Hiába ittam meleg tejet, fújtam be levendulás illatpermettel a párnámat, és vettem be altatót, Merlin minden éjszaka visszatért álmaimban, hogy egy a világon túlról érkező fenyegetés érkeztére figyelmeztessen, mely elragad mindent és mindenkit, amit és akit szeretek. Eleinte próbáltam egy enyhe ételmérgezés vagy napszúrás mellékhatásaként felfogni, de az öreg még napok múltán sem tágított, hiába próbáltam rávezetni, hogy valószínűleg rossz címet nézett ki a varázskönyvéből. Egy hét elteltével aztán beadtam a derekam, és egy kisebb település éves fogyasztásával megegyező kávéadaggal a szervezetemben útnak indultam, hogy hirtelen összeverbuvált csapatommal szembenézzek a Kataklizmával!
Camelot csak egy van – vagy mégsem?
A The Hand of Merlin az Artúr-mondakör világát egy kis multiverzumos csavarral megfűszerezve tárja elénk, ahogy három hőssel a Szent Grál nyomába eredünk, a megszokott tolvajok és banditák mellett leírhatatlan szörnyeken átverekedve magunkat, hogy egy új fenyegetéstől mentsük meg világunkat, ami azonban csak egy a sok közül. A kalandjáték-könyveket idéző alkotásban mezőről mezőre lépkedve mozoghatunk a különböző véletlenszerű események között, amik egy könyv oldalain elevenednek meg, szöveges formában, rajzokkal kísérve, és tartogathatnak kincseket, érdekes történeteket és váratlan összecsapásokat egyaránt. A közjátékok során magunk választhatjuk ki, hogyan reagáljon karakterünk a különböző szituációkra, sőt gyakran még azt is, hogy három fős seregünkből pontosan ki tegye ezt meg. Döntésünk megvalósulása persze gyakran a szerencsénken múlik, így ha például szeretnénk a távolból lenyilazni egy őrszemet, mielőtt még megrohamoznánk egy utunkba akadt erődöt, akkor X százalék esélyünkkel kell húznunk az elénk dobott három vagy akár több lap közül, és remélni a legjobbat. Utazásaink során történelmi helyszínekre, vagy akár városokba is ellátogathatunk, ha épp útba esnek, utóbbiaknál pedig alaposan feltankolhatjuk készleteinket, bedobhatunk a kosarunkba egy-egy hasznos relikviát, de a helyi kovácsnál akár felszerelésünket is korszerűsíthetjük.
Albiontól Jeruzsálemig vezető utunk persze nemcsak olvasgatásból áll, az összecsapások ugyanis már körökre osztott harcokként zajlanak le. Ezek során három karakterünk különböző képességeivel és mozgásterével kell gazdálkodnunk a győzelemhez, ügyelve páncélzatuk, de még ennél is jobban életerejük szintjére. A más-más kasztoknak érthető módon az alappontjaik mellett adottságaik is eltérnek, így míg lovagunk közvetlen közelről szereti megmártani pengéjét az ellenfelekben, addig íjászunk inkább a biztos távolból szórja rájuk az áldást, ahogy koros varázslónk is pusztító áldását. Persze ügyesen kell taktikáznunk, mert egyes képességek csak megadott alkalommal használhatók, vagy csupán pár körönként, de idővel legalább fejleszthetők: a játék jelenlegi állapotában mindegyik csak egyszer, szintlépésekkor. Utóbbi érdekes módon nem karakterenként történik, hanem egész csapatunk lép szintet, de így legalább közösen erősödik a banda.
Merlin szakállára!
A The Hand of Merlin egy a klasszikus, papíralapú szerepjátékokat idéző üde kis színfolt. Tegyük azért hozzá, hogy műfaját tekintve roguelite, ezért az újrázás gyakorlatilag az egyik alappillére, ahogy a rengeteg különböző esemény és összecsapás is, amik minden nekifutásnál más élményeket tartogatva igyekeznek biztosítani a változatosságot. Ez persze csak bizonyos fokig működik, és a feloldható, de eléggé hasonló hősök sem dobnak nagyot rajta, ám ez a fejlesztők szerint 4-6 hónap múlva várható végleges változatig még sokat változhat. A grafikától senki sem fogja leejteni az állát, de a koncepció érdekes, az alapok jók, és alapvetően kellemesen el lehet vele szórakozni, úgyhogy a rogue-lite műfaj rajongói mellett a körökre osztott összecsapások szerelmeseinek is megérhet egy próbát.
