Úgy hiszem, a Capcom neve senkinek sem ismeretlen, hisz a kiadó, mint a japán videójátékok egyik zászlóshajója, olyan frachise-okat tudhat magáénak, mint a Resident Evil, a Street Fighter, a Dead Rising vagy a manapság igen nagy népszerűségnek örvendő Monster Hunter. Sosem volt titok a csapat részéről, hogy hosszú-hosszú évekig mostohaként tekintettek a PC-re, az Xbox és a PlayStation volt számukra az elsődleges platform, de javukra írandó, hogy ma már ez nem így van. Ha hosszabb várakozási idő után is, de mára már beültették konzolos produktumaik legjavát a személyi számítógépesek körébe is - vegyük csak például a Devil May Cry-t.
A kezdetek – Devil May Cry
A 2001-ben debütált sorozat a kezdetek kezdetén még a negyedik Resident Evil-játéknak indult PlayStation 2-re, ámde a korábbi részekhez képest tüzetes eltérésekkel volt megáldott, így a játék sem helyszínét, sem koncepcióját tekintve nem illett bele a túlélőhorrorok sorába. Mindennek ellenére nem lőtték le a projektet, éppen ellenkezőleg. Új alapokra fektették, és míg a Capcom egy része az "új" Resident Evil 4 fejlesztésére vetette rá magát, addig Kamija Hideki és csapata gőzerővel folytatták mellékprojektjük fejlesztését, immáron Devil May Cry néven. A végeredmény nem is különbözhetett volna jobban az eredeti tervektől, hisz a lassú, taktikázást igénylő Resident Evilökkel ellentétben pont az volt a cél, hogy a tucat és nagytucatszám özönlő démonok minél látványosabban legyenek kardvégre húzva. Ámde a legtöbb látványra menő verekedős/hack-and-slash játékkal ellentétben Kamija azért jókora szerephez juttatta a történetet és karaktereket is, és ezen odafigyelés végeredményeként született meg Dante, aki kétségtelenül a videójátékok világának egyik leglazább karakterévé vált.
Bár a játék végtére teljesen új irányt vett a Resident Evil-recepthez képest, mégis megmaradt a program folytonos kameraváltogató fenéje, ami néhol igen frusztráló tudott lenni, mind a RE, mind pedig a DMC esetében - bár, az utóbbinál annál inkább. Ami még érdekesség lehet, hogy a játék elvetemült harcrendszerét egy, az Ominusha: Warlords játékban felfedezett bug ihlette meg, ami kihasználva a játékos az ellenfelét folyamatosan a levegőben tudta tartani, amennyiben jól időzítette csapásait. Természetesen az Ominusha bugjának egy továbbfejlesztett változata köszön vissza a DMC-kből, és tökéletesen kifinomult csak a harmadik részre lett, de már az első két részben is szép számmal akad lehetőség a levegős kombók kivitelezésére.
Ahogy a játékiparban lenni szokott…
Mondanom sem kell, az első rész sikereit egy második rész követte, 2003-ban, melyet az erős fogadtatás ellenére nem Kamija csapata készített, hanem a Production Studio 1 részleg. Az egykori rendező számos interjúban hangoztatta csalódottságát, ennek okát és végtermékét pedig az akkor még fiatalka sorozat rajongói is meglátták, hisz a program jelentős mértékben alulmaradt elődjével szemben. Az új producer, Tanaka Cujosi elmondta, hogy az első résznél egy sokkalta nagyobb játékot szerettek volna összehozni, és ez végtére sikerült is, ugyanis a pályák kilencszer nagyobbak lettek, mint az első részben - a bibi éppen csak az volt, hogy a minőség sosem a játéktér méretében mérendő.
Természetesen voltak a DMC 2-nek jó elképzelései, például hogy a közelharci fegyverek mellé itt nagyobb számban csatlakoztak a mára Dantéval összenőtt lőfegyverek, és végre a fegyverválasztási menü is kézenfekvőbbé vált - nem kellett állandóan a főmenübe lépkedni, ha váltani szerettünk volna. Viszont a játék pozitívumai ebben a két mondatban ki is merülnek, hisz nyoma sem volt annak a gótikus hangulatnak, melyet az univerzum képvisel, a pályák sivárak lettek, de még nem is ez volt a legfájdalmasabb pont, hanem hogy Dantét nemhogy körülmetélték, de egyenest kiherélték. A rock ’n’ roll arc egy befordult, mogorva személybe váltott át, humorérzékét lazaságával vesztette, és amit el tudott sütni, legfeljebb a lőfegyvere(i) volt(ak). Mindezen hiányosságok ellenére üzleti szempontból a program jól teljesített, hisz több mint másfél millió példányt értékesítettek belőle, ami akkoriban egy PlayStation-exkluzív címtől több mint elfogadhatónak számított.
