Az Angry Video Game Nerd jelenségről talán még az is hallott, aki egy szatyorban élte le az életét egy szikla alatt, valamelyik távoli, lakatlan szigeten, hiszen az online videózás egy ma már népszerű műfaját megteremtő karakterről van szó, amit 2004-ben, azaz tíz esztendeje teremtett meg az akkor friss diplomás filmes, James Rolfe. James a filmszak elvégzése után kétségbeesett időszakon ment keresztül: nem elég, hogy sok-sok évig elavult technológiákat tanítottak neki, amik az állásinterjúkon legfeljebb elnéző mosolyt csaltak a munkaadók arcára, de még azok sem akarták alkalmazni Jamest, akik megfelelőnek találták a végzettségét. Több hónap állástalanság után Rolfe egy vágóstúdiónál kötött ki, ahol reklámanyagokat kellett összeollóznia, a legkisebb kreativitást is mellőzve – talán mondanom sem kell, hogy utálta a dolgot, és ez vezetett ahhoz, hogy otthon, a négy fal között saját filmeket kezdett forgatni, elkerülve így a totális depressziót.
Az egyik ilyen filmecskét még VHS-re vágta meg 2004-ben: ez volt az Angry Nintendo Nerd című rövidfilm, amiben James egy frusztrált, ideges figurát játszva sírta el, miért is szar játék a Castlevania 2: Simon’s Quest. Bár az anyagot csak a barátainak szánta viccből, volt kollégiumi szobatársa, Mike Matei rávette, hogy publikálják az interneten, csakúgy, mint a két folytatást, melyekben James már arccal is feltűnt. Az Angry Nintendo Nerd trilógia egyszeri poén lett volna, ha nincs a 2006-os feltöltés, valamint a 2007-es YouTube-robbanás. Az internetező huszonévesek nagy örömmel fedezték fel a Nerdöt, aki végül egyedüliként vált felelőssé James filmes karrierjéért és produkciós cége, a Cinemassacre felfutásáért. Ma már Angry Video Game Nerd néven fut a sorozat, és még mindig töretlen a siker, hisz a láthatóan komoly mentális (és emésztőrendszeri) problémákkal küzdő Nerd a világ leggagyibb régi játékait mutatja be az epizódokban, miközben vedeli a sört, káromkodik, mint a kocsis, és csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy teljesen elmenjen az esze.
És hogy ezt mind miért mondom el? Hát azért, mert a Nerd-franchise-t kiteljesítő Angry Video Game Nerd: The Movie pontosan olyan lett, mint amilyen a Nerd-széria maga. James éveken át dolgozott a független filmen, amit végül kedd este publikált a Vimeo On-Demanden, én pedig gyorsan meg is néztem, elvégre hatalmas Nerd-rajongó vagyok, gyakorlatilag szó szerint tudok idézni a mester videóiból. A film ráadásul olyasmit ígért, amire Nerd-fanok tíz éve várnak: egy Atari 2600-as E.T. review-t, amely az okosok szerint a valaha megjelent legrosszabb program a videojátékok több mint 30 éves történelmében – annyira vacak volt, hogy szinte egyedül döntötte be a teljes amerikai videojáték-ipart 1983-ban. James persze okos, tudta, hogy a rajongók bármit megtesznek egy E.T. bemutatóért, azaz hajlandók fizetni is az Angry Video Game Nerd: The Movie megtekintéséért.
A kérdésre, miszerint megkaptuk-e az E.T. review-t, természetesen igen a válasz (illetve a filmben Eee Tee-nek hívják, gondolom a Dreamworks jogbirtoklása miatt), az odáig vezető utat pedig Rolfe egy, a Nerd eddig nem látott élethelyzeteit bemutató kalanddal egészítette ki. A sztori szerint a Cockburn Inc. (igen, jól olvastátok) ki szeretné adni az Eee Tee 2-t, mert az új marketingigazgató szerint a mai játékosok a Nerd munkássága miatt azt hiszik, hogy a rossz az új jó, és egy újabb fertelmes játékért képesek vagyonokat perkálni. Ahhoz viszont, hogy az Eee Tee 2 siker legyen, a Nerdnek be kéne mutatnia az első részt, erre pedig nem igazán hajlandó. Igaz, azt már vállalja, hogy leleplezi a híres legendát, miszerint az első E.T. bosszús vásárlók által visszaküldött cartridge-eit az Atari egy új-mexikói gödörbe ásta el. Micsoda? Hogy ezt már megtette a Microsoft? Persze, ez igaz, de ne feledjük, hogy az Angry Video Game Nerd: The Movie-t 2012-ben forgatta Rolfe stábja, akkoriban pedig még sehol sem volt a projekt (meg különben is, máig vitatott, hogy az ásatás bizonyított-e bármit is).
