[Filmkritika] A hobbit - Az öt sereg csatája

Mondhatjuk, hogy a Gyűrűk Ura-filmtrilógia legalább akkora mozgóképi sorozatklasszikussá nőtte ki magát, mint a Star Wars- vagy Star Trek saga. Rajongói klubok, különféle kütyük és ereklyék, és persze videojátékok tömkelege tornyosul Peter Jackson 2001-ben indított sikerszériája körül. Jóllehet, tíz évvel a kicsit felemásra sikerült – de a rajongók körében természetesen az előző filmekhez hasonlóan kedvelt – Király visszatér után azért sokat csillapodott a Gyűrűk Ura-láz, azonban a 2012-es Hobbittal (mely Váratlan utazás alcímen futott) ismét felpezsdült a vér a rajongói vénánkban.

Persze nemcsak a gyermeki fanatizmus tört elő az emberekből, mikor megtudták, hogy a rendezői stafétabotot időközben Guillermo del Torotól átvevő Peter Jackson nem szimpla adaptációt, de egyenesen Gyűrűk Ura-előzménytrilógiát tervez a mindössze 200-250 oldalas mesekönyvből. Mert hát, valljuk be, A Hobbit (nálunk eredetileg A Babó) a Gyűrűk Ura monumentális regénymonstrumához, annak komolyságához mérve elég gyermeteg, ráadásul meglehetősen kétes értékű mű. Konkrétan rosszul van megírva – J. R. R. Tolkien „csupán” a legizgalmasabb részeket, mint például a nagyobb csatákat hagyja ki, és a legérdekesebb konfrontációkat, mint a Goblinkirály és Bilbóék kompániája közti szópárbajt bagatellizálja el. Élveztük vagy sem, a könyv tényleg csak vérmes rajongóknak való, akik élnek-halnak ezért az univerzumért (A Babót olvasva derült ki így, hogy én „csak” a mérsékeltebb fanatikusok közé tartozom – hiába no, én a Star Warson nőttem fel).

Jackson így mondhatjuk, hogy a Hobbit első részével csodát művelt, azaz egy meglehetősen infantilis alapanyagot sikeresen alakított át komolyabb hangvételű, a Gyűrűk Urához közelítő művé (leszámítva persze néhány suta momentumot). Viszont sokan joggal háborodtak fel azon, hogy a történetet ennyire elnyújtották. Igaz, mások viszont csak örültek ennek az amúgy tökéletes pénzszerzési akciónak (főleg, hogy a filmet sima 3D-ben és HFR-ben is meg lehet tekinteni – és miért ne tennék meg a fanok, hogy mindkettőt kipróbálják?), hiszen ismét kaptak 3x2,5-3 órás mozgókép-dózist kedvelt világukból. Ami valóban örvendetes, minthogy Tolkien fantáziavilága rendkívül magával ragadó minden sutasága ellenére is. Tud nagyon gyermeteg és blőd, de rendkívül sötét és talajközeli, emberi is lenni. Éppen ezért elnézzük, hogy az első résznél kicsit gyengébbre sikerült Smaug pusztaságában már jóval több az erőlködés (mint például az igen irritáló szerelmi szál Kili és Tauriel között), mert az összkép, az összhatás, így is mosolyt csal a Gyűrűk Ura-rajongók arcára, és azért voltak a filmben igen látványos momentumok (mint például az utolsó, „aranyszobros” ütközet Smauggal). Nos, a legújabb, befejező rész, Az öt sereg csatája tulajdonképpen a második epizódhoz csatlakozik, és bár több sebből vérzik s érezzük, hogy talán az alkotók is kifáradtak benne, mégsem lehet nem szeretni.

A Hobbit 3 már csak azért is szorosan kötődik a második részhez, mivel annak rettentően pofátlan lezárása után veszi fel a fonalat, közvetlenül Smaug kiszabadulása után. A sárkány porrá égeti a kis halászvárost, Bardéknak és az embereknek menekülnie kell. Eközben Thorin aranyláza fokozódik, sőt, a törpekirály egyenesen „Az öt sereg csatájának Denethor”-ja lesz. Aki a sárkány elhullása után komolyan berág az Erebor alatt menedéket kereső Bardékra, és a mögöttük érkező elfekre, kiknek királya, Thranduil szintén az aranyra pályázik. Így kiújulnak a törpe-tünde ellentétek, mindkét fél oldalán fellángol a gyűlölet, és úgy látszik, egymásnak ugrik a két fél, Gandalf ide, Bilbo oda, a jószívű Bard amoda. Ám ekkor megérkezik Azog „felmentőserege”, aki bizarr módon eggyé kovácsolja a szembenálló feleket. És megkezdődhet a címbeli csata.

