1999 körül a bátyám vett egy PlayStationt. Odáig volt a Tomb Raiderért, és áthívott, hogy megmutassa, mennyire jó. Nem tetszett. Elsősorban az, hogy az elhalálozás után bő öt percet újra kellett játszani – hamar egyhangúvá vált. Miután egyéb kísérletei kudarcot vallottak, nem gyarapítottam a PS-kedvelők akkor még nem túl népes táborát.
Aztán egy rokonnál láttam az Oddworld elejét, ami gyönyörű volt, tele fantasztikus hangokkal és még vicces is. Nem sokkal utána bejelentették, hogy érkezik PS-re a Pókember is. Ekkor már rezegni kezdett a léc. Visszamentem a bátyámhoz azzal, hogy ha tud mutatni 3 olyan játékot, ami tetszik, akkor veszek én is egy gépet. Az Abe adott volt, a Pókember is, úgyhogy annyira már nem volt nehéz dolga, de nem ragadott meg a Shadow of Darkness sem, és csak a véletlenen múlt, hogy elővette a Bust A Move 3-at, ami viszont bejött. Úgy döntöttem: veszek én is PS-t otthonra. De mutatott közben még valamit. Azt mondta, még nem játszott vele, de a bevezetője csodaszép, a zenéje pedig fantasztikus. Ez volt a Silent Hill. Egyetértettem vele, és annyira megfogott, hogy ez lett a 4. ok, hogy PS-t vásároltam.
Emlékszem rá, nagyon a Konami túlélőhorrorját nagy élmény volt végigjátszani, pedig már az elején elakadtam. Nem találtam meg a kulcsot a házhoz. Akkoriban még nem volt online segítség, gamer magazinokat sem vásároltam, úgyhogy egy haveromat kérdeztem meg, hogy mit kell csinálni. Már bejártam az egész városrészt, megvolt mindhárom kulcs, ami a hátsó ajtóhoz kellett, csak éppen bemenni nem tudtam. A haver azt mondta, hogy van egy kutyaház, abban lesz a kulcs. A következő hétvégéket azzal töltöttem, hogy Silent Hill összes kutyaházánál megálltam, és bőszen nyomkodtam az X-et (tudtátok, hogy csak arrafelé több kutyaház van a városban, mint fa?). Nem lett meg. Aztán még annyit segített, hogy keressek papírlapokat a földön, az útba igazít (utólag belegondolva, lehet, hogy megtaláltam az igazi kutyaházat is, de ugye addig nem jelzi, hogy ott a kulcs, amíg nem olvasom el a papírokat). Innentől már simán (?) végigtoltam az egészet.
A játék története is tetszett, bár ez még nem volt sokkal különlegesebb, mint egy átlag elborult japán agyszülemény, de a játékmenet, a zene, a hangok mellett a helyszínek és hátterek mind elképesztően hangulatosak voltak. Az első para azonnal jött, ahogy kiléptem a ház túloldalán, ahol sötét volt, esett a hó és szörnyhangokkal volt tele minden. Annyira paráztam, hogy nem néztem se jobbra, se balra, csak berohantam a térképen jelzett iskola biztonságot jelentő (haha) falai közé. Ahol büszkén mondhatom: önállóan sikerült megoldanom a legendás zongorás rejtvényt, amiről később azt olvastam, hogy keveseknek sikerült. És amikor az iskola átváltozott egyfajta alternatív iskolává, az volt az a pillanat, amikor elindult bennem az a valami, amitől örök SH-fan lettem. Az addig is lepusztult, elhagyatott, véres helyszínek – ahol elképzelni is szörnyű volt, hogy mi történhetett korábban –, olyanná váltak, mintha eltelt volna újabb 50 év, miközben a szörnyek továbbra is ott garázdálkodtak. A véres vasbeton padló helyett már csak a vasváz maradt meg, amely már csurom rozsda a rászáradt vér és az idő vasfoga miatt, és azt már elképzelni sem lehetett, hogy mi minden történhetett itt azóta (ezt a SH-film kicsit elrontotta, mert aszerint a változás azonnali és fél perc alatt lezajlik). A Midwich általános iskola durva nyitás volt. Poén, hogy az említett haver akkoriban portás volt egy általános iskolában – bentlakással. Mesélte, hogy amikor éjjel játszott a játékkal, majd az emeleten megszólalt a riasztó egy viharban kivágódó ablak miatt, neki fel kellett mennie a kihalt iskola sötét folyosóin az emeletre, becsukni azt, és közben végig teljesen be volt tojva. De a kórház mindent vitt. Azonnali kedvenc lett ez a játék.