Devil May Cry 3: Dante’s Awakening – Feltámadás
Azoknak a játékosoknak, akik megsiratták az Ördögöt a Devil May Cry 2 névre elkeresztelt temetésén, újra felcsillanhatott a szemük, ámde ezúttal az örömből fakadva, hisz a sorozat harmadik felvonását a videójátékok Jézusaként üdvözölhettünk. A máig legjobbnak tartott harmadik felvonás tökéletesen kiküszöbölte a második rész okozta csorbát, és olyan újításokat hozott, mint a tökéletesített harcrendszer, az érdekes történet és szereplők, na meg a remek hangulatban telő játékmenet.
Ahogy az alcím is sejteti, nem a második rész folytatását kaptuk, hanem az első előzményét, amihez a laza Dantétől egy sokkalta ifjabb, egy sokkalta szókimondóbb karakter társult, és még mellé a szamurájkardos ikertestvére, Vergil. De mint minden hasonló játéknak, a történet mellé kellett az a bizonyos „JACKPOT!”, amit a sokat javult hentelős játékmechanika új szintje jelentett, és bár a lényeg ugyanaz maradt, az egész valahogy dinamikusabbá vált a különböző harcstílusok bevezetésével, ami mellé csak hab volt a tortán az olyan kidolgozottságú történet, ami egy percre sem hagyta elapadni a játékosi lelkesedést. Mindezek fényében nem is volt csoda a negyedik rész eljövetele.
Devil May Cry 4 – Az új fiú
A Devil May Cry 4 képében újfent nem egy folytatást tisztelhettünk, hanem egy amolyan másfeledik részt, mely történeti szempontból az első és a második rész között foglalt helyet. 2008-ban megérkezett az Xbox 360-ra és PS3-ra fejlesztett negyedik rész, aminek meglepetésre nem Dante lett a főhőse, hanem egy "új fiú", Nero. De hogy ne szegjék a rajongók kedvét, azért Dante is megkapta a maga igencsak fontos szerepét. Aztán egy pár lecsapott démon és az új karakter szempillantás alatt szét is foszlatta a kételyeket, ugyanis Nero személyében egy nagyon is jó új hőst üdvözölhettünk, sőt. Még jót is tett ez a felüdülés, hogy végre kiröppenhettünk a Démonvadász bőréből, s helyette egy olyan karakterbe bújhattunk bele, akinek motivációja (szerelem) sokkalta azonosulás-alkalmasabb, mint a jó öreg Dantéé.
A harc mit sem változott, Nero ugyanolyan hatékonyan irtja a különfajta túlvilági ivadékokat, ahogyan az előző játékok hőse, csak éppen másfelé specializálódva, ugyanis legnagyobb fegyvere a démonok által megszállt karja, amivel látványban az eddigieknél is sokkal ínyencebbé tehettük a harcokat. De a Dante fanoknak sem kellett elkeseredni, hisz a játék második felében újfent visszatértünk Sparda fiához, illetve második újrajátszástól akár már a kezdetektől választható karakterré vált.
Ami felróható a játék óriási negatívumaként, hogy a pályák mennyisége igen csekély, ráadásul a játék felétől, mikor Dante fekszik a kontrollerünk alá, teljesen ugyanazokat a helyszíneket kell újra végigjárnunk, melyeket Neróval már megtettünk, így a dizájn elég könnyen, elég rövid időn belül unalmassá tud válni, de ettől és a kisebb hibáktól eltekintve egy elődeihez méltó folytatást kaptunk. Ha az ötödik már csak feleannyira jól fog szerepelni, mint a harmadik-negyedik felvonás, már boldogak lehetünk!
És szerintetek melyik volt a legemlékezetesebb DMC? És miért pont a harmadik?
