A szórakoztatóipar sajátos világához hozzátartozik, hogy időről időre néhány új szabvány vagy formátum egyszerre jelenik meg a piacon, így komoly harc zajlik az elfogadásért. Ilyen volt anno a Betamax és a VHS összecsapása, a közelmúltból pedig a HD-DVD és a Blu-Ray csörtéjét hozhatnánk fel példaként. Ezen csatákból ráadásul nem is mindig a technológiailag jobb fél kerül ki győztesen (lásd Betamax), és történetesen az Astron Belt által nyitott új korszak is egy ilyen párharccal kezdődött, méghozzá a ’70-es évek végén, a Laser Disc (nem összekeverendő a CD-vel) megjelenésével.
Azt már a történetünk elején leszögezhetjük, hogy a videókazettával szemben a Laser Disc csúnyán alulmaradt a fő profilnak szánt videólejátszásban. A vereség okát azonban nem a minőségbeli különbségben kell keresni (a szalagos technikának ezen a téren esélye sem volt), hanem az olcsó lejátszókban, a nagyobb kapacitásban, és nem utolsó sorban abban, hogy a VHS rendelkezett az otthoni műsorrögzítés (felvétel) előnyével. No, de ideje rátérni, hogy végső soron hogyan is nézett ki ez a Laser Disk. Egy 30 centiméter átmérőjű, műanyagba rétegezett alumíniumlemezről van szó, méghozzá kétoldalas kivitelben, az általános kapacitást tekintve pedig oldalanként 30, illetve 60 percnyi mozgóképet lehetett rá rögzíteni. Hasonlóan a CD-hez, ennek a felszínén is az egyenesek és a ”gödrök” váltakozása hordozta az információkat, csakhogy amíg a CD-n ezek egyszerű bináris (digitális) jeleknek feleltethetők meg (0 és 1), addig a Laser Disc analóg adatokat tárolt, méghozzá úgy, hogy a kráterek hossza és a távolsága is számított.
A Laser Disc bukásának okait persze hosszasan elemezhetnénk, de nyugi, nem fogjuk, ehelyett csak annyit jegyeznénk meg, hogy 60%-kal élesebb képet produkált, mint a VHS, és mivel analóg adathordozó volt, így akkor is tudta folytatni a lejátszást, ha megsérült a felület – szemben mondjuk a CD-vel. A lényeg tehát, hogy papíron felettébb ideálisnak tűnt a játéktermi gépekbe. A játékiparban egyébként a Sega épp az Astron Belttel nyitotta meg az interaktív filmes videójátékok új korszakát – ebben a zsánerben részben vagy egészében előre felvett élőszereplős, illetve animációs képsorokból áll össze az alkotás. Az Astron Belt kapcsán például az akkori idők egyik legdrágább japán sci-fijéből, a Üzenet az űrből felhasználásával vágtak össze jeleneteket, de a Star Trek 2: Khan haragja és a Csata a csillagokon túl című filmekből is kerültek bele részletek. Az előre összekészített anyagot aztán rögzítették Laser Disc-re, és ez forgott a háttérben, miközben egy régi filmkészítési technika, a mattolás segítségével egyesítették egy 2D-s, valós idejű számítógépes grafikával – utóbbi a HUD, illetve a saját hajó külső nézetű képét adta.
A Laser Disc-es anyagot egyébként képkockáról képkockára kellett feltérképezni, hiszen míg egy űrhajós lövöldözős játéknál, ahol a célpontok is ”benne vannak a programban”, könnyű kiszámítani a találatokat, egy háttérben futó film esetében már egészen más a helyzet. Így aztán minden egyes képkockáról lejegyzetelték az ellenséges hajók pozícióit, és elpakolták a ROM-ba, amikor pedig a játékos megnyomta a tűz gombot, a CPU szépen lekérte a lézer-lejátszótól az aktuális képkocka számát, és megnézte, hogy az adott kép adott pontján van-e bejegyzett célpont. Ha volt, akkor a lejátszó ugrott a célpont megsemmisülése szekvenciához, és lejátszott egy gyönyörű robbanást. Ami a hardvert illeti, egy Zilog Z-80 processzor ketyegett a gépben, a Laser Disc lejátszó pedig a Pioneer vagy Hitachi egyik gyártmánya volt (az első szériák jellemzően az előbbit használták).
Az Astron Belt eszenciáját egyértelműen az űrharc jelentette (legalábbis nincs tudomásom róla, hogy lett volna mögötte komolyabb sztori), ugyanis egy magányos vadászgépről szólt, amely szembeszáll egy egész flottával. A játékmenet úgy nézett ki, hogy egymás után jöttek az ellenséges formációk, az idővel egyre keményebb támadó hullámok között pedig néha egy-egy parancsnoki hajó is felbukkant, amit szintén le kellett vadászni. No meg aztán időlimittel (többnyire 60 másodperc) is rendelkeztek az egyes szakaszok, amelyen belül végtelen élettel rendelkezett a játékos, és csak a visszaszámlálás lejárta után jött a húzósabb, limitált rész.
A saját hajó és néhány számláló sprite alapú grafikáján kívül tehát a háttér nem egyszerűen filmszerű volt, hanem konkrétan egy teljesképernyős alkotás pörgött 60 fps-sel, full-color minőségben. