Amikor először hallottam az Istenek és királyokról, egyszerre tartottam remek és rossz ötletnek, hogy Ridley Scott, a grandiózus történelmi filmeket a Gladiátorral újra divatba hozó rendező, a bibliai Exodus-történetből forgat filmet. Egyrészt nagyszerű lenne épp karácsonykor elfeledtetni a nézőkkel az Aronofsky-féle Noé okozta csalódást, másrészt viszont egy ennyire közismert történetet sokadszorra is a sikeresen a vászonra vinni vagy komoly változtatásokat, vagy nagyon-nagyon-NAGYON jól megírt forgatókönyvet igényel. A színészekkel már a bejelentéskor sem volt gond, hisz Christian Bale vagy épp Ben Kinsgley remek választás, a díszletek és a kr. e. 13. századi Egyiptom hiteles ábrázolása pedig szintén nem eshet nehezére a hasonló művekkel már bizonyított Scottnak. Na de mi a helyzet a történet adaptálásával?
Nos, tény, hogy Mózes történetét a világon mindenki ismeri, így sok újat én sem tudok elmondani róla: a róla elnevezett kosárkában az egyiptomi gyermekgyilkosságok elől a Níluson át elmenekített kisfiút a fáraó lánya találja meg és neveli fel, hogy hercegként és az egyiptomi sereg tábornokaként testvére és legjobb barátja legyen Ramszesznek, I. Szét fáraó fiának. A film szerencsére nem kezdi a Bibliát Ádámnál és Évánál, hanem rögtön egy felnőtt Mózest és Ramszeszt mutat be, akik a film elején egy hettita táborra készülnek csapást mérni Dél-Egyiptomban.
Amit ez után látunk, az színtiszta Scott: hihetetlenül látványos, és az alacsony korhatár-besorolás lehetőségeihez képest realisztikus csatajelenetet kapunk, a mai divattal ellentétben szép, kellően hosszú vágásokkal, és tökéletes harci koreográfiával. El is kapja a gépszíj a nézőt rendesen, és nem is ereszti a film közepéig, hála a remekül felépített és bemutatott szereplőknek, illetve Mózes karakterének, akit Scott korunk átlag mozinézőjéhez igazított. A Bale által remekül megformált figura ugyanis velünk együtt szkeptikus az óegyiptomi rítusokkal kapcsolatban, csak forgatja a szemét a babonákra és a felesége vallási meggyőződésére, a fáraó palotájából kiűzetve pedig Bear Gryllst megszégyenítő túlélési technikákat vet be az életben maradásért.
Aztán felmegy a Sínai-hegyre, ahol találkozik Istennel, a film pedig nem sokkal ezután szabályosan darabjaira hullik…
A hiba a történetkezelésben keresendő: Scott megpróbál ugyan egyensúlyozni a vallási üzenet és az isteni beavatkozás természetfeletti elemei, illetve a józan ésszel is megmagyarázható jelenségek véletlen együttese között, mivel azonban a Bibliát eleve hívő emberek írták, ez csak egy bizonyos pontig működőképes technika. A tíz csapásból kilencet még egész okosan magyaráz meg a film, nagyjából úgy, ahogy az Exodus eseményeit a modern tudomány is megmagyarázná. Még a Vörös tenger szétválasztására is kapunk egy zseniális magyarázatot, mint ahogy a történészek és a hívők szembenállása is feloldódik a film végén. A rendező tehát igyekszik, de az elsőszülöttek halálakor a film koncepciója mégis kifordul magából, az ugyanis az egyetlen, kizárólag deus ex machina által bevethető csapás, aminek a kihagyása, vagy „olcsóbb trükkel helyettesítése” az egész Exodust kiherélte volna.
Mindez persze csak akkor zavarhat bárkit is, ha nem képes elfogadni a film alapvetően bibliai gyökereit. Ami egy filmkedvelőt ennél sokkal jobban bosszanthat, az a tíz csapás kezdetén bekövetkező fókuszváltás, ami gyakorlatilag mellékszereplővé zsugorítja az addigra megszerettetett, teljes jellemfejlődésen átesett Mózest: onnantól nagyjából egy órán át csak passzív szemlélőként mered az egyiptomi tájra. Ehhez vegyük még hozzá a film viszonylag jellegtelen befejezését, és máris érthetővé válik, miért távozunk keserédes szájízzel a moziból. Tény ugyan, hogy a Bibliában is így történnek az események, ergo nem nagyon volt más választása az íróknak, mint követni azok jól felépített sorát, ez azonban a film rovására ment, főleg mert pár bibliai cselekményszál így is kimaradt: Mózes és testvérei Scott filmjében nem igazán akasztják össze a bajszot, kihagyva így egy extra konfliktus-dimenziót.
Nem segít a filmen az aránytalan időbeosztás sem: a két és félórás játékidő elég lenne egy ilyen epikus történet bemutatásához, de sajnos a rendező a sokkal élvezetesebb első etap után összecsapja a kivonulás legfontosabb részét, vagyis a csapásokat és Ramszesz terrorját, unalomig ismételt montázsokkal és rövidítésekkel juttatva el a szereplőket a végső katarzisig. Olyan érzése van az embernek, mintha eredetileg egy 3-4 óra hosszú filmet tervezett volna Scott, amit viszont végül úgy vágtak össze 150 percre, hogy az első 60-at érintetlenül hagyták. Ez egyébként néhány sztárszereplő képernyőn töltött idején is érződik, Aaron Paul és Sigourney Weaver például alig jutnak szóhoz.
Érdekes egyébként, hogy a legtöbben nem is a történet ívének megbontását, vagy Mózes kiesését tartják a film legnagyobb hibájának, hanem a Ramszeszt alakító Joel Edgerton játékát kritizálják. Igaz ugyan, hogy a filmbeli Ramszesz nem tudja átadni a Mózessel ápolt bonyolult szeretet-gyűlölet viszonyt, de nem gondolom, hogy ez Edgerton hibája lenne, az ausztrál színész karaktere ugyanis pontosan olyan pökhendi és kemény, mint amilyennek egy valódi teljhatalmú uralkodót elképzel az átlagember. Több olyan jelenetre lett volna szükség, ahol kibontják Ramszesz szunnyadó féltékenységét, mert így több későbbi kulcsmomentum (például Mózes lelepleződése) eléggé váratlan és komikus hatást kelt.
És hogy mindezek fényében ajánlott film-e az Exodus? Mindenképp. Nem tökéletes, ez tény, és még csak nem is a legjobb Scott-féle történelmi eposz, viszont a rendezés így is nagyon jó, a látványba és a színészekbe pedig tényleg nagyon nehéz belekötni. Egy megtekintésre mindenképpen ajánlott az Istenek és királyok, és mivel a Noéval ellentétben korrekten összerakott alkotás, így mindenképp üdítő látni a karácsonyi forgatagban. Reméljük, Scott más bibliai történetekre is ráteszi majd a kezét, és kicsit jobban osztják majd el az időt a forgatókönyvírók…
7/10 - Ajánlott
