Ha a 2017 októberében beszántott Visceral Games-re (korábban EA Redwood Shores) gondolunk, egyből a Dead Space trilógia juthat az eszünkbe, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a csapat az akció-kalandjátékok (pontosabban inkább hack and slash-ek) világában is kipróbálta magát – az említett sci-fi horror előtt pedig Tiger Woordshoz és a The Simshez is volt némi köze, de ez a cikk szempontjából most lényegtelen. Ennek a „kitérőnek” lett az eredménye a Dante’s Inferno nevezetű alkotás, amely épp a mai napon ünnepli a 15. születésnapját (európai megjelenésről beszélünk), és ami a nyilvánvaló hibái és hiányosságai ellenére is kultklasszikussá érett az évek során. Mindezt leginkább a választott témának köszönhette az opusz, a stúdió ugyanis az ismert itáliai költő, Dante Alighieri 14. századi költeményének, az Isteni színjátéknak az első szakaszát (Pokol) ültette át videójátékos formába – pontosabban merített ihletett a műből, hiszen a helyszínen és a karaktereken túlmenően nem sok köze volt a vallással, politikával és filozófiával átitatott allegorikus irományhoz.
A Visceral sajátos interpretációjában ugyanis Dante egy keresztes lovagként volt ábrázolva, akinek a pokol kilenc körén kellett átverekednie magát azért, hogy megmentse feleségét, Beatricét Lucifer karmai közül, mélyenszántó gondolatok és hosszas elmélkedések helyett tehát felszeletelésre váró démonok, gigászi főellenfelek és látványos kombók várták a nagyérdeműt. Persze érthető az éles váltás, hiszen az Isteni színjáték nem lenne túl érdekfeszítő interaktív formában, így azonban kaptunk egy abban gyökerező, ugyanakkor annak ismerete nélkül is érthető hentparádét, melynek megítélése sokat javult a debütálása óta. A Dante’s Inferno játékmenete ugyan képtelen volt felérni a legfőbb ihletforrásként szolgáló God of War-sorozathoz (nem véletlen a 73 pontos Metacritic átlag), a pokol bugyrainak ábrázolása láttán azonban még a legszőrösszívűbb újságírók állkapcsa is liftezett néhány emeletet, éppen ezért úgy gondoltuk, a neves évforduló alkalmára összeszedünk néhány olyan programot, amelyben helyet kapott a pokol – még ha nem is feltétlenül a maga fizikai valójában.
A kép forrása: IGDB
Hellblade: Senua’s Sacrifice
Ez utóbbi megjegyzés ugyebár hatványozottan igaz a Ninja Theory AAA körítéssel felvértezett AA játékára, a 2017-es Hellblade: Senua’s Sacrifice ugyanis a címadó kelta harcos, a pszichózisban szenvedő Senua személyes poklába kalauzolta azokat a vállalkozó szellemű felhasználókat, akik nem rettentek vissza egy felnőtt témákat és valós betegséget boncolgató, többféleképpen is értelmezhető történettől. Bár a halott szerelmének lelkéért útra kelő (ebből a szempontból amúgy felfedezhető némi párhuzam az aktuális ünnepeltünkkel) nő Helheimbe szállt alá a szent célja érdekében, ám a pokol itt inkább Senua elméjében volt jelen, ami csak még emberközelibbé tette ezt a nem mindennapi élményt.
Metal: Hellsinger
Nem úgy a Metal: Hellsingerben, amelyben egy hangját elveszített protagonistával kellett bedarálnunk a démoni seregeket – lehetőleg ütemre, a The Outsiders lövöldéje ugyanis nagyszerűen ötvözte egymással a ritmusjátékok és a belső nézetű lövöldék alapjáraton jól elkülönülő világát. A „Metált bírod?” jeligével készült FPS-ben még a pokol elengedhetetlen kellékei (például a tűzcsóvák) is a zúzós zenei paletta dallamaira járták alvilági táncukat, és bár a Metal: Hellsinger nem minden elemében lett tökéletes, épp elég egyedi vonással (és nagyszerű nótával) bírt ahhoz, hogy felkerüljön a műfaj kedvelőinek radarjára.
