Az 1996-ban, Vince Desi által alapított Running With Scissors egy meglehetősen egyedi csapat, hiszen több évtizedes pályafutása alatt egyetlen kiemelkedő alkotást sem tett le az asztalra, mégis felettébb nagy karriert futott be. Ennek legfőbb oka, hogy az arizonai Tucsonban található stúdió nem csupán a játékosok körében ismert, de a politika világában is gyakran felmerül a munkássága – természetesen nem túl pozitív kontextusban. A RWC ugyanis nem a minőséggel, hanem a megbotránkoztatással alapozta meg hírnevét: már a több mint 25. esztendős Postal is pillanatok alatt kiakasztotta a videójátékokat az ördög mesterkedésének tekintő képviselőket (élükön Joe Liebermannal, kinek neve még felmerül a cikk során), a 2003. április 13-án, tehát napra pontosan húsz évvel ezelőtt megjelent második rész viszont teljesen új szintre emelte a „botrányjáték” fogalmát. Ebből kifolyólag természetesen valódi kult-klasszikussá vált az évek során, mert hát a negatív reklám is reklám – erre a Hogwarts Legacy sikere a legfrissebb példa.
Ez a hét is úgy kezdődött, mint a többi…
Persze csak a mesében, hiszen az immáron belső nézetből irányítható Postal csávó (Postal Dude) nem egy átlagos hétfőre ébredt a Paradise békés városában található otthonában – ami egyébként egy kerekeitől megfosztott lakókocsi. Kedves felesége, a halk beszéd fogalmát még csak hírből sem ismerő The Bitch (igen, komolyan így szerepel a hölgyemény a stáblistában) ugyanis mindenféle feladatokkal halmozza el, a lóti-futi pedig egészen péntekig tart. Ebből már kitalálható, hogy a játék története öt napot ölel fel, és mindig csak akkor térhetünk nyugovóra, ha az adott napon az összes tételt lehúztuk a listáról. A teendők zöme egyébként egészen hétköznapinak mondható: vegyünk tejet a közértben, gyónjuk meg bűneinket, szerváljunk egy mutatós karácsonyfát satöbbi. Ami a legjobb az egészben, hogy néhány küldetést többféleképpen is teljesíthetünk, így az említett tejet akár ki is fizethetjük, nem muszáj ledurrantanunk szerencsétlen eladó fejét. Persze a több módon is megoldható missziók már 2003-ban sem számítottak újkeletűnek (elég csak a BioWare játékaira gondolni), az viszont elég meglepő, hogy sok esetben akár pacifisták is lehetünk egy olyan alkotásban, ami bevallottan az erőszaknak van alárendelve.
Persze legtöbbször elkerülhetetlen a konfrontáció, mivel derék protagonstánk szinte minden egyes feladat elvégzése után belekeveredik valami slamasztikába. Ennek köszönhetően a vérgőzös kaland során összeakasztjuk a bajszunkat (ásónkat, gépfegyverünket, ollónkat) többek között terroristákkal, a Nemzeti Gárdával, aktivistákkal, kannibál hentesekkel, egy Krotchy névre hallgató gyilkos kabalával, sőt még a '70-es, '80-as évek egyik leghíresebb gyerekszínészével és humoristájával, Gary Colemannel is. Persze a sort kivárva akár dedikáltathatjuk is a sztár könyvét, no de kinek van kedve annyit várni? Az összecsapásokhoz pedig egészen mutatós arzenált kapunk, hiszen a standard pisztoly-gépfegyver-shotgun szentháromság mellett akad a repertoárban rakétavető, sokkoló, gumibot, napalmvető, mesterlövészpuska, benzineskanna, sőt rothadó tehénfej is, amit máig nem tudunk hova tenni. Természetesen a gyilokszerszámokat nem csupán az életünkre törő frakciók ellen tudjuk bevetni, de a kisváros békés lakóit is vegzálhatjuk velük.
Roston sült járókelő
Sőt, igazából ez adja a Postal 2 sava-borsát, valamint ennek köszönhető a játék betiltása számos országban (többek között Új-Zéland, Ausztrália, Svédország), ahogy az is, hogy a politikusok célkeresztjébe került. Persze a számos módon terrorizálható NPC-kkel szintén nem a RWS találta fel a kereket, hiszen a Grand Theft Auto-széria is ezzel szerzett „hírnevet”, ahogy az első Postalnak is ez adta a kvintesszenciáját. A második rész viszont – leginkább a belső nézetnek és a szebb grafikának köszönhetően – sokkalta részletesebben ábrázolja az erőszakot, a kezünkbe adott lehetőségek pedig alsó hangon is botrányosak és sokkolóak. Mint azt a bevezetőben említettem, a lakosok fejével történő „golfozás” az egyik legenyhébb fokozata a játékban látható erőszaknak – bár az időtöltés ezen formája is újabb morbid réteget kaphat azzal, ha mondjuk, egy mellénk szegődött kutyussal „labdázgatunk”.