Kezdjük is mindjárt az egészet egy nagy negatívummal: Smaug már a könyvben és az előző filmben is rendkívül izgalmas karakter volt. Éterien gonosz szörnyeteg, mégis üde színfolt a Gyűrűk Ura-univerzumban, hiszen a klasszikus trilógiában nem találkozhattunk sárkányokkal. Végre itt egy ilyen monstrum, akinek animációja is igen gyönyörű (szemben az amúgy elég műanyaghatású többi CGI-karakterrel és tájjal). S ezt a szerethető szörnyeteget, kb. tíz perces vergődés és sablonos gonoszkodás után kivégzik. Túl könnyen ment, túl hirtelen lépés volt az alkotók részéről. Ha már elnyújtották ezt a röpke kis történetet, akkor igazán elidőzhettek volna kicsit többet a sárkánynál, még akkor is, ha a célja csak a pusztítás volt.

Aztán a film szépen lassan visszanyeri a fejüket csóválók bizalmát, akik többet vártak volna az előző rész nyitott befejezése után, ugyanis Jacksonék szép lassan szabadítják el a poklot, mi pedig gonosz vigyorral az arcunkon nyugtázzuk, hogy „aha, most már értem, miért az Öt sereg csatája címet kapta ez a rész”. Thorin figurája rendkívül érdekessé válik a film első kétharmadában; az előző két részben ő inkább amolyan „Aragorn-pótló” karakter volt, jóllehet, ezt a funkciót Bard átvette tőle a feltűnése után, itt viszont a játékidő nagy részében kiváló királydrámává alakul története. III. Richárd vagy Denethor kormányzó (Minas Tirith ura a Király visszatérben) juthat eszünkbe aranyőrületét látva. Nem szeretnék poéngyilkos lenni, így konkrétumokba nem bocsátkozok, de a legaljasabb szónoklatokat és tetteket nem is az orkoktól, hanem ettől az első részben még idealista és melankolikus harcostól hallhatjuk, láthatjuk. Tökéletes tragikus hőssé válik hát Thorin a Váratlan utazásban és a Smaug pusztaságában amúgy kissé sablonos karaktere (jóllehet, az idétlenkedő törpék közül ő volt a legszimpatikusabb).

De nemcsak Throin sztorija izgalmas, az elfek, élükön pénzéhes királyukkal, legalább annyira érdekes csoportot alkotnak, mint örök riválisaik, a törpék. A Hobbit 3 első egy órája miattuk olyan, mintha nem is egy Gyűrűk Ura-filmet, hanem egy Sergio Leone-művet (mondjuk az Egy maréknyi dollárért című westernt) néznék. Itt mindenkinek a pénzre fáj a foga, a magasztos eszmék senkit nem érdekelnek Bilbón és Bardon kívül. A morálisan pozitív karakterek háttérbe szorulnak (Bard) vagy szenvednek (Gandalf). Az orkok érkezéséig két rendkívül elaljasodó rosszfiú feszül egymásnak, és csak hajszál híja, hogy ki nem irtják egymást. Az elfek királyának Thorin kincsére fáj a foga, jogosan, minthogy rengeteg tündeékszer is található Smaug egykori termeiben, Thorin pedig megvadult az aranytól (és Arken kövétől, ahogy a sárkány megjósolta), és nem hajlandó egy nyavalyás érmét sem kiadni kezei közül. Elbarikádozza magát Erebor romjainál, amit még ezek a csillogó páncélú tündék sem tudnának bevenni. Egy darabig úgy néz ki, hogy itt elf- és törpevér fogja áztatni a kopár mezőt, jóllehet, azért végig tudatosítva van, hogy jönnek az orkok.

Mert az orkok jönnek, ahogy annak egy Gyűrűk Ura-filmben lennie kell. Kell? Igen, jogos a kérdés, és muszáj ezt kihangsúlyoznunk. Már a Hobbit első részén is érződött némi erőlködés az ügyben, hogy a Babót Gyűrűk Urává transzformálják (például az utolsó összecsapás a fánál valahogy abszolút nem passzolt a Gyűrűk Ura epikusságához, csak próbált monumentális lenni), de a Váratlan utazásnál még volt annyi sztori a regényben, hogy értelmes módon ki lehessen tölteni némileg eredeti, nem „gyűrűkurás”, hanem kicsit másfajta, de azért a Babóénál sötétebb fantasztikummal a játékidőt. A Smaug pusztaságából viszont már nagyon kiérződött az izzadtságszag, ami Jackson erőfeszítései miatt csapta meg orrunkat, az Öt sereg csatája pedig egyenesen bűzlik a modorosságtól. Sőt, mondhatnánk rossz szóviccel élve: mordorosságtól. Végig azt érezzük, hogy ezt az amúgy annyira nem jelentős, inkább csak látványos seregmozgást a Király visszatéréhez hasonló, Középfölde sorsát eldöntő küzdelemmé szerették volna tenni az írók. Erebor így kicsit Mordor is, ahol a népek összecsapnak a világ sorsáért. Kár, hogy itt nem Középfölde, csupán egy barlangnyi arany a tét.

