A történet szerint háború dúl Alistel és Granorg királysága között. Itt találkozunk főhősünkkel Stocke-al, aki a hírszerzésnél dolgozik, és az aktuális küldetése közben, ami rosszul alakulhatott, az rosszul is alakult, az osztaga halott, az informátor, akit meg kellett volna menteni szintén, és kis híján ő is otthagyta a fogát. Azonban a rejtélyes könyv, amit főnökétől kapott a küldetés előtt elteleportálja egy másik dimenzióba, ahol a könyv, a White Chronicle „örzői” tájékoztatják hősünket, hogy a könyv segítségével utazhat az időben, úgy változtatva meg a történelmet, ahogy akarja (némi megkötésekkel ugyan). Cserébe viszont azt kérik, hogy állítsa meg a kontinenst sújtó elsivatagosodás jelenségét, ami a világ végével fenyeget.
Innentől kezdve a történet folyamán az idősíkok között ugrálva kell előre görgetnünk a sztorit. A cselekmény elején egy igen fontos döntésünk miatt a történelem két különböző idővonalra válik szét, a játék során mindkettőt be kell járnunk, mivel gyakran elakadunk az adott idősíkon, amire csak a másikon tudunk megoldást találni.
Ami leginkább feltűnt a játék során, az az, hogy mennyire úgymond visszafogott a történet. Leginkább talán azt mondhatnám, hogy nyugatbarát, méghozzá annak ellenére, hogy a dizájn animés (ami valójában nem is ilyen volt eredetileg). A történet komolyan veszi magát, és cserébe nem is töri meg soha a tónust indokolatlan humorral, vagy fanservice-al, valójában egyáltalán nincs a játékban fanservice (na jó, egyetlen egy jelenet kivételével). A történet alapfelállása pedig olyasmi, ami a nyugati felfogás számára is ismerős, egy csomó középkori cselszövés meg intrika, amit egy kis időutazással csavartak meg. Nincsenek benne azok a japán médiára nagyon jellemző karakterek, akiket egyetlen személyiségjegy köré szoktak felépíteni, ami miatt ezek a szereplők első ránézésre nagyon sablonosnak tűnhetnek. Továbbá a jrpg-kre jellemző melodráma is visszafogottabb, ami talán főhősünk higgadt és kifejezetten intelligens voltából adódik, ugyanis ő legalább annyira tudja összerakni a puzzle darabkáit, mint mi a képernyő mögött, így amikor a nagy csavarok előjönnek, nincsenek érzelmi leépülései. Szóval az egész sztori azt a benyomást keltette bennem, hogyha egy tapasztalatlanabb embernek az első Jrpg-jét kéne ajánlani, akkor ez a játék tökéletes lenne, mert ugyan az animés ábrázolás itt van, azok a bizarr japán dolgok, amik könnyen elijeszthetik az avatatlan játékosokat, viszont nem.
Továbbá az alap körökre osztott játékmenet is meg van csavarva annyival, hogy az ellenség egy 3X3-as mezőn van, ahol ide-oda lehet őket képességekkel tologatni, amivel ha egymásra „pakoljuk” az ellenfeleket, akkor egyszerre lehet őket sebezni. Ez egy olyan extra taktikus réteg, ami jócskán megkavarja az alap körökre osztott harcokat. Fontos megjegyezni még azt is, hogy nincsenek random csaták, az ellenfeleket el is lehet kerülni.
A játékban található időutazás egész érdekesre sikerült, abból a szempontból, hogy a sztori szempontjából bármelyik (azért nem teljesen bármelyik, de…) pillanatra visszaugorhatunk, hogy újrajátszunk bármilyen eseményt, és akár meg is változtassuk azt. Annyi viszont zavart a játékban, hogy az időutazás jóval lineárisabb, mint amilyennek elsőre tűnik, egyrészt a játékban érdemi döntéseket (hagyományosabb értelemben legalábbis) nem hozunk, a sztorinak egyetlen végkifejlete van, amihez amúgyis végig kell játszani az összes idősíkot. Plusz amint említettem a különböző idővonalakon gyakran elakadunk, hogy a másikon való haladással találjunk megoldásra, azonban ezek nagy része igencsak egyszerű, és túl sok gondolkodást nem igényel.
