A kultikus rendező, Quentin Tarantino Bill Maher podcastjének, a Club Randomnak a vendége volt, ahol többek közt elmondta a véleményét az Alec Baldwin-ügy kapcsán, elárulta, hogy szerinte a Toy Story kizárólag trilógiaként az igazi, és emellett megnevezte azt a filmtrilógiát is, amit a filmtörténelem legjobbjának tart. Ez pedig nem más, mint Sergio Leone három klasszikus spagettiwesternje, az Egy maréknyi dollárért, a Pár dollárral többért és A Jó, a Rossz és a Csúf. Noha a három film eseményei egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz, tematikailag és szellemiségükben is összekapcsolódnak, sőt, van néhány olyan színész, aki több részben is feltűnik, viszont általában mindig más személyiségű karaktert formál meg. Csak és kizárólag egyetlen egy figura van, aki végig ugyanaz marad, ez pedig Clint Eastwood Névtelen Férfija – a 94 éves legenda hosszú pályafutásának egyik, ha nem a legnagyobb dobása ez a szerep, ahogy maga a Dollár-trilógia is a filmművészet csúcsát képzi. És Tarantino is úgy gondolja, hogy ezzel a három mozgóképes alkotással valami olyasmit sikerült megvalósítani, ami nem mindennap jön össze a történelemben.

„Szerintem csak egyetlen trilógia létezik, ami a lehető legjobban működik, és ez az Egy maréknyi dollárért, a Pár dollárral többért és A Jó, a Rossz és a Csúf által alkotott trilógia. Ez egyetlen rendező, Sergio Leone egységes elképzelését tükrözi, de nem is ez a poén benne, hanem az, hogy semelyik másik trilógia soha, de soha nem volt képes igazából azt elérni, amit ez elért. Az első film kiváló, ám a második film, a Pár dollárral többért annyira nagyszerű, olyannyira képes az egész alapötletet egy magasabb szintre emelni, hogy felülmúlja az első részt. És aztán ott van a harmadik, A Jó, a Rossz és a Csúf, ami ugyanígy viszonyul a második filmhez, ilyet pedig nagyjából soha nem látunk. Az nem ritka, hogy a második rész nagy ugrást jelent az elsőhöz képest, ám ez már valójában nem érvényes a harmadik epizódok esetében. Tudod, ott van a Mad Max, Az országúti harcos és hát igen, Az igazság csarnokán innen és túl, ami mellett bizony nem törpül el Az országúti harcos” – magyarázta az álláspontját Tarantino.

Az Egy maréknyi dollárért viszonylag egyszerű történet, egy már-már mitikus, névtelen fejvadászt mutat be, aki megérkezik egy határvidék menti kisvárosba, ahol két nagy család rivalizál egymással, majd miután szándékosan belekeveri magát az események sűrűjébe, végül az igazságosztó szerepét magára vállalva számol le a zsarnokokkal. A Pár dollárral többért már több drámát, izgalmasabb sztorit és persze új karaktereket (köztük a nagyszerű Lee Van Cleef Mortimer ezredesét) vonultat fel, a narratíva középpontjában a bosszú áll, amely során Eastwood főhőse szövetkezik a revansra szomjazó egykori katonával, hogy együttes erővel állítsanak meg egy őrült banditát. A Jó, a Rossz és a Csúfban Leone tökélyre fejlesztette az első két részben is vérprofi elemeket: itt már az amerikai polgárháború eseményeibe is fejest ugrunk, aranyvadászattal, látványos lövöldözésekkel, és frappáns fordulatokkal karöltve, Eastwood, Van Cleef és az új belépőként csatlakozó Eli Wallach karrierje talán legjobbját hozzák, valamint már itt megjelenik az igény az amerikai történelem elemzésére, ami Leone későbbi filmjeiben is vissza-visszatérő téma lesz majd.

Tehát az, hogy Tarantino ezt a trilógiát tartja mind közül a legjobbnak, cseppet sem meglepő, ahogy az sem, hogy ő is vett már kölcsön elemeket ezekből a filmekből, hiszen karrierje során két westernt is rendezett (Django elszabadul, Aljas nyolcas), és más műveiben is, mint például a Kill Billben és a Becstelen brigantykban is érintette a műfaj sajátosságait.