Ám szinte minden jeleneten érezzük, hogy „gyűrűkurás”. Gandalf például előszeretettel tetszeleg a „na, majd én megmondom, mi zajlik most a vásznon” szerepben, azaz kommentálja a történéseket tátott szájjal, ami már a Gyűrűk Urában is idegesítő volt, hát még itt. Emellett Bilbó nagyon jó Trufa és Pippin, hozzájuk hasonlóan ámuldozik, mikor „jönnek a Sasok!”, Legolas pedig szúrós, távolba meredő, „a hobbitokat Vasudvardba viszik!” tekintettel osztja az észt, hogy mit kellene csinálni. Végig olyan érzésünk van, hogy mindezt „láttuk már”. Erebor völgye, a kibontakozó csata, a reménytelenség olyan, mint a Két toronyban, s még egy városostromot is beleerőltet Jackson a sztoriba, mely miatt elkap minket a déjá vu érzés, és a Király visszatérben érezzük magunkat. Csak itt kicsit többféle nép harcol egymással.

Ettől függetlenül persze Az öt sereg csatája címéhez méltó módon monumentális és lehengerlő. Mikor kibontakozik az epikus és nagyon várt ütközet, lüktet a testünk az adrenalintól, feláll a szőr a karunkon a libabőrödzéstől, és könny fut a szemünkbe a katartikus elégedettségtől. Ismét ott érezzük magunkat a harcmezőn, a lerombolt város és Erebor között, akár a Helm-szurdoknál vagy Minas Tirith falai alatti csatákban annak idején, jóllehet, a harcok valahogy nem olyan húsbavágóak, mint a Gyűrűk Urában, és a harci koreográfia sem annyira szemet gyönyörködtető, dinamikus és profi, mint Jackson klasszikus trilógiájában, s itt még annyi vér sem folyik, mint a Gyűrűk Ura-epizódokban, ahol azért legalább kiömlött némi fekete nedű az orkok és uruk-haiok szétvágott testéből. Na, nem mintha ez baj lenne, ám egy csatához elvileg a vér is hozzátartozik. De összességében az összecsapások kiválóak, adrenalinpumpálók, és a páncélok, fegyverek ismét rendkívül látványosak (személyes kedvencemmé Thorin fivérének hatalmas pörölye vált).

Tulajdonképpen ezzel a hatalmas ütközettel meg is vesz kilóra Peter Jackson műve. Kritikusként azonban nem szabad bedőlni ennek a húzásnak, főleg, hogy a „békebeli” epizódok kijózanítanak. Sajnos Thorin zseniális kallódásán és az elf király szemétségein kívül elég béna jelenetekkel találkozhatunk. Ott van például a mostanra egyenesen nevetségessé vált, erőltetett szerelmi szál. Mikor Kili és Tauriel összejönnek, közös jelenetük van, egyszerűen képtelenség koncentrálni, annyira ostoba és melodramatikus minden megnyilvánulásuk, dialógusuk. Süt az egész mellékzöngéről, hogy ez bizony csak a játékidő kitöltése miatt lett olyan, amilyen (egyébként a film sokkal rövidebb, mint a korábbi részek – mindössze két óra húsz perc). Talán Jackson jobban teszi, ha nem erőlködik ezzel, és nem próbál vonzó női karaktert erőltetni a történetbe. Noha Evangeline Lily gyönyörű nő (a Lost óta mit sem változott), ám Tauriel rendkívül sablonos, feleslegesen érzelgős, faarcú figura, gyakorlatilag Legolas női megfelelője.

Apropó, Legolas: e részben már tényleg túlzásokba esik Jackson. Bizonyára nem a karakter kifigurázása volt a célja azzal, hogy a mindent túlélő elf még e fantáziavilágon belül is szürreálisabbnál szürreálisabb mutatványokat visz végbe. Ennek ellenére inkább nevetünk azon, hogy Legolas omlásban levő hídon fut át, lépcsőnek használva a gravitáció által lehúzott törmelékeket. Oké, az elfek hosszú életűek (kvázi halhatatlanok), de azért repülni ne tudjanak már. Oké, fantasyről van szó, de ez akkor is röhejes.

