A karácsonyi filmek zokszó nélkül hozzátartoznak az ünnepi hangulathoz, épp annyira, mint a fenyőfa feldíszítése, az ajándékozás és persze a meghitt családi vacsora. Ami a karácsonyi filmeket illeti, azokból bőven van választék, és szerencsére bőven akadnak köztük színvonalas, vagy egyenesen zseniális darabok – ugyanakkor a félsikerült, vagy épp kifejezetten borzalmas próbálkozásokból sincs kevés. Jelen cikkünkben az utóbbi kategóriából sorolunk fel párat, amit egyébként senkinek nem merünk nyugodt szívvel ajánlani, hacsak nem akkor, ha valaki minden áron tönkre akarja tenni a szeretet ünnepét. Mi szóltunk!
A Karate Christmas Miracle (2019)
Ez a film már a címe alapján is egy olcsó Karate Kölyök-koppintásnak tűnik karácsonyi témába csomagolva, de az alapsztorit olvasva jogosan szalad fel a szemöldökünk úgy kábé a sztratoszféráig: főhősünk szent meggyőződése hogy ha elég jól karatézik, akkor meggyilkolt apja karácsonyra feltámad a halálból. Uhh! Miközben elkeseredetten küzd eme cél megvalósításáért, látomások gyötrik egy moziban történt lövöldözésről, amelyben többek közt apja is életet vesztette a merényletet elkövető bohócmaszkos gyilkosok miatt, és ez a húzás a 2012-as coloradói Aurora városában történt kísértetiesen hasonló eset fényében enyhén szólva is baromira ízléstelen volt a forgatókönyvíróktól. És ez még csak a jéghegy csúcsa: ebben a filmben minden megvan, ami egy nulla felé konvergáló költségvetéssel készült családi drámához kell, köztük olyan felvételekkel Martin Kove-ról és Eric Robertsről, amit minden bizonnyal egy teljesen másik filmhez forgattak, csak mivel az a kukában landolt, végül ehhez az alkotáshoz használták fel az elkészített anyagokat. Szerencsére a produkciót nem forgalmazták itthon, és hazájában, azaz az Egyesült Államokban sem keltette fel különösebben az emberek figyelmét – nem mintha lenne akár egy olyan jelenete is, ami miatt megérné időt pazarolni rá.
Last Ounce of Courage (2012)
Egy ünnepi filmes bottom-lista elengedhetetlen részét képzik a keresztény témájú alkotások, és ezen a téren a Last Ounce of Courage zokszó nélkül viszi az „aranyérmet”. Az alkotás, attól függetlenül hogy elképesztő látványelemeket tartalmaz, tömve van konzervatív dogmákkal, amelyekről szinte lerí, hogy minden áron manipulálni akarják vele a nézőket. A sztori egy amerikai hős/veterán/nagyapa/polgármester körül összpontosul, aki magára vállalja, hogy visszahozza a karácsony lényegét egy olyan kisvárosba, ahol tisztázatlan okok miatt betiltották a szeretet ünnepét – valószínűleg azért, hogy ezzel áldozzanak a Sátán oltárán. Tehát főhősünk elkeseredetten próbálja felakasztani a „Jézus” feliratot viselő keresztet egy belvárosi épületre, hogy ezzel megmentse a bolygót a küszöbön álló pusztulástól – ez persze költői túlzás, de nagyjából tényleg ennyiben merül ki a forgatókönyvírók és a rendező intelligenciája. A cselekmény érzelmi csúcspontján az előbbi említett veterán unokája, aki végül rájött a karácsony igazi értelmére, szabotál egy középiskolai előadást, és megmutat egy videót, amit elhunyt apja rögzített az afganisztáni háború közepette. A felvétel végén az édesapa boldog karácsonyt kíván a nézőknek, mielőtt egy bomba atomjaira robbantja. Szóval a férfi egy brutális videót vetít le középiskolás gyerekeknek, akik a végül felállnak és könnyezve tapsolnak. Instant skip.
Santa Claus (1959)
A „megmagyarázhatatlan” szó gyakran elhangzik, amikor rossz filmekről beszélünk, de az 1959-ben bemutatott mexikói illetőségű Santa Clausra tényleg nincsenek szavak. A filmben a Mikulás egy űrben elhelyezkedő kastélyban él Merlinnel, a varázslóval, robotrénszarvasokkal és egy rakás erősen sztereotipizált gyerekekkel, akiknek az a dolguk, hogy szórakoztassák a Télapót. Eközben a Sátán megbízza az egyik démon-csatlósát, hogy elszabadítsa a káoszt a Földön, és végezzen a Mikulással. Ezen a ponton valószínűleg minden jóérzésű ember megnézi inkább ezredjére a Reszkessetek, betörők!-et, bár aki szenvedélyesen, már-már perverz imádattal kutatja az ilyen trash-mocskokat, az minden bizonnyal most vigyorogva túrja fel az interneten a film után. Hát, mindenesetre nekik jó szórakozást! Hozzátesszük, a film egyébként valóban egy bűnös élvezet, de az Afrikából, Spanyolországból, Kínából, Angliából, Japánból, Oroszországból, Franciaországból, Németországból, Olaszországból és a Távol-Keletről importált rabszolgagyerekeket, mint a Mikulás saját, külön bejáratú udvari bolondjait, lehetetlen megemészteni.
Elves (1989)
Ebből a ’80-as években bemutatott horrorból elég csak néhány dolgot felsorolni, hogy tudjuk, hányadán állunk. Pokolból szabadult, gyilkolászó elfek, őrült náci tudósok, prostituáltnak kinézető barátnőkkel, pszichopata anyuka, idegesítő kisöccs, mindent tudó, de titkoló, bolondnak tartott tolószékes nagypapa, karácsonyt gyűlölő boszorkányok, és a csúcs, az ex-alkoholista, ex-nyomozó, hajléktalan pláza-télapó. A trash-fanok nyáltermelése minden bizonnyal rögtön beindult ezen kulcsszavak olvasása közben, de a szomorú igazság, hogy az Elves mégis egy tökéletesen bátortalan, mindenféle merészséget nélkülöző sematikus film. Egy-két szórakoztató és agyzsibbasztó pillanat azért így is van benne, mint például amikor a Télapó beront egy professzor otthonába a karácsonyi vacsora kellős közepén, és ráveszi a férfit, hogy magyarázza el neki az elfek és a nácik közti kapcsolatot – miközben a tudós az elf-sperma genetikai tulajdonságait magyarázza, gyermekei már kerek szemekkel, elbűvölve bámulják az apjukat.
Silent Night, Deadly Night Part 2 (1987)
Ez a sorozat összesen 5 filmet számlál, de ha az összképet nézzük, akkor egyedül az első rész működött valahogy – igaz, az is csak félgőzzel. A készítők a második felvonás esetében enyhén szólva sem gondolták túl a koncepciót, a 88 perces játékidőből 45 kvázi visszaemlékezés, amiben az eredeti film eseményeit nézhetjük újra zanzásítva, aztán mire elérünk a tényleges történethez, aztán mire az beindulna, már vége is. Ritkán lehet látni ennyire arcpirítóan pofátlan húzást egy filmben – tulajdonképpen az alkotók szépen szembeköpték magukat az egésszel.
A képek forrása: TCM, Slashfilm, Fandango
