A fősodorbeli horrorfilmek nem mindig a bélontásról szóltak, a kísértetfilmek vagy a démoni horrorok a hatvanas-hetvenes évek környékén virágkorukat élték. Ez a két alműfaj azért is különleges, mert a szörny nem valamilyen ocsmány, látványával sokkoló lény, hanem közvetetten, cselekedetei, hatása révén megjelenő monstrum, azaz filmes formanyelvi kreativitást igényel az ábrázolása, érzékeltetése (vagyis: pont az ábrázolhatatlanságát kell megoldania valamilyen módon az alkotóknak). Persze zsigeri hatáskeltésre e művekben is van lehetőség, ha máshogy nem, hát látomásokon és megszállottságon keresztül (lásd a Mephisto keringő vagy Az ördögűző című filmeket), ám a műfaj legjobbjai a sejtetéssel teremtenek feszültséget, és apró, alkalmi mozzanatokkal (egy ajtó becsapódása, egy cserép lecsúszása, egy nesz, egy üvöltés stb.) hozzák a frászt a kedves nézőre. A ház hideg szíve, Az ártatlanok, az Ijesszük halálra Jessicát, az Ómen vagy napjainkból a Más világ ilyen alkotások, melyekben olykor még az is bizonytalan, hogy van-e egyáltalán démon a házban / kastélyban. E művek sorába csatlakozik egy új amerikai horrorfilm, a Jessabelle, mely részint e klasszikusok tradícióját, részben pedig a távol-keleti sikerfilmek, mint a japán A kör vagy a dél-koreai Két nővér hagyományát viszi tovább. S bár eredetinek semmiképp nem nevezhető, az ismerős kliséket képes úgy elegyíteni, hogy nemcsak az újszülöttnek lesz „friss vicc” ez a korrekt kísértetfilm.
Jessie / Jessabelle (Sarah Snook) szörnyű autóbaleset után, sok év elteltével tér haza otthonába. Mivel lebénult, apja, Leon (David Andrews) segítségére szorul. Tolószékbe kényszerülve nem tud a saját emeleti szobájában élni, így anyja (Joelle Carter) egykori hálójában kell laknia. Egy nap Leon egyedül hagyja otthon Jessie-t, aki unalmában és kíváncsiságában kutakodni kezd, azonban elesik, és az ágy alatt meglát egy dobozt, melyen egy „Jessabelle” felirat áll csupán. Ki is nyitja, s egy videokazettát talál benne, 1988-ból. A lejátszóba rakva aztán szembesül vele, hogy a születése után nem sokkal agydaganatban elhunyt édesanyja van a felvételen, aki 18. születésnapjára készített neki több videoüzenetet. Eleinte megható pillanatoknak lehetünk szemtanúi, azonban a kissé őrültnek tűnő anyuka tarotkártyákat vesz elő, és jósolni kezd. Ezzel nem is lenne probléma, ha több felvételen nem jövendölné meg Jessie halálát. Ráadásul éjszakánként a lány egyre furább zajokat hall, és úgy érzi, mintha valaki állandóan figyelné őt. Egyre furcsább és ijesztőbb jelenségeket tapasztal, míg egy napon el nem érkezik a nem várt találkozás…
A Jessabelle története tényleg számos helyről ismert. Eleve itt van A kör című japán horror, melyből több folytatás és amerikai remake is készült 1998 (illetve 1995, a legelső film) óta, és amelynek rengeteg motívumát lenyúlja Kevin Greutert munkája, kezdve a videokazetta és a szellemvilág kapcsolatától a vízszimbolikán és a furcsa, mágikus vidéki miliőn keresztül, egészen a hirtelen bekapcsoló, „hangyás” tévéképernyő még mindig ijesztő motívumáig. De eszünkbe juthat még Az átok is, melyben szintén egy családi tragédia és egy megszállott ház körül bonyolódik a történet, vagy a dél-koreai Két nővér című horror-művészfilm, mely két ikertestvér szörnyű múltját fejti fel. Érződik, hogy a készítők rajonganak ezekért az alkotásokért, illetve tudják jól, hogy bár a j-horrorok (így nevezik a japán kísértetfilmeket) és a dél-koreai horrorfilmek divatja jó 15 év tart már, ám eszközkészletük és témáik még mindig hatásosak.
