Kevés olyan régóta futó széria van, ami annyit veszített volna fényéből, mint az Electronic Arts berkeiben lévő Need for Speed, a sebességmámorban úszó sorozat ugyanis ma már egyáltalán nem akkora húzónév, mint mondjuk, 15 évvel ezelőtt. Az persze mindenképp a javára írható, hogy időről időre igyekszik megújulni, ez viszont kétélű fegyver, elvégre pont ezért történhetett meg, hogy mostanra szinte teljesen elvesztette az identitását. Nehéz ugyanis definiálni, hogy pontosan mit is várunk a névtől, hiszen kaptunk már „hagyományos” versenyjátékot (Need for speed 2), rendőrös fogócskát (Hot Pursuit), a Halálos iramban sikerét meglovagolni kívánó felvonásokat (Underground-sorozat, Carbon), de akad a felhozatalban szimulátor (Shift) és MMO (World) is. A franchise ráadásul számos fejlesztőváltáson is átesett az évtizedek alatt, abban pedig szinte minden rajongó egyetért, hogy a széria az EA Black Box idején volt a csúcson – bár hozzá kell tenni, hogy a lejtmenet is náluk kezdődött el a The Run (amivel én személy szerint kellemesen elszórakoztam) képében. A sorozat régi fényét aztán a Ghost Games (ma már EA Gothenburg) igyekezett visszahozni, ám a bravúr három (ha a Rivals-t is belevesszük, akkor négy) nekifutás után sem sikerült. A legutóbbi, Unbound névre keresztelt epizódot így a Criterionnak kellett levezényelnie, a végeredmény pedig – a látványból eredő prekoncepciók ellenére – meggyőzte a játékosokat, így valószínűleg náluk marad a labda, feltéve persze, ha lesz még újabb felvonás. Na de most, hogy eljutottunk a jelenhez, térjünk is vissza a kezdet kezdetéhez, így rákanyarodva az aktuális születésnaposra.
Enyhe kifejezés lenne azt mondani, hogy nem ma röffentek be először az egzotikus járgányok motorjai, a The Need for Speed ugyanis 1994-ben, tehát cirka 29 évvel ezelőtt gurult ki az EA Canada (akkor még Pioneer Productions) istállójából. Az eredetileg 3DO-ra (két évvel később PC-re is elhozták az élményt, The Need for Speed: Special Edition néven) megjelent alkotáshoz a Road & Truck nevű autós magazinnal kollaborált az EA. A lap gondoskodott róla, hogy a játékban található nyolc járgány (a felhozatalban olyan luxusmárkák szerepeltek, mint például a Ferrari, a Chevrolet, a Porsche vagy épp a Lamborghini) nem csupán viselkedés terén hasonlított a valódi megfelelőjére, de a hangok is azt az érzetet keltették, mintha tényleg a volán mögött ülnénk. Emellett pontos műszaki adatokkal is gazdagíthattuk ismereteinket, a kocsikban pedig magazin stílusú képeken gyönyörködhettünk, sőt a zenés videóknak köszönhetően még mozgás közben is megcsodálhattuk őket. Meglepőnek tűnhet, de már a franchise rajtvonalánál bemutatkoztak a széria védjegyének számító rendőrök is, igaz, itt még csupán egyetlen kopó eredt a nyomunkba, és három büntetés kellett ahhoz, hogy kattanjon a bilincs. A játék kritikai fogadtatása egészen remek volt (még ha nem is kimagasló), ahogy az eladások terén sem panaszkodhatott a kiadó, hiszen a 3DO-verzió az 5. helyet érte el az Egyesült Királyság listáján, a PC-s port pedig még hónapokkal a megjelenése után is a top 10-ben szerepelt a legtöbb viszonteladónál. Az út tehát kiváló minőségű aszfalttal volt lefektetve a folytatás előtt, amire egészen 1997-ig kellett várni.
A „The” előtagot elhagyó, PlayStationre készült Need for Speed 2-t szintén az EA Canada fejlesztette (a PC-s verzióért az EA Seattle felelt), ennek a résznek az elkészítésében viszont a Road & Truck már nem vett részt. A kiadó inkább magukkal a gyártókkal vette fel a kapcsolatot, így garantálva a még pontosabb fizikát és vezetési élményt – na meg persze hangzást, amihez mikrofonokat helyeztek az autókra, a végeredményt pedig nyolc sávos digitális szalagra rögzítették. Az autófelhozatal mellett a pályák változatosságát sem nagyon érhette kritika, hiszen Észak-Amerika mellett Európa, Ázsia és Ausztrália útjain is átadhattuk magunkat a sebességnek – ráadásul a visszapillantó tükörben megjelenő fények miatt sem kellett aggódnunk, ebből a felvonásból ugyanis kimaradtak a törvény tettre kész őrei. Akadt viszont helyettük osztottképernyős és hagyományos többjátékos mód, csúszkák segítségével finomhangolható irányítás, valamint a normál versenyzés mellett egy Knockout és egy Tournament nevezetű játékmód – ezeket az ünnepelt kapcsán fogom részletesebben kifejteni. A fogadtatás viszont egyáltalán nem volt annyira egyöntetű, mint az előd esetében, mivel több magazin is panaszkodott például a grafika hiányosságaira, valamint arra, hogy relatíve hamar unalmassá válik a játékmenet.
