Egy egész életművet szentelni valaminek, amit az ember nem is élhetett át, elég nagy elkötelezettség, főleg, ha ez a nagy nyilvánosság szeme előtt zajlik. Egy fél kontinens pedig épp elég nagy közönséget jelent, ahogy az a több generációnyi gyerek és fiatal felnőtt is, akik a Winnetou-történetek révén ismerték meg a vadnyugat egy nem éppen daliás korszakát, és az olyan, később ikonikussá vált karaktereket, mint a nemes indián vértestvérét, Old Shatterhandet, Old Firehandet, vagy épp Sam Hawkinst.
A német és a jugoszláv filmipar pedig elképesztő erőbedobással tett meg mindent azért, hogy az amerikai vadnyugat hitelesen elevenedjen meg az Alpok és a Jugoszláv hegyek árnyékában, a spagettiwesternnel együtt kövezve ki az utat a témának a filmvásznakon. Ilyen előélettel így már nem is annyira meglepő, hogy még 2019-ben is Kelet-Európa, most egész pontosan Ukrajna mélyén kel életre az Amerikai Egyesült Államok egyik meghatározó történelmi korszaka: a nyugat meghódítása.
AZ EZÜST-TÓ KINCSE
A hódítás és a kontinens kolonizációja persze nem újkeletű téma a játékiparban, számtalan alkalommal kellett már benépesíteni a nem éppen lakatlan és érintetlen vidéket, csakhogy ezúttal fordított perspektívából kell mindezt átélnünk. Most ugyanis nem mi vagyunk a hódítók, hanem azok az áldozatok, akik otthonát nap mint nap egyre intenzívebben kebelezik be a keletről érkezett népek, akiknek szándéka nem éppen barátságos.
Ennek megfelelően a mieink sem lesznek azok, a This Land Is My Land során nem szép szavakkal, hanem erővel kell megvédeni a kezdetben aprócska birodalmat, a telepesek visszaszorításával szerezve egyre nagyobb befolyást, területet és hatalmat, méghozzá egy meg nem nevezett indián törzs vezéreként, egy nem teljesen hagyományos értelemben vett túlélőjáték keretén belül. Bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a This Land Is My Land igazából több műfajt mos egybe: nevezhető akció-kalandnak, lopakodós játéknak, szerepjátéknak, de nyomokban akár még stratégiának is.
Bárminek is nevezzük, az biztos, hogy semmiképp sem lesz egyszerű dolgunk. A történettel nem rendelkező kampány során egy véletlenszerűen generált térképet kapunk, és csak minimális segítséget egyetlen tábor, egy-két indián társ, és némi harci kedv formájában. Ahhoz, hogy ennél több mindenünk is legyen, mindent saját magunknak kell összeszedni, beleértve az olyan alapvető dolgokat, mint a fegyver, a hátas, vagy az ellátmány. Enni és inni ugyan jelenleg nem kell, de lesz épp elég problémánk és dolgunk enélkül is, elvégre a legalapvetőbb dolgokat is nekünk kell összerakni a craftolással a vadonban talált alapanyagokat használva. Ez lehet gally, nagyobb fadarab, kavics, növényi rost, de még akár virág vagy gomba is, attól függően persze, hogy mit szeretnénk.
A potenciálisan elkészíthető dolgok listája több tucatot számlál, és ez a lajstrom később igazából csak nő, ahogy kapcsolatba kerülünk a hódítókkal és azok arzenáljával. Indiánként természetesen az elsődleges fegyverünk mindenképp az íj lesz, és ehhez rögtön többfajta nyílvesző is készíthető, melyek eltérő paraméterekkel (sebzés, távolság) rendelkeznek, és így eltérő célpontok ellen is ajánlott használni őket.
A SIVATAG SZELLEME
Célpontból pedig nem kevés van, az idő nagyrészében nem is igazán a telepesekkel, sokkal inkább a vadonban garázdálkodó állatokkal kell megküzdeni. Szinte méterenként lehet belefutni farkasokba, medvékbe, akik szinte azonnal támadnak, de a többi zónában (a mezőn, a sziklás részeken) is bőven akad majd veszélyforrás. Elejteni őket ugyan nem kötelező, de kifejezetten ajánlott: egyrészt belőlük is nyersanyag nyerhető ki (hús, bőr), másrészt a leölésük annak típusától függően tapasztalati pontot is ad. Arra pedig nagy szükség lesz, a This Land Is My Landben meglepően gazdag RPG-szál található, amely négy kategóriára (harcos, felfedező, törzsfőnök, vadász) bontva kínál több mint kéttucat skillt. A repertoár változatos, az extra életerő, a több stamina, a nagyobb sebzés és a többi alapvető extra mellé befértek olyanok is, melyek közvetve befolyásolják a saját törzs teljesítményét.
Van persze erre logikus magyarázat: nem csak névlegesen vagyunk törzsfőnökök, ténylegesen is tartoznak alánk emberek, sőt az egyik fő feladat pont az, hogy felkutassunk további törzseket, és meggyőzzük őket arról, hogy érdemesebb lenne kooperálni. Ezen új társak nem csupán passzív extrát nyújtanak, küldetések adhatók nekik: gyűjthetnek nyersanyagokat, készíthetnek felszerelést, szerezhetnek hátasokat, járőrözhetnek, vagy akár meg is támadhatják a telepesek termelő- és lakhelyeit, vagy akár azok erődítményeit is.
A nyíltszínű konfrontáció viszont nem célravezető, értelemszerűen íjjal és késsel meglehetősen alacsony a túlélési esély a pisztolyokkal és puskákkal felszerelt hódítókkal szemben, ráadásul a mészárlás sem éppen egy támogatott cselekmény. A This Land Is My Landben van egy fekete-fehér alapú karma rendszer, amely pozitív és negatív pontokat ad annak megfelelően, hogy mennyire játszunk agresszíven. Az ellenfelek megfélemlítése és elüldözése lényegesen több tapasztalati pontot ad, mint a lemészárlásuk, és még egyéb extrákat (például pozitív reputációt a kereskedőknél) is nyújthat. Azonban legendás gyilkosként sem rossz az élet, elvégre vannak törzsek, akik ezt látva automatikusan csatlakoznak (vagy ellenkezőleg...), a nem teljesen jól felszerelt telepesek pedig hajlamosak inkább önként eliszkolni.
AZ INKA ÖRÖKSÉGE
Ha viszont minden kötél szakad – főleg a játék elején, magányosan –, akkor a harc elkerülhetetlen, a This Land is My Land ezen része pedig nem éppen a legjobb. A lopakodásra kihegyezett játékmenet nem kezeli teljesen következetesen a látótávolságot, ha nem hátulról közelítünk, és a zajforrások menedzselése sincs a helyzet magaslatán, de leginkább a borzalmasan gyatra animációk, a robotikus mozgás, a sebzésekre való reagálás során látszódik igazán (na meg az állatoknál, akiknek harapása gyakorlatilag csak az életerő elapadásán érhető tetten), hogy ez nem csak egy korai hozzáférésben levő játék, de egy olyan projekt is, amin elég kevesen dolgoznak. Ráadásul, mivel mindig komoly túlerővel kell szembenéznünk, ezért sokkal célravezetőbb a fegyvereken túl bevetni azt a tucatnyi egyéb gyilkos eszközt, amit mi magunk is összerakhatunk.
A szétdobált hús odavonzza az élővilágot, a hangcsapda egy pontra tudja terelni az ellenfeleket, a tüskékkel kivájt veremmel alattomos módon intézhető el bárki, ezek kombinálásával pedig már azelőtt megritkítható egy település vagy egy erőd lakossága, hogy nagyobb sereggel tennénk be a lábunk. Óvatosnak lenni azért is fontos, mert minden elhalálozást követően erősödnek az ellenfelek: újabb területeket foglalnak el, nőnek a településeik, megjelennek az újabb előőrsök, és egyre nagyobb erőbedobással hódítják el a nem éppen apró világtérkép egy következő szeletét, amit nem hagyhatunk annyiban.
A This Land Is My Land egy kifejezetten üde színfoltja egy már réges-rég az unalomig járatott műfajnak, amely nem csupán egyedi témaválasztásával, de kifejezetten mély és gazdag játékmenetével is ki tudja vívni a figyelmet. Bár tálalása nagyon suta, a nehézsége pedig a szokottnál kicsit magasabb, kellő odaadással, a téma átélésével olyan élményt ad, amit más játék nem nagyon – és ha erre már most, a korai hozzáférés ezen kezdeti szakaszában képes, ki tudja, milyen törzsfőnöki praktikákkal vár egy év múlva, a teljes változat megjelenésekor!