S annak ellenére, hogy a Jessabelle motívumai nagyon ismerősek, klisésnek egyáltalán nem nevezhető a történet. Ugyan egy idő után a tapasztalt horrorrajongók (mint jómagam) kitalálhatják, mire megy ki a játék, ám még ők is összekenhetik az alsóneműjüket néhány jelenet láttán -- mégpedig azért, mert a Jessabelle alkotói nem a vérengzésre és a sokkoló momentumok halmozására építették fel a sztorit, hanem az intelligens, inkább a feszültség és az apró, de rendkívül ijesztő megnyilvánulásokra, és ezek teszik igazán félelmetessé a filmet. A sokkjelenetek épp amiatt hatásosak még ennyi év után is, mert Kevin Greutert takarékoskodik velük. Éppen ezért, mikor „akció” van, akkor tényleg nagyon intenzív a képi világ, a cselekmény. Néha talán túlságosan is: a rángatózó kamera egy-két jelenetben már zavaró, bár kétségtelen, hogy így a félelem közvetlen okozóját nem látjuk túl sokszor, inkább a jelenléte kelt rossz érzést, mely sokkal rémisztőbb és nyomasztóbb. Sőt, nem is annyira a monstrum, hanem maga a ház a félelmetes, riasztó. Ami persze nagyon is ismerős mindenki számára: teljesen átlagos otthonnak tűnik, egy mocsár partján. Ám, ha leszáll az éj, furcsa fények jelennek meg a túlpartról, a szél feltámad, és a sötétben nem tudjuk, mi mozgolódik. Így a Jessabelle megtekintése után napokig félni fogunk a sötétben, ha egyedül vagyunk otthon. S nem, nem számít, hogy végignéztük Az átok című horrort vagy végigjátszottuk az Amnesiát vagy az Outlastet. A Jessabelle az ismerős összetevőket olyan hatásosan elegyíti, hogy nincs az az ember, aki nem fog megborzongani a film legjobb jelenetei láttán.
Persze mit sem érne a borzongás, ha maga a történet nem lenne jó. Sajnos manapság rengeteg ostoba vagy elbaltázott horrorfilmmel találkozunk, melyeknek teljes mértékben elszúrták vagy összecsapták a sztoriját (emlékezzünk csak David Cronenberg legutóbbi, Térkép a csillagokhoz című művére, mely rendkívül intelligens és jól felépített alkotás volt --- egészen az utolsó pár jelenetig). Szerencsére a Jessabelle nem ez a kategória. A film csupán szűk másfél óra, ám cserébe a forgatókönyv nagyon következetes, a háttér rendkívül jól eltalált (haiti közeg, vudumágia, afro-amerikai kultúra stb.) és kidolgozott. Nincs tele logikátlanságokkal vagy összecsapott, erőltetett fordulatokkal. Minden összeáll, a feszültséget, a történetmorzsákat a sokkjelenetekhez hasonlóan takarékosan, aprólékosan adagolják az alkotók, így bár, mint írtam, valóban kitalálható, miért történik az Jessabelle-lel, ami, mégis képes lekötni, figyelemmel tartani, gondolkodtatni. Itt nem fogunk nyugodtan a székbe süppedve popcornt vagy nachost majszolni -- s nemcsak azért, mert torkunkon akad a junkfood, hanem, mert a remekül felépített sztorin agyalunk majd. Amelynek egyébként a vége abszolút meghökkentő, váratlan, akár további gondolkodásra is késztet, már-már kétértelmű.
Szóval a Jessabelle nem világmegváltó, de mindenképp kellemes meglepetés. Ha az ember manapság meglát valamilyen amerikai vagy egyéb, fősodorbeli, nyugati horrorfilmet, már van egy előfeltevése, és amiatt kétkedve ül be a moziba megnézni ezt a kísértetfilmet. Kevin Greutert műve azonban úgy szerzi vissza bizalmunkat, ahogy Jessie feltárja családja és anyja sötét múltját. Karakterei ugyan nem túl emlékezetes és érdekes egyéniségek, ám annyira épp eléggé szimpatikusak és kidolgozottak, hogy tudjunk kötődni hozzájuk, mely egy horrofilmnél alapvető, hiszen csak akkor félünk igazán, ha azonosulunk a főszereplővel és aggódunk a hősökért.
Tehát bár a Jessabelle nem saját kútfőből táplálkozik, szerencsére nem az elcsépelt nyugati/amerikai vérgőzös és unalmas horrorfilmekből, hanem a méltán híressé és kultikussá vált japán és dél-koreai zsáner legjobbjaitól vesz kölcsön elemeket. Kiválóságoktól pedig nem szégyen tanulni, így aki szerette az említett távol-keleti kísértetfilmeket, vagy Clive Barker Undying című horrorjátékát, az mindenképp menjen el moziba, lehetőleg esti vetítésre, mikor nincs menekvés a mozi sötétjéből a külvilág fényáradatába, vagy várja meg a DVD / Blu-ray verziót, s éjszaka, csukott ablaknál, behúzott függönynél, egyedül vagy baráttal / barátnővel nézze meg a Jessabelle-t. Alsónadrág garantáltan nem marad tisztán, és biztos, hogy napokig nem merünk majd tükörbe nézni, és sötét tévéképernyővel egy szobában maradni sem.
7.5/10 - Jó