Erőltetett továbbá Gandalf szála is, konkrétan az ő karaktere az egyik leggyengébb a Hobbitban. Persze a könyvben sem kap akkora súlyt, mint a Gyűrűk Ura-sztoriban, azért pár sablonszövegnél többet is adhattak volna a szájába. Ehelyett itt szinte csak szemlélődő, aki áll a csatában bús képpel, egy kardot és a botját tartva kezében (majd még pipára is gyújt).

Lehetne még sorolni sajnos a hibákat, mert van belőlük bőven. Például Bilbo sem egy nagy eresztés itt már, bár Jacksonék ismét beleerőltették a történetbe, hogy egy hobbiton, egy parányi lényen múljon sok talpig páncélba bújt katona sorsa. Ám ezenkívül nem sok vizet zavar, s a Bard karaktere is meglehetősen elsikkad. Hirtelen következik be továbbá pár Throinhoz kötődő, kulcsfontosságú fordulat is, valamint a film konklúziója is meglehetősen összecsapott lesz, még úgy is, hogy maga az utolsó jelenet, a lezárás kellően ütősre sikeredett, jól köti össze Jackson az Öt sereg csatáját a Gyűrű szövetségével. Azonban a közvetlenül a csata után látható képsorok elég suták, a karakterkapcsolatok összecsapott módon kerülnek rendezésre, a szálak bénán varródnak el.

Így búcsúzik hát a Gyűrűk Ura-trilógia előzményszériája. Felemásan. A rajongók bizonyára búslakodni fognak, amiért egy darabig nem látnak semmilyen Gyűrűk Ura-filmet, hacsak végig nem nézik majd a hat bővített változatot, a maga 20 órás hosszával. Az öt sereg csatája azonban kicsit olyan hangulatot áraszt, mintha Peter Jackson örülne is ennek, hogy neki már nem kell ilyen filmeket forgatnia. Persze-persze, sokszor nyilatkozta, mekkora rajongó, és, hogy mennyire örül, hogy mindezt ő készítheti el. De a Hobbit 3-on érződik, hogy azért kicsit belefáradt már. Nincsenek akkora gondok a filmmel, hogy ne lehessen élvezni, és ne lehessen gyermekként belefeledkezni az összhatásában kiváló atmoszférájú műbe, különösen a nagyszabású csatajeleneteit tekintve. De még a csatákon is érződik, hogy mindez jobb, több is lehetett volna, ha… Ha kicsit élettel telibb lenne a CGI, ha jobban kidolgozták volna a feleslegesen beleerőltetett szálakat, ha nem lenne tele erőltetett fordulattal a sztori stb. stb. stb. Szerencsére a Király visszatér elnyújtott epilógusa itt nem köszön vissza, ennyiben pozitív értelemben szakít a klasszikus trilógiával. Más tekintetben viszont nem tud. Letagadhatatlan, hogy a Hobbit 3 és előző részei újabb Gyűrűk Ura-filmek Peter Jacksontól, méghozzá jó és rossz értelemben egyaránt. Jó, mert ismét egy kiváló világban érezhetik magukat a rajongók. És rossz, mert mindhárom epizódon érezzük, hogy azoknak készültek, akik imádták a Gyűrűk Urát – így a Hobbit-trilógiának is „gyűrűk urásnak” kellett lennie. Mindenesetre a bővített változatok kiadása után rendezett Gyűrűk Ura-maratonokon ezentúl ott a helye a Hobbitoknak is, legyen bármennyi hibájuk.

7,3/10 - ajánlott

Chocho másvéleménye

Tenebrával együtt néztem meg az Öt sereg csatáját, méghozzá abban a szerencsés helyzetben, hogy a Smaug pusztaságát a vetítés előtti éjjelen pótoltam, így annyira nem mart bele a lelkembe a film nevetséges lezárása, mint ahogy azt szerencsétlenül járt kollégám mesélte. Az első Hobbittal elvoltam, rajongója viszont nem lettem, a második pedig jobban tetszett a Váratlan utazásnál, mert több volt benne az akció, és Smaug is kellően jól megírt karakter volt. A záróakkordtól egyszerre vártam az első Hobbit butaságait és a második komolykodását, és lám, pontosan ezt az mixet kaptam, így végső soron elégedetten távoztam a moziból. Az, hogy a sztori már csak nyomokban emlékeztet a regényre (amit egyébként ezer évvel ezelőtt elolvastam ugyan, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy semmire sem emlékszem belőle), már nem lep meg senkit sem, a maga hülyeségei ellenére pedig így is szórakoztató a forgatókönyv, a pár szemforgatóan buta jelenetével együtt is. Arról már nem is beszélve, hogy egy kicsit erőltetett mellékszálban még az egyik kedvenc színészem, a ma már 92 éves Chrisopher Lee is kioszt pár pofont Szarumán szerepében. Tenebra pontszámával egyébként egyetértek.