Az online sportok menő játékai, a Quake vagy a Dél-Korea nemzeti büszkeségeit kitermelő StarCraft kapcsán szokás elsütni az „easy to learn – hard to master” („könnyű megtanulni – nehéz benne profivá válni”) egysorost. Igaz ez minden olyan zseniális játékra, melynek irányítását, kezelését gyerekjáték elsajátítani, a felszínen egyszerűnek tűnik a mechanizmusa, ám az ördög a részleteiben rejlik, és mélysége, felszín alatti komplexitása miatt nem válunk hipp-hopp az adott szoftver mesterévé. S igaz ez a zenére is, melynek hangszereit látszólag pofonegyszerű kezelni (belefújunk egyet a furulyába, rávágunk egyet a dobra, megpendítjük a gitár húrjait, stb.), ám zenélni, játszani rajtuk már egy profi kiváltsága. A zene, mint az online sport, éppen ezért rengeteg gyakorlást, odaadást, áldozatot követel meg, ha valaki egyáltalán közönség elé akar kerülni. Emiatt a muzsikusok világa rendkívül izgalmas, drámai témát jelent, hiszen a zenész számos konfliktusba, döntési helyzetbe kerül pályája során, melyek nem mindig járnak pozitív eredménnyel. Így kiváló történeteket lehet szőni erről a művészetről, mint azt Milos Forman Amadeusa, Woody Allen A világ második legjobb gitárosa vagy Michael Haneke A zongoratanárnő című filmje bizonyítja. Ezekhez csatlakozik a Whiplash, mely bár nem hibátlan remekmű, de a felsorolt alkotásokhoz hasonlóan bizonyára meg fog ragadni a köztudatban, és elindít egy ígéretes, fiatal rendezőt, Damien Chazelle-t remélhetőleg felfelé ívelő pályáján.
A Whiplash sztorija egy ifjú titánra, a nem túl neves zenei iskolában tanuló, de piszkosul lelkes Andrew-ra (Miles Teller, aki a valóságban is gyakorolja filmbeli passzióját) koncentrál, aki a legnagyobb dzsesszdobosok közé vágyik. Rögtön a film elején, az első jelenet első képkocáján felfedezi őt a szigorú és vérprofi Terence Fletcher (J. K. Simmons), a sikeres zenekart vezető művész, karmester és tanár. Ám már első találkozásuk is egyszerre vicces és viharos, minthogy Fletchernek nem tetszik Andrew játéka, jóllehet, meglátja a fiúban a tehetséget. Így megalázó módon faképnél hagyja, mely kissé gyámoltalan főhősünket azért nem kedvetleníti el. A fiú a kemény karmester nyomába ered, pofátlanul nyomul, míg végül csak beférkőzik a művész zárt köreibe, bebocsátást nyer annak féltve őrzött és vasszigorral képzett zenekarába. De csak látszólag érte el célját, a neheze ezután jön, hiszen nem pusztán jól kell játszania, nem csupán az elvárható szintet kell kihoznia magából, hanem ezer százalékosra kell teljesítenie Fletcher „tesztjeit”. Azaz ki kell törnie a szürke tömegből, és a legendák csarnokába kell betörnie, szó szerint rengeteg könny, verejték és véráldozat árán. Andrew-nak meg kell járnia a poklot, hogy a mennybe jusson. Ráadásul egy aranyos lány, Nicole (megformálója a tényleg bájos Melissa Benoist) is összejön neki, párkapcsolata pedig csak tovább bonyolítja a helyzetet. Ám az átlagos amerikai filmekkel ellentétben itt nem oldódnak meg olyan könnyen a dolgok, sőt, az alagút vége felé közeledve nem dicsőség vár a fiúra. A Fletchertől kapott rengeteg megaláztatás után főhősünknél elpattan egy húr, és…
Akik olvassák a PC Guru Online filmes rovatát, azok bizonyára találkozhattak a Ha maradnék
című filmről írott kritikámmal. Ne adj isten, páran meg is néztétek a gyenge közepes melodrámát, melyben szintén egy zenész(lány) a főszereplő, és szintén a zenei pálya és a szerelem közt kell döntenie főhősének. Nos, felejtsétek el azt a langyos kis románcot, illetve csak amiatt emlékezzetek rá, hogy tudjátok, minek a teljes ellentéte minden téren a kiváló Whiplash. A Whiplash valóban, a szó szoros értelmében film. Jóllehet, a zenészdrámáknál csábító, hogy (olcsó) dalokkal és langyos szerelmi szállal húzzák az időt, ám Damien Chazelle rendező tudatában volt annak, hogy mozgóképet, vizuális történetet, drámát (pontosabban ironikus drámát, dramedyt), és nem zenei oktatófilmet, koncertfilmet vagy musicalt készít. Így a gyakorlásokat, a kínszenvedéssel kiizzadt dobolást, a puskaporos levegőjű próbákat a film nyelvén mutatja be. Nagyon fontos a vágás, annak ritmusa, illetve a közeli felvételek. Nem statikus, unalmas képeket látunk – mikor zene van (a játékidő nagy részében természetesen), a cselekmény a csúcspont közelében jár. Peregnek a premier plánok a bőgő trombitákról, klarinétokról, csellókról, a kemény ütésektől szinte felnyögő, izzadtságtól tocsogó cintányérokról, dobokról, az ütőktől kisebesedő, vérző, beragasztott kezekről, a verejtékező homlokokról, és az ütemre, tempóra mániákusan koncentráló, meggyötört arcokról. Ez nem játék, ez nem zene, ez nem művészet már, hanem kihívás, kőkemény harc a fennmaradásért. Ha Andrew nem tudja kidobolni az ütemet, jön helyette más, rengeteg tehetség tolong a Dzsessz Pantheonjának bejáratában, s csak az isteni Fletcher bebocsátó szavára várnak. A vágás, a közelik nyomatékosítják, tudatosítják velünk, hogy mekkora itt a tét, s azt is, hogy a jelöltek erőn felüli teljesítményt nyújtanak. Így a Whiplash akár sportfilm is lehetne, a zenét benne lecserélhetnénk futásra, kajakra, úszásra vagy ökölvívásra (éppen ezért is juthat eszünkbe a legendás Rocky a Whiplash láttán – ha másért nem, már csak a történet lezárása miatt is).