Így hát a Nerd és soha nem látott, baromira idegesítő sidekickje útra kelnek a nördös jellegű, de persze szexis Mandi nevű csaj társaságában, hogy ássanak egy jót a sivatagban -- ami pedig ezek után történik, az nehezen önthető szavakba. Már csak azért sem árulok el többet, mert ezt a filmet mindenkinek meg kell néznie, aki tényleg szereti a retro videojátékokat, de egyébként is bajban lennék, ha summáznom kéne a látottakat, mert akkora katyvasszá válik a film az első óra után, hogy még a Tini nindzsa teknőcök is a logikus forgatókönyvírói munka példaszobrának tűnik hozzá képest. Ez persze várható egy ilyen filmtől: ha már láttatok Nerd-videót, tudjátok, hogy a szemüveges kocka világában bármi megtörténhet, így az, hogy az egyik percben egymás arcába hánynak a szereplők, pontosan olyan mindennapi esetnek tűnik, mint hogy egy órával későbbi egy óriási halálisten elkezdi lebontani Las Vegast. Az abszurditás és a valóság összemosása a videojátékos fikcióval az Angry Video Game Nerd: The Movie legjobb tulajdonsága, ez a paradox állítás pedig csak akkor nyer értelmet, ha a film megtekintése előtt megnézitek a többi Nerd review-t is. És mellesleg ha szeretitek a régi játékokat, vagy épp herótotok van az olyan kliséktől, mint a minden logikus döntést nélkülöző főgonosz, vagy a „pályán” szanaszét heverő objektumok.
Ráadásul az Angry Video Game Nerd: The Movie nemcsak a Nerd-karakterről, hanem magáról James Rolfe-ról is szól, így gyakorlatilag minden benne van, amiért James őszintén rajong. Ez pedig jó – lenne, ha a film konzekvens tudna maradni a két figura összemosása után is, mivel azonban ez nem sikerül, a Nerd kalandja a film felénél letér a vágányról, és csak az utolsó tíz percben talál vissza rá. A legnagyobb hiba tehát a Nerd, mint főszereplő gyengítése, finomítása a videókban látottakhoz képest. Érthető ugyanakkor, hogy Rolfe kénytelen volt kevésbé ércesre venni a figurát, ami ugyanis működik egy maximum 20 perces anyagban, valószínűleg életképtelen 120 percben. Igen, a film kereken két órás, ami nagyon sok, 90 perc is bőven elég lett volna erre az agymenésre.
Kitérhetnék még a többi szereplőre is, vagy épp a színészekre, de... nem arról van szó, hogy rosszak, csak épp ebben a filmben nem sok szerep jut nekik. Inkább afféle biodíszletei a rengeteg feltűnő videojátéknak, kikacsintásnak, és persze a cameóknak, amiket nem fogok lelőni, mert tényleg a legmókásabb pillanatokért felelősek (persze mindegyiküket csak akkor szúrjátok ki, ha otthon vagytok az amerikai retrós szcéna szereplőiben).
Mert hát ez egy ilyen film; a Nerd által „feltalált” vicces tesztelés, illetve a nyugati konzolos játékostársadalom múltba révedésének szélesvásznú emlékműve, amit minden igazi gamernek látnia kell legalább egyszer. Igazi metamozit kaptunk, szerethetően gagyi speciális effektusokkal, popkulturális utalások tömkelegével, na meg a Nerdre jellemző szarkasztikus humorral megfejelve. Mi mást remélhettünk volna még? Talán azt, hogy az egész film olyan hatásos és kerek legyen, mint az első fél órája...
7/10 - Ajánlott
A filmről amúgy nekem leginkább a Fanboys ugrott be: egy kis csapat geek elindul megkeresni a maga Szent Grálját, és minden őrültségbe belekeverednek, vannak vicces mellékszereplők, kikacsintások, de az egész nem áll össze koherens egésszé, bizonyos dolgok csak lógnak a levegőben, ráadásul a Nerd karaktere sajna (vagy hál' Istennek, ki tudja) teljesen statikus marad, ami egy két órás filmnél kifejezetten zavaró.
És itt jön a nagy DE! A hangulat nagyon ott van, a trükkök imádnivalóan sz@rok, jó néhány poén és cameo remekül betalál ("Nerds before birds!"), és a végén végre megkapjuk az áhított E. T.-videót. Összességében ígéretes első film volt, de a kevesebb talán sokkal több lett volna.
Nekem mellesleg az tetszett benne, hogy nem akar önmagánál több lenni a film: ez egy nagy Nerd epizód a fanoknak. A kedvencem pedig az "Even my dreams are low-budget!" mondat, tetszik, hogy tisztában vannak a saját (főleg anyagi) korlátaikkal, és viccet csinálnak belőle.