- Kedvenc idézet: „Rádió? Mi van ezzel a rádióval?”
- Legjobb jelenet: Levin Street ház udvara, macska az öltözőben
- Legjobb rejtvény: zongorás (iskola)
- Legjobb helyszín: Nowhere
- Legjobb szörny: láthatatlan gyermek
Amikor még csak belengették, hogy lesz PS2, megjelent egy lista, hogy melyek azok a játékok, amiket folytatni fognak az új konzolra is, és örömmel fedeztem fel (a Pókember mellett) a Silent Hillt. Megjelenéskor azonnal lecsaptam rá, majd nekiestem. A grafika csodaszép volt (mai szemmel is tetszik, míg a SH1 grafikája mára igen gyengévé vált, de szerencsére tíz perc játék után a hangulat annyira magával ragad, hogy utána fel sem tűnik), a felütés a 3 éve halott feleségről és a levélről pedig kellően izgalmas és misztikus. A mellékszereplők is jók, a játékmenet pedig talán még jobb. A történet pedig – és ebben mindenki egyetért, aki játszott vele: legendás. A legjobb a sorozatban, pedig nem gyenge a mezőny! Mesterien az orrunknál fogva vezettek minket mindvégig: annyira adott volt az a 3 év, hogy soha egy pillanatig sem kérdőjeleztük meg, ahogy az sem merült fel bennünk, hogy a játékosunk, aki tűzön-vízen átment, hogy még egyszer láthassa a nőt, akit mindennél jobban szeretett, tulajdonképpen beleőrült az elvesztésének fájdalmába, és hogy emiatt már a játék legelejétől fogva tévúton járunk.
Folytatva a hagyományt, ebben is elakadtam egyszer (a börtönben, a kútból nem tudtam kijönni, de ekkor már volt 576 Konzol, ahonnan kaptam segítséget). Itt minden helyszín zseniális lett, minden pillanatnak, helynek és szörnynek megvolt az oka és az értelme. A Piramisfej, a Patient Demonok... imádtam őket. A parafaktor pedig: ismertem egy olyan 25 éves srácot, aki a kórháznál abbahagyta, mert nem bírta tovább idegekkel – a hangok miatt. A sorozat hangmérnöke és zeneszerzője, Jamaoka Akira, egy igazi zseni. Ha létezik tökéletes játék, akkor ez lesz az. A végén a nagy lelepleződésnél az igazság annyira letaglózott, ahogy korábban egyetlen játék, film vagy könyv sem. Percekig csak ültem, és bámultam magam elé (ahogy a kórház pincejelenete is teljesen lesokkolt).
- Kedvenc idézet: Ha igazán látni akarnád Maryt, csak meg kéne halnod, James.