Damien Chazelle műve tehát abszolút film, mely végre visszahozza a montázst (azaz a művészi, ritmikus, jelentőséggel teli vágást) a kortárs filmbe. A közelképek gyors váltakozása révén, a pillanatok kimerevítésével Chazelle úgy felpörgeti a cselekményt, olyan adrenalinbombát robbant, hogy majd kiesünk a székből. Mindezt teszi úgy, hogy mára már a hollywoodi akciófilmek bőven elhasználták a gyorsvágás technikáját, így kemény munka ezt a filmnyelvi eszközt ismét láthatóvá, jelentőssé, történetszervezővé tenni. A Whiplash esetében viszont működik, s bebizonyítja, hogy van élet a szuperhősfilmek és blockbusterek után, zseniálisan bánik a filmformával. Mindezt pedig pont azért, mert egy olyan történetet dob fel így, mely alapjáraton bár drámai potenciállal bír, ám nem fotogén. Sőt, a zene ugyebár kizárólag hallható – nos, Chazelle láthatóvá tette egy rég halott / láthatatlanná tett filmnyelvi fogás eredeti funkciójának felelevenítésével.
Persze mit sem érne a gyorsmontázs: üres formalizmus uralkodna a Whilpashen, ha nem lenne rendkívül izgalmas az amúgy felszínen egyszerű „felemelkedés – bukás” történet. Andrew és Fletcher – két kiváló karakter feszül egymásnak két kiváló színész alakításában. A legtöbb mozilátogató számára csak a Sam Raimi-féle 2000-es évek eleji Pókember-filmekből ismerős J. K. Simmons szinte egymaga elviszi a hátán a filmet. Hűvös, magabiztos, precíz és profi, de lobbanékony művész-pszichopatája Peter Parker neurotikus és arrogáns munkaadójának, J. Jonah Jamesonnak komplexebb verziója. Hihetetlen hatással van Terence Fletcher karaktere nemcsak a pofonok és megaláztatások miatt egyre paprikásabb hangulatú Andrew-ra, hanem a nézőre is. Székünkbe szegeződünk, mikor ez az átütő erejű figura megjelenik a vásznon, és már első találkozásunkkor tudjuk, hogy vele való „kapcsolatunk” nem lesz egyszerű. Persze azért ő is ember, és ő is megtörik idővel – hozzátesszük: szerencsére. Egy ponton előbújik a katonai filmek kiképzőtisztjének maszkja mögül az érző lény, s a történet végére talán meg is értjük őt, így hál’ istennek nem egy sablonos, negatív „mesterfigura” Fletcher.
Ahogy Miles Teller által játszott főhőst, Andrew-t is más színben fogjuk szemlélni a játékidő második felében. A megszeppent fiúból ugyanis törtető opportunista cseperedik, megrészegíti őt Fletcher személyisége és a siker íze. Így, ha eleinte kicsit ódzkodunk is ettől az ügyetlenkedő, félénk ifjútól, a végére biztosan megszeretjük, mert a tehetséges Miles Teller megmutatja sötét oldalát is.
A Whiplash tehát szinte tökéletes film, kiváló karakterekkel, kreatív formai megoldásokkal, és érdekes, bár közel sem eredeti történettel, melyben azért vannak hibák, butaságok bőven. Damien Chazelle olykor engedményeket tesz Hollywood irányába, és a dialógusok – főleg a harmatosra sikeredett, de szerencsére nem túl markáns szerelmi szálban – néhol döcögnek, bénácska szólamok csúsznak be a szemet-fület gyönyörködtető képszimfóniába. S van egy-két irreális jelenet is, mint például az ominózus autóbaleset. Ami persze megbocsátható, mivel annyira abszurd, amennyire a film amúgy rendkívül (ön)ironikus is. A film lezárását pedig egyértelműen a Rockyból nyúlták, ám ez már abszolút elnézhető, hiszen jótól „kölcsön venni” nem szégyen.
Mindezek miatt a Whiplash nemhogy nyugodt szívvel ajánlott mindenkinek, de egyenesen kötelező a megtekintése, minthogy felpezsdíti a mára dögunalmassá vált fősodorbeli filmművészetet. Jó-jó, története a legtöbb sportfilmből ismerős, és persze a gyorsvágás tekintetében sem Chazelle találta fel a spanyolviaszt (sőt, hatvan-száz éve alkalmazott technika), de a rendező olyan kiválóan bánik a jól ismert fogásokkal és klisékkel, hogy képtelenség a Whiplash hangulatától, történetétől, karaktereitől szabadulni. Garantált szórakozás, hatalmas élmény, nemcsak dzsesszrajongóknak, hanem minden, igényes szórakoztatásra, sőt, elgondolkodtató és magába szippantó, maradandó élményt nyújtó drámára vágyó filmőrültnek. Ne hagyjátok ki!
Értékelés: 9/10 (zseniális)