Ami viszont tényleg tetszett, azok a melléküldetések, mert ezek tényleg kihatással vannak a történet végére. Ha szereted az olyan melléküldetéseket, amelyekre az epilógus külön utal, hogy igen így befolyásolták a tetteid a világot, akkor ez igencsak tetszeni fog. Az egyetlen apróbb probléma ezekkel, hogy az összes ilyen jelentősebb melléküldetés, gyakorlatilag nem teljesen opcionális, ha a legjobb befejezést akarod elérni, mert akkor kötelező megcsinálni őket, ami kicsit ront az összképen.
Amit még meg kell jegyeznem a játékkal kapcsolatban, hogy összességében nem volt rám nagy hatással. Ami talán pont a történet visszafogottabb Jrpg-s voltából adódott, kicsit hiányzott a dráma. Továbbá, ugyan külön figyeltek arra, hogy a karaktereket ne lehessen egy klisé alá besorolni, viszont helyette nem nagyon van semmi, van egy-két olyan csapattársunk, akiről így szinte alig tudok mondani valamit, vagy legalábbis semmi érdekeset.
Nagy mínuszpont viszont a játéknak az utolsó küldetés miatt, mármint az eredeti utolsó küldetés és nem a remakeben hozzáadott miatt. Olyan volt, mintha a készítők olvasták volna azt, hogy miket nem szeretek egy utolsó küldetésben, majd ez alapján csinálták volna meg az egészet. Hosszú és unalmas? Pipa. Nem történik alatta semmi izgalmas? Pipa. Többórás művelet? Pipa. Boss rush, ahol már korábban legyőzött bossokkal töltheted az időd? Pipa…
Talán ami a legjobban tetszett a játékban az az, ahogyan a „gonosz” szereplőket ábrázolja. Nem azok az inkompetens, értelmetlenül kegyetlen szereplők, hanem jó kitalált, hihető és emberi személyiségek. Ellenben tényleg van egy ilyen egydimenziós karakter a játékban, Protea királynő, aki szerintem pont azért lett olyan sablonos, hogy kontrasztot teremtsen maga és a jobban elmélyített rosszfiúk között, mint amilyen Selvan és Dias, akik a királyné háta mögött a tényleges hatalmat gyakorolják, de akik különböző okokból nem szabadulhatnak meg tőle. Amikor pedig Protea megparancsolja, hogy gyújtsák fel a fővárost kollaboráció vádja miatt, akkor Selvan és Dias, teljesen érthető módon, nyom egy facepalm-ot, mert mégis ki olyan ostoba, hogy felgyújtsa a saját fővárosát, felégesse a saját hatalmát megalapozó királyságot. Azonban kénytelenek engedelmeskedni a parancsnak, ekkor zajlik le szerintem az egyik legjobb dialógus, ami a történet rosszfiúit jellemzi:
Selvan: „Akkor, ha megbocsátasz, most fel kell gyújtanom a saját városomat.”
Dias: „ …Sajnálom.”
Selvan: „Ne aggódj miattam… csak játszd tovább a saját szerepedet.”
Ezt már szeretem, semmi céltalan kegyetlenkedés, ugyan csak a cél, a hatalom számít, szinte bármi áron, de azért mégiscsak ésszerű keretek között. A történet főgonoszáról pedig nem is beszéltem, és nem is fogok sokat, mert eléggé spoileres lenne, de maradjunk annyiban, hogy nagyon eltalálták a motivációját. Általában túl könnyű lyukakat ütni a főgonosz világmegsemmisítő tervébe, viszont ebben az esetben nem nagyon lehet, ennek a szereplőnek nagyon is jó oka van a világot pusztulásra ítélni. Ráadásul egy nagyon eltalált kontrasztot alkot a főhőssel. Azonban ezt már tényleg nem akarom jobban kifejteni.
Nos, nagyjából ezek miatt tetszett igazán a Radiant Historia, mégha annyira nem is voltam elalélva tőle.
