Dark Souls 2 teszt

Kissé déjà vu érzésem van így a cikk kezdetekor, ugyanis alig két hónappal ezelőtt már írtam egy (PGO-ra végül fel nem töltött) tesztet a Dark Souls 2 PlayStation 3-as változatáról. Akkor azzal zártam soraim, hogy a japán FromSoftware programja egy szemét játék, ami a hozzám hasonló elmebeteg mazochisták minden vágyát képes kielégíteni, annak ellenére, hogy ronda, mint a bűn. Sajnos a konzolos teszt során nem működtek a Dark Souls 2 internetes szerverei, így a kulcsfontosságú multiplayer funkciókat nem tudtam kipróbálni. Most viszont, hogy már kapható a PC-s változat, minden multis tudásommal felvértezve újra bemutatom a játékot, méghozzá úgy, mintha a konzolos teszt sosem történt volna meg. Ugyan már, mit csodálkoztok? Hisz vérbeli PC-sként úgysem olvastátok el…

PC-n meghalni ér

Mielőtt elmerülnénk a játék ismertetésében, van egy égető kérdés, ami megválaszolásért kiált: jó lett a PC-s átirat? Nos, akik még emlékeznek a két évvel ezelőtt debütált Dark Souls portjára, tudják, hogy mekkora digitális hulladék volt a játék. Konkrétan szó sem volt optimalizálásról, hanem ctrl+c, ctrl+v módszerrel átmásolták PC-s környezetbe az Xbox 360-as kódot, ráégették a DVD-re és kiadták, hadd szóljon. Az eredmény maga volt a horror, néha-néha még álmodok is vele, a srácok meg nem értik a szerkesztőségben, hogy miért lóg az orrom minden reggel. Van azonban egy remek hírünk: a Dark Souls 2-vel már minden rendben van, sőt magam sem hiszem, hogy ezt mondom, de a Windowsra készített változat az igazi Dark Souls 2! A játék teljesen új textúrákat kapott, a speciális effektek sokkal szebbek, a felbontás és a grafikai részletesség a platform igényei szerint skálázható, és akkor még nem mondtuk, hogy a játék egy ósdi irodai gépen is 60 fps-sel repeszt 1920x1080-ban úgy, hogy mindent maximumra húzunk. Hihetetlen, nemde? Ráadásul az átirat steames, kapunk achievementeket, folyamatos online támogatást, és mindössze 3-4 másodperces töltési időket, amik konzolon még az idegeinkre tudtak menni, olyan lassúak voltak. A grafika mondjuk így sem ér fel a 2014-es trendekhez, de reméljük, hogy a modderek már dolgoznak az utolsó pillanatban kidobott fény-árnyékkezelő motor visszaállításán.

Természetesen van egy pont, ami még mindig a konzolos örökség számlájára írható: az irányítás. Ugyan egérrel és billentyűzettel is játszható a Dark Souls 2, méghozzá nem is rosszul, de mivel az egész harcrendszert (azaz annak gerincét) kontrollerre szabták, nem szabad meglepődni azon, hogy a játék akkor is A és B gombok nyomogatását kéri, ha a mancsunk még sosem látott Xbox 360-as irányítót. A játékot lehet utálni ezért, de úgy gondolom, hogy ez nem hiba. Ha már a FromSoftware éveket töltött a szinte tökéletesre csiszolt kaszabolás kidolgozásával, igazán megtisztelhetjük őket azzal, hogy összeszorított foggal, de bedugunk a gépünk USB-portjába egy Xbox 360-as kontrollert.

Pusztulj, n00b!

Mivel elképzelhető, hogy sokakat elijesztett az első rész katasztrofális PC-s átirata, ezért most gyorsan összefoglaljuk az alapokat. A Dark Souls 2 egy akció-RPG, amiben a játékos egy testre-szabható karaktert irányít. A harc valós idejű, és nagyon-nagyon-NAGYON nehéz. Ebben a játékban egyetlen kósza zombi is képes kicsinálni a 100+-os szintű hős lovagot (tapasztalatból beszélek), és akkor még nem beszéltünk a helyszíneket benépesítő csapdákról, vagy épp a Dark Souls 2 igazi ínyencfalatjairól, a főellenfelekről. Amellett, hogy a harc nehéz, a program nem igazán segít eligazodni a történetnek helyet adó Drangleic királyságában, lévén nincs oktatómód, sem kidolgozott, hosszasan ismertetett sztori. Pedig utóbbi igen kecsegtető, hisz az említett királyságot épp egy évszázadok óta tartó apokalipszis sújtja, aminek következtében a holtak nem térnek nyugovóra, hanem tudatos zombiként róják a vadregényes tájakat, míg a maradék emberségük is ki nem pusztul belőlük, hogy aztán az élőkre vadászó gyilkológépekké váljanak. Mi magunk is egy ilyen élőholtat alakítunk, egyetlen esélyünk a megváltásra pedig az, hogy megtaláljuk Drangleic királyát, aki a legendák szerint ismeri a lelkek összes titkát. Ez viszont nem egyszerű feladat, és nem csak azért, mert az ország lakosságának 99 százaléka vérszomjas hullává változott, hanem mert a sztori és a játékmenet aprócseprő titkai csak a saját halálunk árán deríthetők fel. Látunk egy újfajta ellenfelet? Nosza, kössünk bele és haljunk meg! Ez az NPC érdekes dolgokat mond? Fogadjunk el tőle egy furcsa gyűrűt, és ezzel hozzuk nyakunkra az elkerülhetetlen végzetet!

Legális ez egyáltalán?

A Dark Souls 2-t csak akkor tanuljuk meg játszani, ha folyamatosan meghalunk, és a hibáinkból okulva újra és újra nekifutunk az előttünk álló szakasznak. Ez így hangosan felolvasva nem hangzik valami szórakoztatónak, ám a jól kitalált, kísérletezést jutalmazó fejlődés miatt mégis működik a dolog. A játékban nincs képességfa, nincsenek skillek, csakis az alap tulajdonságaink között oszthatjuk el a tapasztalati pontokat, vagy ahogy itt hívják őket, lelkeket, amiket nem küldetések teljesítéséért kapunk (ilyenek nincsenek is a játékban), hanem a legyőzött ellenfelekből nyerünk ki. Ezek a lelkek nemcsak karakterünket fejlesztik, hanem valutaként is szolgálnak Drangleicben, azaz mindig meg kell gondolnunk, hogy inkább veszünk valami új cuccot, vagy inkább tovább tápoljuk a hősünket. Szintlimit nincs (legalábbis én nem találtam nyomát, igaz, egyes attribútumok csak korlátozott ideig fejleszthetők), van viszont rengeteg fegyver, felszerelés, tárgybűvölés, mágia és követendő stratégia, ami nélkül mit sem ér bajnokunk felkészültsége. Ha meghalunk, a lelkeink elvesznek, maximális életerőnk csökken egy kicsit (a minimum, amit elérhetünk, ötven százalékos HP), felszerelésünk és egyéb cuccaink viszont megmaradnak. Kegyetlenség? Az, de mindez kedvez a sorozatos próbálkozásnak. És akkor még nem beszéltünk a játék sava-borsáról, a főellenfelekkel vívott brutális, hosszadalmas, ezerszer újrakezdett harcokról, amelyek olyan szinten pumpálják fel bennünk az adrenalint, ahogy arra csak nagyon kevés játék képes. Nekem személy szerint egy-egy bossharc után szünetet kellett tartanom, mert szó szerint remegtem az izgalmak miatt, a győzelem viszont olyan euforikus érzéssel töltött el, hogy rövid ideig úgy éreztem, bármire képes vagyok. Olyan a Dark Souls 2, mint egy erős kábítószer: az ember gyűlöli magát, miközben „tolja”, de a csúcsra érve mégis hajlamos újra és újra visszaesni.

Az igazi második rész

Dark Souls rajongóknak a fent leírtakkal eddig semmi újat nem mondtunk, hisz jórészt az első rész is ilyen volt. Csakhogy a Dark Souls 2 ízig-vérig folytatás, olyan program, ami teljes jogot formál a címében szereplő kettes számra, ugyanis telis-tele van újdonságokkal. Kezdjük egy kisebbel: limitált a szörnyek újjáéledése! Aki nem tudná, a Souls-játékokban nincsenek klasszikus értelemben vett ellenőrzőpontok, a játékos tábortüzeknél tud „menteni” – ezek most gyorsutazási pontokként működnek, azaz köztük teleportálva lehet oda-vissza ingázni az egyébként igencsak hatalmas Drangleic régiói között. Amikor letelepedünk egy ilyen tábortűzhöz, a környező ellenfelek újraélednek (ez alól csak a főellenfelek és egy-egy nagyobb lény kivétel), így gondoskodva arról, hogy egy-egy elbukott bossharc után ismét be kelljen melegítenünk. A Dark Souls 2 vitatott újdonsága, hogy a szörnyek egy idő után nem születnek újjá, azaz hosszú, kitartó munkával meg lehet tisztítani tőlük a pályákat. Sokak szerint emiatt túl könnyű a játék (haha!), de jómagam úgy vélem, a penge ezúttal is kétélű: valóban csábító gondolat addig-addig farmolni a szörnyeket, míg fel nem szívódnak, viszont ezzel a húzással a FromSoftware betett a grindelésre hajlamos játékosoknak, hisz hacsak egy varázstárggyal ideiglenesen vissza nem hozzuk a szörnyeket, a lelkek „sorozatgyártása” lehetetlenné válik, így késztetve mindenkit folyamatos előrehaladásra.

És hogy erre mi szükség van? A választ a Covenantoknak nevezett multiplayer csoportok adják meg. A Dark Soulstól nem idegen a többjátékos implementáció, a Covenant-rendszer azonban közelebb hozza a Souls-sorozatot az MMORPG-k vércsoportjához. A dolog lényege, hogy a játékosok különböző Covenantokhoz, azaz testvériségekhez csatlakozhatnak a kaland során, melyek tagjaként már nem csupán a játék teljesítése lesz a feladatuk, hanem az adott csoport céljaként meghatározott út bejárása is. Minél többet szolgálunk egy testvériségben, annál magasabb rangot érünk el – de jaj annak, aki nem tudja, ki mellé áll, a Covenantok ugyanis egymással is harcban állnak. Összesen kilenc bandához csatlakozhatunk, melyek négy csoportba sorolhatók: PvE, PvP (hódító), PvP (idézett) és Co-op. Az első és utolsó Covenant-duó nem szorul komolyabb magyarázatra, a PvP-testvériségek viszont nem véletlenül lettek elkülönítve egymástól. Az idézéssel kapcsolatos PvP-szövetségek csak bizonyos szabályok szerint teszik lehetővé a játékosok közötti harcot. Velük szemben a hódításra specializált három testvériség a Dark Souls 2 szemétségfaktorának csimborasszója: tagokként gyanútlan játékosok világaiba tehetünk váratlan látogatásokat, lekaszabolva őket, így zsákmányolva lelkeket. Áldozatként sem vagyunk védtelenek, hívhatunk segítségül más lélekvadászokat, vagy varázstárgyakkal ideiglenesen megnehezíthetjük a megszállók dolgát. A Dark Souls 2 Covenantjai között bármikor válthatunk, lehetünk rablóból pandúr, vagy fordítva, ezáltal a játékidő exponenciálisan nő. Mivel pedig a korai farmolás lehetősége igencsak korlátozott, kell bizonyos fokú előrehaladás, ha tényleg próbára szeretnénk tenni magunkat a multiban. Nagyon ki van ez találva, a magam részéről nem csodálkoznék, ha Dark Souls 3 helyett egy nap Dark Souls Online kerülne bejelentésre. A Covenantokról egyébként részletesebben írunk a magazinban olvasható tippek-trükkök cikkünkben.

Halott város

Szintén érdekes újítás, egyúttal újabb MMORPG-kre hajazó elem, hogy a Dark Souls 2-ben a gyorsutazás szerepe óriási, nélküle a játék nem is kezelhető, lévén az első (és Drangleic-szerte az egyetlen, még élő emberek lakta) település, Majula az egyedüli olyan helyszín, ahol fejleszteni tudjuk a karaktert. Ebben a városban található két (később három) bolt és egy kovács, továbbá a program két főbb helyszínét is innen tudjuk megközelíteni – magyarán kapunk egy csomópontot, ami azon túl, hogy a Dark Souls 2 egyik legszebb területe, remekül reprezentálja az elmúlást. És ha már szóba jött az elkerülhetetlen vég, érdemes kiemelni, hogy bár a történet nem kerül részletezésre, a játék szimbólumok és metaforák ezrein át kommunikálja felénk a pusztulás biztos közelségét. Nehéz ezt szavakba önteni, de ha már sétáltatok egy csöndes temetőben, vagy intettetek búcsút egy szeretett hozzátartozónak, akkor ismeritek azt a kongó ürességet, ami csak úgy árad a Dark Souls 2-ből. A játékban nincs vér, nincsenek hosszan megmaradó holttestek, sem emberi ellenfelek. Mégis eléri, hogy a magyar játékosnak akaratlanul is eszébe jusson Petőfi Sándor „Szeptember végén” című verse, mely mintha csak inspirációul szolgált volna a program atmoszférájához.

Halj meg, de ne máskor

A Dark Souls 2-ről cikket, és különösen tesztet írni azért nehéz feladat, mert ha egyetlen mondatba sűrítjük a játék ismérveit, akkor valami ilyesmit kapunk: „Egy nagyon nehéz akció-RPG, gyengén előadott sztorival, sok főellenféllel, MMOG-elemekkel.” Ugye, hogy ez így nem valami vonzó? Pedig a programba ölt rengeteg idő rácáfol minden előítéletre. Minél többet játsszunk a Dark Souls 2-vel, annál biztosabbá válik számunkra, hogy a zanzásítás ebben a kivételes esetben pont a lényeget hagyja veszni, elvégre a FromSoftware nem szimplán videojátékot alkotott, hanem spirituális utazást épített nullákból és egyesekből. A ritka siker okozta felfoghatatlan örömmámor, valamint a hangulat bágyadtan sötét tónusa elfeledteti velünk, hogy a játék egyáltalán nem szép, vagy hogy milyen idegesítő tud lenni, ha önhibánkból ugyan, de újra és újra meghalunk ugyanazon a szent helyen. A stáblista végére pedig csak a szívünket betöltő büszkeség, és az út végi, szomorkás emlékezés marad, amit szerencsére bármikor feloldhatunk egy új karakter indításával. Amennyiben konzolon nem játszottál a Dark Souls 2-vel, vagy kihagytad az első részt, azt mondom, helyesen cselekedtél. De ezt most nem szabad kihagynod, akkor sem, ha mindennél jobban féled a halált.