- Legjobb jelenet: lift a labirintusba, lépcső a múzeumban
- Legjobb rejtvény: Louise Puzzle (doboz)
- Legjobb helyszín: hotel, apartman, kórház, Heaven’s Night
- Legjobb szörny: patient demon
Ennek ellenére a játékot eleinte érték kritikák, mégpedig a túl könnyű feladványok miatt (a zongoráshoz képest persze minden könnyűnek tűnt). Ezen aztán a Konami jól felhúzhatta magát, és azt mondta: „Azon nyafogtok, hogy túl könnyű volt? Hát akkor ezt nektek!” – és a SH3-hoz kitalálták, hogy választható legyen, ne csak az akció-, hanem a rejtvényszint is, ahol a Hard rejtvények után soha senki nem panaszkodott a fejtörőkre. Mindjárt a legelsőhöz komplett reneszánsz angoltudás és a Shakespeare-művek beható ismerete szükségeltetik, de számomra a kórház emeleti fejtörője örök legenda marad, amiről még az unokáimnak is mesélni fogok a vadkempinges tábortüzeknél. Adva van egy 0-9-ig számsor, négy sorban és három oszlopban (mint egy számológépen). Easy fokozaton egyszerű: némi logikázással simán kiszámolható a megfejtés, ami 4 számból áll. Hardon ehelyett kapunk egy versikét arról, hogy a vers írója mennyire szerelmes valakibe, de valójában nem meri kimondani, hogy mennyire szeretné leharapni a fülét, átvágni a torkát vagy hasonlók. A vers végén bután néztem, mert a szöveg távolról sem tartalmazott semmiféle utalást a számokra – egyszerűen elkezdeni sem tudtam. Itt már volt segítségem a Bradygames-füzetek jóvoltából, ahonnan megtudtam, hogy a versben szereplő szerelmünk arcát kell a 3x4-es gombok helyére képzelni, vagyis ha bal fülről volt szó, az a 4-es gomb. De ha valaki erre véletlenül rájött – amit azért kétlek –, hogy ne legyen ilyen egyszerű, mégis a 6-os gomb volt az, mert a kedvesünk ugye szemben áll velünk, szóval a bal füle tőlünk jobbra van. Na, ezek után a krematóriumban lévő számsort is igen hamar feladtam, de nem akartam ennek is utánanézni, úgyhogy úgy tettem, ahogy a való életben is csináltam volna: elkezdtem próbálgatni. 0000, 0001, 0002. Jó matekos vagyok, gyorsan kiszámoltam, hogy max tízezerszer kell próbálkoznom, és meg is vagyunk, de szerencsére valahol 3000 után meglett, és kinyílt a lakat.
A 3. rész csalódás volt a 2. után, méghozzá több szempontból is. Először is azért, mert a játék első fele nem a megszokott városban zajlott, amihez még nem voltunk hozzászokva. Azután az ismétlődő helyszínek miatt is (ami talán azért volt, mert a Konami eredetileg a 2. résszel le akarta zárni a „sorozatot”, ahogy annak idején nyilatkozták?). A mellékszereplők is fájóan kevesen voltak, és lássuk be: a történet sem volt különösebben erős (sajnos a játékközepi leleplezést korábban elspoilerezték nekem, így az sem ütött). De elsősorban az volt vele a bajom, hogy nem tűnt életszerűnek. Harry az első részben elvesztette a kislányát, az teljesen érthető, hogy miatta a poklon is átment (volna), hogy megtalálja, megmentse. A második részben James olyannyira szomorú, letört volt a felesége halála miatt, annyira szerette Maryt, hogy azért az igazán minimális esély miatt, hogy esetleg valami csoda folytán újra láthatja őt, képes volt végigmenni ezen a városon, annak minden szörnyűségével együtt. De Heather? Hogy megbosszulja az apja halálát? Addig még elhiszem, amíg a túlfűtött leányzó odamegy, de nagyjából a kórház után – de inkább már az odavezető úton – sikítva kellett volna visszarohannia a lakásába (a játék nem tért ki rá, hogy ez a lehetőség fennállt volna-e vagy sem). Ezzel együtt, ez a játék is nagyon jó. Zene, hangok, hangulat, hátterek, játékmenet – minden nagyon a helyén van.
- Kedvenc idézet: „Te szörnyeknek látod őket?” / „Apu… miért kellett meghalnod? Azt mondtad nekem, hogy te vagy a legerősebb ember a világon… Hazudós…” / „Nem igazán érzem úgy, mintha enni vagy inni szeretnék egy alternatív valóságból.” / „Mi ez… barbeque kutya? Ki az ördög készítene ilyesmit? Továbbmegyek, ki az ördög enné meg?” / „A vérnyom az asztalon ember formájú… még csak gondolni sem akarok rá, mire használhatták ezt az asztalt.”
- Legjobb jelenet: A kórház alagsorában a felborult kerekesszéktől induló és a résnyire nyitva lévő liftajtón belül végződő vércsík.
