Nagyon sok játék próbál mosolyt csalni az arcunkra, de van néhány kivétel, melyek inkább könnyfakasztásra és a játékos elszomorítására jók. E programok közül szemezgetünk most, bemutatva az öt legdepresszívebb videojátékot, amit valaha kiadtak. Listánk természetesen ezúttal is szubjektív, a kommentek között pedig nyugodtan jöhetnek a különböző alternatívák.
5.: Dark Souls 2
Kezdjük a listát egy viszonylag friss jövevénnyel, a Dark Souls 2-vel, mely ugyan nem különösebben szomorú játék, szimbolizmusa, története és témái nyugtalanító igazságokat rejtenek az élet körforgásával kapcsolatban. Mert hisz miről is szól a Dark Souls 2? Hát persze, hogy az elkerülhetetlen végről: Drangleic királysága egy életút metaforája, mely a semmiből virágzik fel, és a csúcson indul hanyatlásnak, egészen addig, míg minden újra nem indul -- ahogy a játék egyik mellékszereplője ironikusan megjegyzi, „ez az egész egy átok”, hisz nincs valódi happy end, senki sem ússza meg a kaszással való randit, a játékos pedig megannyi veszedelmes ellenfél lekaszabolása után sem tehet mást, mint hogy belenyugszik az elmúlás gondolatába. Na, görbül már a szátok?
4.: Amnesia: A Machine for Pigs
A tavaly megjelent Amnesia: A Machine for Pigs nem a Frictional Games által kreált előd receptjét követi, hiszen bár megtalálhatók benne a The Dark Descent fontosabb elemei, egy túlélőhorror-kalandjáték keverék helyett inkább spirituális utazást kapunk, mely egy szörnyű bűnt elkövetett ember zarándoklataként fogható fel. Megbocsátás? Béke? Nyugalom? Boldog befejezés? Ne is álmodjunk ilyenekről, kérem! A Machine for Pigs utolsó pillanatai olyan nyomasztóak, hogy a játékot még a tesztoszteront reggeliző férfiemberek is megkönnyezhetik, a zárófejezet üzenete pedig örökre az agyunkba vési, hogy az embernél nagyobb disznó nincs a világon.
3.: Silent Hill 2
A Silent Hill 2 története és megfejtése számtalan rokonságot mutat a Machine for Pigsszel, hisz akárcsak a The Chinese Room játéka, a Konami klasszikusa is a bűnbánatról és az emberi gyarlóságról szól. James Sunderland, a Silent Hill 2 főszereplője igazi szerencsétlen flótás: nem elég, hogy az évek óta elhunyt, szeretett felesége iránt érzett gyász lassan felőrli James személyiségét, az amúgy jóképű és tipikusan „rendes pasas” Sunderland egy nap levelet kap a síron túlról, melyben volt neje arra kéri, hogy találkozzanak kedvenc üdülőhelyükön, Silent Hillben. A játék a ködbe burkolózott szellemváros határán indul, és megannyi vizuális és verbális tanulsággal átszőtt, szomorú történetet mesél el egy megtört emberről. Jó tanács: ha depresszióban szenvedsz, inkább kerüld el a programot!
2.: The Last of Us
A The Last of Us a PS3 tavalyi legnagyobb durranása volt, a nemrég megjelent Remastered kiadás pedig a PS4 tulajdonosai számára okoz kellemes órákat. Vagy mégsem? Nos, bár a The Last of Us játékmenete és összetettsége példaértékű, valójában a program története, az ezt megalapozó szövegkönyv, valamint a filmeket megszégyenítő dramaturgia az, ami elsősorban felelős a Naughty Dog játékának népszerűségéért. Mivel pedig a sztori középpontjában egy olyan gombafertőzés áll, ami zombivá változtatta az emberiség többségét, a túlélők pedig állatok módjára ölik egymást a vadonban, talán érthető, hogy a The Last of Us miért került ilyen magasra a listán. Arról pedig, hogy a főszereplők összetört emberek, a befejezés valódi spirituális saller, az utolsó jó emberek pedig a szemünk láttára halnak kínhalált a játékban, még nem is beszéltünk.
1.: Heavy Rain
A Heavy Rain is egy PS3-exkluzív játék, és mint ilyet, talán bosszantó a lista élén látni, de ezúttal nem a platformok, hanem az alkotások depressziófaktora a döntő tényező. És bizony a Heavy Rainnél megrázóbb, sötétebb játékot nem nagyon láttunk se előtte, se utána. A sztori egy gyerekekre specializálódott sorozatgyilkos, és az áldozatai után maradt családtagok körül forog. A nyomozás és a szerteágazó forgatókönyv elkeseredett, bánatba fulladt emberek életét követi, akik más-más módon próbálnak megküzdeni a bennük dúló érzelmi viharokkal, általában sikertelenül. A Heavy Rain tökéletes példája annak, hogy egy játék nemcsak a vér vagy a szexualitás megjelenítése miatt készülhet kizárólag felnőtteknek: elég, ha olyan érzéseket vált ki a játékosból, amiket csak egy lelkileg érett ember képes a helyükön kezelni.
Amúgy nálam a TWD az első, a többivel egyetértek, még annyit hogy nekem STALKER is beférne, nem semmi volt látni az elhagyatott házakat amikben nem rég még valódi emberek éltek, vagy az autók amiket még használtak most meg csak úgy ott vannak... meg az egész kapott ez miatt egy olyan érzést, amit nem sok játék tudott átadni.
Ide sorolnám a Condemned: Criminal Originst is, nálam, mondhatni sötét lelkiállapotot idézett elő, valahányszor játszottam vele; nemcsak hogy ijesztő volt, hanem néha, esténként szinte féltem leülni a gép elé, hogy tovább göngyölítsem a történet szálait. :) Pláne, ha ráadásul egyedül is voltam a lakásban.
A másik depresszív játék, ami hirtelen eszembe jut, közelmúltbeli: a Metro 2033.
Ide sorolnám a Condemned: Criminal Originst is, nálam, mondhatni sötét lelkiállapotot idézett elő, valahányszor játszottam vele; nemcsak hogy ijesztő volt, hanem néha, esténként szinte féltem leülni a gép elé, hogy tovább göngyölítsem a történet szálait. :) Pláne, ha ráadásul egyedül is voltam a lakásban.
A másik depresszív játék, ami hirtelen eszembe jut, közelmúltbeli: a Metro 2033.
Egyébként nem lehetséges, hogy valami másra gondolsz a depresszió helyett? Csak mert folyton a nehéz harccal, meg feszültséggel kapcsolatban emlegeted.
Amúgy nálam a TWD az első, a többivel egyetértek, még annyit hogy nekem STALKER is beférne, nem semmi volt látni az elhagyatott házakat amikben nem rég még valódi emberek éltek, vagy az autók amiket még használtak most meg csak úgy ott vannak... meg az egész kapott ez miatt egy olyan érzést, amit nem sok játék tudott átadni.
Egyébként nem lehetséges, hogy valami másra gondolsz a depresszió helyett? Csak mert folyton a nehéz harccal, meg feszültséggel kapcsolatban emlegeted.
Amúgy szerintem sem olyan jó, mint amennyire istenítik, bár én csak Let's Playben láttam, de a sztorija nekem helyenként csuklott, a karakterei jók de sablonosak, a gameplay meg ugye... mivel nem kellett az életemért küzdeni, feltűnhetett, hogy a szuperhallású (nemis)zombikat nem zavarja, ha valamelyik szereplő még monologizál egy kicsit.
És miért én vagyok elvakult amikor minden nyomorult akik soha nem játszottak jó játékokkal 10 pontokat ad erre a felhypolt, túlértékelt vacakra?
Csak a Naughty Dognak a talpnyalói köszönheti The Last of Us hogy egyáltalán 60-nál magasabb százalékokat ért el.
Azt meg hogy úgy fogod fel ezt a játékot mintha az a teremtés pillanata lenne meg azt bebizonyította hogy egy nagy része a The Last of Us és Naughty Dog rajongóknak elvakult fanboyok akiket hihetetlenül könnyű lenyűgözni.