De emellett például gond nélkül levizelhetjük a gyalogosokat – vagy épp felgyújthatjuk őket benzinnel és gyufával, hogy aztán a vizeletünk segítségével oltsuk el az agonizáló szerencsétleneket. Vagy épp megvárjuk, míg ropogósra sülnek, majd a kobakjukat egy ásóval lecsapva labdázunk a kutyával. Ugye kezd világossá válni, hogy miért lett bezzeg példa a Postal 2 a „videójátékok agresszívvá tesznek” témaköréhez kapcsolódó diskurzusokban. De szintén kicsapta a biztosítékot annak lehetősége is, hogy macskákat használhatunk hangtompító gyanánt, akik kilenc lövés (milyen szellemes) erejéig biztosítanak csendes durrogtatást. Ez a mechanika egyébként olyan hírhedté vált, hogy még az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály című sorozatban is megemlítették.
A játék ráadásul nem csupán az ábrázolásmódját tekintve naturalista, de humor terén sem finomkodik, hiszen viccet csinál lényegében mindenből, legyen az vallás vagy közszereplő. A korábban említett politikai aktivista, Joe Lieberman például több ízben is bekerült a programba, miután korábban digitális mérgeknek titulálta a videójátékokat. Az egyik transzparensen például a „Lieberman, Isten áldja a hazugságaidat!” felirat olvasható, a legkönnyebb nehézségi fokozat pedig a „Liebermode” nevet viseli. De a pénteki apokalipszist (melynek keretében macskák potyognak az égből, mert hát miért is ne) bejelentő újság címlapján is a „Lieberman a Doomot hibáztatja.” szöveget láthatjuk, a főszereplő halála vagy öngyilkossága (amire egyébként dedikált gomb is akad) esetén pedig a „Valaki hívja Liebermant!” és az „Én a Doomot hibáztatom!” jellegű kiáltásokat hallhatunk a holttest köré gyűlt NPC-ktől. Na, persze, nem nálunk, kis hazánkban ugyanis ízes magyar szinkront kapott a játék multiplayer móddal kiegészült változata, a Share The Pain. A számos ikonikus mondatot (Aláírnád ezt a petíciót?) tartalmazó verzióban Bakonyi Gábor szolgáltatta Postal csávó hangját, aki így már az anyanyelvünkön szólt ránk, ha túl sokszor tenyereltünk a gyorsmentésre szolgáló billentyűre.
A játékot eléggé vegyes fogadtatásban részesítette a szakma – sok portál ráadásul nem is magát a brutalitást kritizálta, hanem annak megvalósítását, amit túlságosan is egyszerűnek éreztek, például a Soldier of Fortune 2-höz képest. De az infantilis humort is érték támadások, a kissé jellegtelennek érződő helyszínről, valamint a horribilis töltési időkről (kis túlzásan tíz méterenként bámulhattuk a „Loading” feliratot) már nem is beszélve. Az eladási számokon viszont nem igazán mutatkoztak meg az értékelések, hiszen – vélhetően a brutalitást kritizáló hangok miatt – a kasszáknál remekül teljesített a program, melynek köszönhetően 2004. augusztus elsején már meg is jelent a hétvégi eseményeket feldolgozó, nem kevésbé elborult kiegészítő, az Apocalypse Weekend.
Meglepő módon aztán 2015. április 14-én debütált a második, Paradise Lost névre hallgató expanzió, ami 11 évvel az apokaliptikus hétvége után vette fel a fonalat, és kiderült belőle, hogy a botrányosra sikerült Postal 3-at csupán álmodta a kómába került főhős – így kell kiírni a kánonból egy elbaltázott fejezetet. Tavaly a No Regerts alcímmel ellátott negyedik rész is megjelent (azóta pedig már a DualSense kontrollert markolászva is randalírozhatunk Edensin utcáin), szóval még ennyi év elteltével is megállíthatatlanul zakatol a Postal-vonat, ami szeretettel várja mindazokat, akiket nem ragadott magával a túlérzékenységben szenvedő világ.