DOOM 3
És ha már szóba kerültek az FPS-ek, természetesen az id Software legendás szériáját sem hagyhatjuk ki a szórásból, hiszen a DOOM lényegében kéz a kézben jár a pokollal és annak karmos, csápos lakóval – különös tekintettel a 2016-os rebootra. Nekem személy szerint a 2004-es DOOM 3 ábrázolásmódja tetszett leginkább a mindent átható sötétséggel, a semmiben lebegő pályaelemekkel, a szénné égett holttestekkel és az instant borzongást keltő hanghatásokkal, de az említett újragondolás is kifejezetten jól teljesített atmoszféra terén.
Saints Row: Gat out of Hell
Bár az alvilág szó hallatán nem a vidám gondolatok kezdenek el cikázni emberek fejében, a 2015-ben debütált Saints Row: Gat out of Hell a választott téma ellenére sem igazán vette magát komolyan – hogy is tehette volna, mikor a mostanra bezárt Volition jégre került szériája mindig is a humorról és a karikírozásról volt híres? A Saints Row 4 önálló expanziójában Johnny Gat és Kinzie Kensington egyenesen a pokolba (ami voltaképp csak egy átskinezett város az előző részből) mentek annak érdekében, hogy megmentsék a Boss lelkét, éppen ezért még a korábbi felvonásoknál is elborultabbra sikerült a végeredmény – más kérdés, hogy itt már eléggé érződött, mennyire elfáradt ez a formula, nem mellesleg a rókabőr szaga is könnyedén megcsaphatta az egyszeri játékos orrát.
Painkiller
Bár a 2002-ben alapított People Can Fly leginkább a Gears of War-szériában való közreműködése (a Judgment ugyebár teljes egészében a lengyel csapat munkáját dicséri, de az első három részhez is segítő kezet nyújtott a brigád), valamint a Bulletstorm miatt ismert, nekem személy szerint máig a debütáló alkotása a kedvencem. A 2004-es palettát színesítő Painkiller a Havok erejével kínált piszkosul látványos cséphadarást, a történetből kifolyólag pedig adta magát, hogy a grandiózus finálé a pokolban kapjon helyet, ahol az orrára koppinthatunk a megannyi galibát okozó Lucifernek. Nos, végül valóban így történt, a stúdió mesteremberei pedig eléggé szokatlan formában álmodták képernyőre a sokszor emlegetett helyszínt, végtelen lávafolyamok és könnyfakasztó kénszag helyett ugyanis az emberiség történelmének legnagyobb katasztrófáiból (atomrobbanás, világháborúk, a sötét középkor vérzivataros időszaka) kaptunk egy „megfagyott” összeállítást, mintegy múzeummá alakítva ezzel az elkárhozott lelkek lakóhelyét.
+1 Dante’s Inferno
Tűzben edzett összeállításunkból természetesen semmiképp sem maradhat ki a cikk alapját képező Dante’s Inferno, hiszen a Visceral produkciója teljes egészében a pokolban játszódik, és mivel a művészek vizuális téren is képesek voltak érzékeltetni a különböző körök tematikáját, talán ebben a programban találkozhatunk a legjobb (de mindenképp legváltozatosabb) megvalósítással. Születésnaposunk mögött jól láthatóan alapos kutatómunka húzódik, éppen ezért (valamint a cliffhanger miatt) felettébb szomorú, hogy a Dante végül soha nem jutott el a Purgatóriumba – szerintem sokan vevők lettek volna egy ilyen jellegű folytatásra. Mivel a Visceral nincs többé, az EA pedig igyekszik a jól bejáratott franchise-aira támaszkodni a jövőben, nagyjából semmi esély arra, hogy újra kaszát és keresztet ragadhatunk, ettől függetlenül örülünk, hogy megszületett ez a játékmenet terén ugyan botladozó, körítés szempontjából viszont kimagasló csoda.
Természetesen bőven akadnak még olyan címek, amikkel kiegészíthettük volna ezt a listát (elég csak a Diablo-sorozat első részére, a Hadesra, a Shadows of the Damnedre, a Hell: A Cyberpunk Thrillerre vagy a kisebb botrányt okozó Agonyre gondolni), mi azonban ezekkel az opuszokkal kívántunk megemlékezni Dante évfordulós tortúrájáról – nektek mi a kedvencetek ebben a témában?
A borítóképek forrása: IGDB
