előbbi felemás kivitelezése miatt azonban mégis az utóbbit kedvelte jobban. Én ezzel pont fordítva voltam, amiről egyébként írtam is, így meglepve tapasztaltam kicsit magamon, hogy korábbi tapasztalataim ellenére, az egyedi ötletek hiánya ellenére mégis az Arcadiát tartom a jobb produkciónak. Néha a kivitelezés tényleg ekkora különbség. Ami talán nagyon magától értetődő konklúziónak tűnik, de amire ezzel ki akartam térni, az az, hogy érdekes néha elgondolkodni azon, hogy egy jó (vagy épp kevésbé érdekes) ötletet mennyire is kell jól kidolgozni, hogy az eredmény megfelelő legyen.
Amit az Arcadia nagyon jól csinál, az a nagybetűs KALAND. Nem csak amolyan „kaland”, amire szinte minden játékban indulunk, ilyen vagy olyan módon. Hanem a szereplőknek tényleg az a célja, természetesen a világ megmentése mellett, hogy kalandokba keveredjenek, hogy a saját szemükkel lássák a világot, annak megannyi csodáját, rejtélyét és veszedelmét. Ez pedig a játékmenetben is kijött. Talán a legjobb játékmechanikának tartom a „Felfedezéseket”, gyakorlatilag a világtérképen hajózva, mindenféle félreeső helyen az Arcadia világának különböző érdekességeire bukkanhatunk, egzotikus természeti képződményektől kezdve, ritka állatokon keresztül, elveszett civilizációk romjaiig. Ezekhez mind tartozik egy kisebb leírás, ami tovább színesíti a játék világát, továbbá ezekért a felfedezésekért jutalom is üti a markunkat. Ez a játékmechanika nem csak érdekes, de tökéletesen erősíti azt a kalandos hangulatot, amit a játék próbál megütni, nem is kevés sikerrel. Az Arcadia tökéletesen ragadja meg kaland esszenciáját.
Na, azért tökéletesség még sincs, van itt egy kis baki. Méghozzá az, hogy a különböző felfedezéseket a világtérképen találjuk meg, ahol pedig random encounter-ek vannak. Korábban már írtam egyszer arról, hogy a felfedezés és a random csaták nagyon nem passzolnak egymáshoz. Ugyanis magamtól eszembe nem jutott volna fel alá hajózni a világtérképen, titkokat keresve, mert a semmi kedvem nem volt ennek az időnek a 30%-át tényleges felfedezéssel, a maradék 70-et pedig random csatákkal tölteni. Tehát guidot használtam a megtalálásukhoz, mivel azonban ezen felfedezések nagy része láthatatlan, amíg meg nem találod őket, és csak az iránytűd jelzi, hogy belebotlottál egybe, így néhány megtalálása még úgy is nehéz, hogy elvileg tudod hol keresd. Most képzeljétek el, hogy egy sziget fölött körözöl a hajóddal, próbálod megtalálni azt a pontot ahol az iránytűd jelez, miközben folyamatosan félbeszakít a játék random csatákkal, kegyetlenül irritáló tud lenni.
Ami a történetet illeti, egész kellemes volt, egyszerűsége ellenére, nem ment el a konkrétan ostoba irányába. A szereplőkben pont van annyi, hogy ne tűnjenek teljesen papírmaséknak. Például De Loco, az ügyeletes őrült tudós az ellenség oldalán, estében nem csak arra mentek rá, hogy az őrült része legyen meg a képletnek, de hogy a tudós része is, mert azért a karakternek megvolt a magához való esze. Vagy amikor az egyik csapattársunk egyáltalán nem érdekelt a világmegmentő küldetésünkben, amikor pedig épp elkezdenék azon gondolkodni, hogy miért is tart velünk egyáltalán, egyszer csak faképnél hagy. Meg amikor sarokba szorítjuk az egyik főgonoszt, de az végül elszelel, a főhősünk meg elkáromkodja magát hogy „A fenébe! Azt hittem túl arrogáns, hogy mentőkapszulája legyen.” A játék története tehát vigyáz arra, hogy ne menjen dedós szintre. Továbbá a sztori egész kellemes tempót diktál, hogy azért sose unatkozzunk, ami alól az egyetlen kivétel talán az első „fejezet” vége, amikor igazából elindulunk világkörüli utunkra, mert akkor azért kicsit belassulnak a dolgok.
Azonban sajnos az egyszerűségnek megvannak a maga korlátai. A karaktereknek ugyan megvannak az alapvető személyiségjegyei, amiktől nem tűnnek annyira egydimenziósnak, azonban ezen kívül nem sok. Sőt ami van az se kifejezetten túl érdekes, sajnos senkinek nincsen kifejezetten mélyebb motivációi, vagy épp személyisége. Azt is hozzátehetnénk, hogy az a karakter, akiről a legtöbbet megtudunk, ráadásul az egyik főgonosz, Ramirez, az is valójában egy olyan melléküldetés szálban kapott csak némi kifejtést, ami nem is volt benne az alapjátékban, hanem csak egy későbbi kiadásban került bele az egész háttérsztorija. Továbbá a sztori is nagyon klisés, gyűjtsd össze a 6 varázskristályt, hogy a gonosz birodalom ne tudjon végítélet fegyvereket irányítani vele. Kb. a játék egyharmadánál már pontosan tudtam, hogy merre fog menni a történet, és hogyan is fog végződni az egész. Akármilyen jól is valósította meg a játék a kitűzött céljait, amilyen egyszerűek azok voltak, az sajnos egy idő után, még az alapvetően kellemes összképet is képes unottá tenni. Nem feltétlenül rosszá, de a tudat, hogy ezt már sokszor láttad, az nem épp a legizgalmasabb élménnyé teszi.
Félreértés ne essék nem rossz játék a Skies of Arcadia, sőt igazából kifejezetten jó is, hiszen amit a készítők el akartak érni, azt tökéletesen meg is valósították. Azonban mivel azt a bizonyos lécet alapból nem tették túl magasra, így annak megugrása sajnos nem is egy kifejezetten érdekes végeredmény.