- Legjobb rejtvény: kórház, 2. szint folyosó bejárat (hardon)
- Legjobb helyszín: Heather lakása
- Legjobb szörny: slurper
Aztán eljött a Silent Hill 4: The Room. Henry nem tud kijönni a lakásából, de ha mégis, akkor egyből Silent Hillben köt ki. Ez volt az első, ami tényleg nem tetszett. Kezdve azzal, hogy a békés kis üdülővárosban, Silent Hillben mindjárt két jó nagy börtön is van (oké, a 2 kórház sem volt túl életszerű), de igazából úgy tűnt, hogy ezt a játékot teljesen kiherélték. Azzal együtt, hogy megértettem a miérteket, hisz már a SH3-at is rengeteg kritika érte azért, mert nem tudott megújulni, de ez igen nagy melléfogás volt. A Silent Hilleket mindig is 3 dolog tette különlegessé. Az egyik az elemlámpa, amivel max egy méterre látunk magunk elé, és sosem tudhatjuk, mi vár ránk azon túl – ezt itt elvetették és mindenhol világos van. A másik a rádió (ez már jobban fájt), ami gerjed, ha szörny van a közelben, így már azelőtt elkezdődik a para, hogy meglátnánk valamit. Bárkit megkérdezel, a rádiót mondja a sorozat legjellegzetesebb elemének – na, ezt is elvették. Végül a harmadik, hogy oltári hangulata van annak, ahogy megállsz 1-1 helyszínen (miután a szörnyekkel végeztél), és végigjárod, miközben a fantáziád végig pörög, hogy az adott helyen vajon mi történhetett, amitől az pont így néz ki. Na, – kitaláltad, – ezt is elvették azzal, hogy kvázi legyőzhetetlen szellemeket hoztak be ellenségként, amik már azzal is sebeznek, ha közel jönnek, úgyhogy mindig el kell menekülni előlük. De volt más baj is. Az apartmanházban annyi felé lehet menni, hogy épp a szellemek miatt minden életerő kevés, ha nem tudod a helyes utat. Nem beszélve arról, hogy itt az alternatív világ nem a ködös után jön, hanem a játék feléig az egyik, utána a másik, vagyis a játék felétől sima pályaismétlés van: ugyanazokon a helyszíneken kell még egyszer átverekedni magunkat.
Ezt a játékot sokáig tartott megszeretni (ma is a leggyengébb résznek tartom), a története sem különösebben erős, de hogy pozitívumot is mondjak, számomra ebben van a legeslegjobb SH-szörny: a Wall Monster. A legdurvább képi megjelenítés, ahogy kiszakad a falból, durván sebez és a legjobb hangja van az összes közül. Magasan a legjobb ellenség (ellentétben például a sorozat sajátosságai közé tartozó nővér-démonokkal, akik itt az addig megszokott „ex-bombanő” stílus helyett amolyan NDK-s úszónő külsőt kaptak – hanggal együtt).
- Kedvenc idézet: „Ez csak egy álom, ugye? Ú-úgy érzem, hogy haldoklom.” „Semmi baj… ez csak egy álom.”
- Legjobb jelenet: Cynthia halála
- Legjobb rejtvény: Forest Word – kulcs megszerzése
- Legjobb helyszín: kórház folyosó 1. emelet
- Legjobb szörny: wall man
Vélhetően elég rossz visszhangja volt ennek a résznek, így a Konami vígaszul csinált egy 0. részt, egy Originst (igaz, PSP-re, de aztán szerencsére felportolták PS2-re is). Újra a klasszikus játékmenettel, hangokkal és képekkel, és végre újra nagyon ütős történetet tettek alá. Elsőre elég nehéz, de nagyon hangulatos játékkal lehettünk gazdagabbak.
- Kedvenc idézet: „Miért álltál ott olyan sokáig?”
- Legjobb jelenet: a gyerek Travis visszamegy a motelszobába.
- Legjobb rejtvény: Sanitarium – Pill Cabinet
- Legjobb helyszín: motel
- Legjobb szörny: straightjacket
A vendégszerzőnk által írt Silent Hill-összefoglaló itt még nem ért véget, hamarosan folytatjuk!
