1983. áprilisában, Garry Kitchen ”tollából” megjelent egy remekbeszabott platformjáték, amelynek az igazi érdekességét – leszámítva, hogy jó pár elismerést bezsebelt ataris berkekben – a háttérsztorija adta. Az Atari konzoljára megjelenő alkotás ugyanis egy igen népszerű némafilmes klasszikuson alapult: a Keystone Cops folyton csetlő-botló rendőreit helyezte a középpontba. Az Atari ’80-as évek eleji népszerűségét egyébként mi sem jelzi jobban, mint az, hogy akkoriban a konzol szó egyet jelentett gyártó 8 bites masinájával, az első cserélhető ”kazettás” géppel (Atari 2600), amelyre aztán az egész videójátékipar felépült.
Kezdjük talán a szereplőkkel. Az eredeti Keystone Cops megalkotója az a némafilmes sztár, Mack Sennett volt, akit anno csak úgy emlegettek, mint a Komédia királyát – munkássága elismeréseképp később saját csillagot is kapott a Hollywoodi hírességek sétányán. Neki köszönhető többek között a slapstick műfaj felfutása, tehát a hatalmas esésekkel, autós üldözésekkel, akrobatikus elemekkel kiegészített komédiáé, amit később Buster Keaton fejlesztett tökélyre. A kanadai színész és rendező anno saját céggel is rendelkezett, ez volt a Keystone Studios, amely olyan sztárok karrierjét indította el, mint Charlie Chaplin, Bing Crosby vagy WC Fields. A mi szempontunkból lényeges Keystone Cops pedig a stúdió filmjeihez kitalált háttérformáció volt: egy folyton melléfogó, ügyefogyott rendőröket játszó társulat, amely az 1910-es években önálló filmeket is kapott, de többnyire inkább csak híresebb komikusok műveihez asszisztáltak. A Keystone Cops kifejezést egyébként még ma is használják az angolszász területen, méghozzá olyan csoportokra, melyek a rengeteg energiabefektetés ellenére végül teljesen alkalmatlannak bizonyulnak, vagy épp hibát hibára halmoznak.
Ami magát a játékot illeti, a történet meglehetősen egyszerű: a híres-hírhedt bűnöző, Harry Hooligan megszökött a börtönből, és bemenekült egy áruházba, a játékos pedig Keystone Kelly rendőrtisztet alakítja, akinek meg kell akadályoznia, hogy a tolvaj elérje a tetőt és megszökjön. A négyemeletes áruházban a mozgólépcsőkön, illetve a központi liften tudunk mászkálni a szintek között, és noha a felvonó tűnik az univerzális megoldásnak, túl lassan mozog, így az esetek többségében kifizetődőbb inkább Kelly lábait használni, mivel sokkal gyorsabban fut Harrynél. A tolvaj azonban nem adja magát könnyen: rádiókat szór szét maga mögött, emellett labdákat, bevásárlókocsikat vagy épp játékrepülőket hajigál a főhős útjába, aki lehajolva, illetve gátfutókat idéző ugrásokkal abszolválhatja az elé gördülő akadályokat. Amennyiben derék rendőrünket mégis eltalálja valami, akkor vagy visszakerülünk a földszintre, vagy a képernyő tetején lévő visszaszámláló ugrik egy nagyot.
Apropó visszaszámláló: minden fordulóban egy 50 másodperces limit van, ami a szökésig hátralévő időt jelzi, és ha nem sikerül teljesíteni az etapot, akkor a háromból egy élet elvész – 10 000 pontonként azonban jár egy-egy jutalomélet. Kelly minden próbálkozásnál az első emelet jobb oldaláról indul, Harry pedig egy szinttel feljebb, a lifttől. Az áruház egyébként nyolc képernyőnyi széles, és tartozik hozzá egy minitérkép, ami nagyban megkönnyíti a rendíthetetlen kopó munkáját, hiszen a rabruhában rohangáló bűnözőt a játék legnagyobb részében nem is látjuk. A játék során az akadályok megjelenése és Harry mozgása is egyre gyorsabbá válik, ami folyamatosan biztosítja a kellő kihívást – azt pedig már a korabeli kritikák is megjegyezték, hogy a szerény hardver ellenére milyen szépen sikerült animálni a főhős mozgását. Nagyszerűen néznek ki az ugrások, ahogy a guggolás és a gumibot lóbálása is zseniális.
Az Activision korabeli üzletpolitikájának megfelelően ehhez a műhöz is tartozott ”achievement”. Azaz, ha a pályák teljesítéséért kapott (újra és újra el kellett kapni a rosszfiút), illetve az elejtett táskák, pénzeszsákok felszedegetéséből gyűjtögetett pontszám elérte a 35 000-et, és erről küldött az ember egy képernyőfotót (tehát igazi fényképet) a megadott címre, akkor ajándékba kapott egy Billy Club felvarrót. A pontozásnál egyébként a gyorsaságot is jutalmazták: az első tíz szinten például 100-as szorzóval adódtak hozzá az eredményhez a hátralévő másodpercek, majd a szorzó 200-ra nőtt, és így tovább, egészen a játék végéig – amely akkor következett be, ha Kelly összes életét sikerült elbukni.
Így a cikk vége felé emlékezzünk meg egy kicsit magáról az alkotóról is. Garry Kitchen már a Keystone előtt is komoly játékipari szakembernek számított, ő készítette el például a Nintendo játéktermi bestsellerének, a Donkey Kongnak az ataris portját, a maga 4 millió eladott példányával pedig az lett az Atari 2600 egyik legnagyobb slágere. Emberünknek egyébiránt villamosmérnöki diplomája van, a videójátékok előtt pedig hordozható elektronikus játékokat készített, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Wildfire (flipper) vagy a Bank Shoot (pool biliárd). Napjainkban leginkább szoftvertervezéssel, fejlesztéssel, szerzői jogi kérdésekkel foglalkozik (méghozzá független technikai szakértőként), testvérével nem mellesleg egy elég érdekes kezdeményezésbe is belevágtak: retró konzolokon játszható Atari 2600-játékokat fejlesztenek – az első ilyen próbálkozás, a Circus Convoy, egyébként már meg is jelent.
Zárás gyanánt pedig ejtsünk pár szót a játék utóéletéről. A Keystone Kapers meglehetősen sikeres volt, így később Atari 5200-ra, ColecoVisionra és MSX-re is portolták, az Egyesült Államok első, kifejezetten videójátékosoknak szánt magazinjában, az Electronic Games-ben pedig még díjat is nyert. Igaz ugyan, hogy kategóriájában (Less than 16K ROM memory) a Pac-Man vitte el az év játéka címet, de ez is csak azt mutatja, hogy milyen erős volt a mezőny akkoriban. A fentebb említett testvér, Dan Kitchen, pedig még a Keystone Cannonball címet viselő, vonaton játszódó folytatáshoz is hozzálátott anno, ezt azonban már soha nem fejezték be.