1998. március 25-én aztán ismét volán mögé pattanhattak a száguldás megszállottjai (Európában erre áprilisig kellett várni), ugyanis ekkor jelent meg a Need for Speed 3: Hot Pursuit, elődjéhez hasonlóan először PlayStationre, majd október 12-én PC-re is. A játékban ismét egzotikus autócsodák felett vehettük át az irányítást, és Észak-Amerika változatos tájain (a szokásos vidéki környezet mellett akadt sivatagos pálya és hófedte hegyvonulat is) próbálhattuk ki, hogy mit tudtak – ráadásul minden egyes terepen volt lehetőség az egyes szakaszok levágására, ami a későbbi felvonásokban is rendre visszaköszönt. Természetesen ismét személyre szabhattuk a vezetési élményt, köszönhetően a különféle (fék, kezelhetőség, gumitípus, aerodinamika satöbbi) beállításoknak, de emellett a járgányok színét is megváltoztathattuk – az igazán részletes optikai tuningra viszont még várnunk kellett pár évet. Ahogyan azt a cím is mutatja, a harmadik rész ismételten nagy hangsúlyt fektetett a rendőri jelenlétre, előbb azonban nézzük meg közelebbről, hogy mit nyújtott a hagyományos verseny.
A normál játékmód a már megszokott mókával kecsegtetett, tehát 1-7 másik versenyzővel mérhettük össze tudásunkat és a pályaismeretünket – akár osztott képernyős módban is. Ennél egy fokkal érdekesebb a Need for Speed 2-ben bemutatkozott Knockout és Tournament, hiszen mindkét mód megkavarta kicsit a játékszabályokat. A Knockout összesen hét futamból állt, és nyolcan gurultak a rajtvonalhoz, a nehézséget, napszakot és az időjárási viszonyokat pedig maga a játékos választhatta ki a kezdésnél. Az összes futam két körből állt, az utolsó befutó pedig automatikusan parkolópályára került – a megmérettetés egészen addig zajlott, míg végül csak egy versenyző maradt talpon a vidéken. Az egész lényegében olyan volt, mint egy battle royale, csak épp kocsikkal, fürdőszobában kuporgás nélkül. A játékmód ráadásul extrákkal is szolgált, hiszen a Beginner szint teljesítésével feloldhattunk egy extra pályát, az Expert legyűrésével pedig a The Boy (El Nino) nevű szuperkocsival lehettünk gazdagabbak. A Tournament egy négykörös versenysorozat volt, amely a nyolc normál pályát foglalta magában, az indulók pedig a verseny végén elért helyezés alapján szereztek pontokat. Értelemszerűen azé lett a dicsőség, akinek a futam végére a legtöbb pontot sikerült begyűjtenie. A jutalom pedig ebben az esetben sem maradt el, hiszen a Beginner szint után a Jaguar XJR-15, az Expert kipipálásával pedig a Mercedes-Benz CLK-GTR került a garázsba.
A valódi izgalomra vágyók pedig a címadó Hot Pursuit játékmódban próbálhattak szerencsét, amelyben a versenytársak helyett az egyáltalán nem finomkodó rendőrök jelentették a legnagyobb kihívást. Igen, többes számban, az első NFS-sel ellentététben ugyanis itt már nem egyetlen járőr eredt a gumiszaggal átitatott nyomunkba, emellett pedig az intelligenciájuk is sokat javult. Képesek voltak például letaszítani minket az útról, vagy épp elénk vágva megakadályozni a továbbhaladást – a többszöri figyelmeztetés pedig letartóztatást, tehát a verseny automatikus elvesztését vonta maga után. Ha pedig a szimpla agresszió nem lenne elég, még arra is kiképezték őket a fejlesztők, hogy úttorlaszokat állítsanak elénk, vagy az egyik sávot lefedő szöges akadályokkal próbálják meg elejét venni a gyorshajtásnak. A tájékozódást viszont nagyban könnyítette, hogy hallhattuk a rendőri kommunikációt, így fel tudtunk készülni az így már nem is annyira váratlan meglepetésekre. A PC-s verzióban aztán jelentősen kibővült ez a macska-egér játék, mivel ebben már mi magunk is kipróbálhattuk, hogy milyen a törvény fáradhatatlan képviselőjének lenni. Ebben az esetben ráadásul elég volt egyetlen figyelmeztetést kiosztanunk ahhoz, hogy az adott versenyzőnek elmenjen a kedve a furikázástól, ha pedig elég kitartóan szolgáltunk és védtünk, akkor természetesen extra járműveket is kaptunk a bevetésekhez.
A Hot Pursuit rendkívül jó értékeléseket kapott a megjelenésekor, a pár hónappal később érkező PC-s verziót pedig kifejezetten dicsérték a lapok a remekül sikerült látvány (különös tekintettel az időjárási effektekre), valamint a reszponzív irányítás miatt. Az eladásokkal sem voltak gondok, mivel az Egyesült Királyságban a 10. helyet szerezte meg, Amerikában pedig csak 1999-ben 276 000 példányt értékesítettek a PC-s verzióból. Még ugyanezen év februárjában a Verband der Underhaltungssoftware Deutschlandtől is megkapta az „Arany” minősítést, ami minimum százezres eladást jelent Németországban, Ausztriában és Svájcban. Egyáltalán nem csoda tehát, hogy 2002-ben egy direkt folytatást is kapott (ez volt a sokak által a legjobbnak tartott Need for Speed: Hot Pursuit 2), 2010-ben pedig egy szintén remek fogadtatásban részesült reboot is készült hozzá a Criterion jóvoltából. Az ugyan nem valószínű, hogy a jövőben új felvonás érkezne a franchise ezen ágához (az EA az Unbounddal kvázi világossá tette, hogy a fiatalabb közönséget igyekszik megcélozni, abba pedig ez a komolykodás nem fér bele), szülinaposunk hatása ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen, elég csak a rendőrök által bevetett eszközökre gondolni, amik számos további felvonásban (Most Wanted, Undercover, vagy épp az említett reboot) is visszaköszöntek.
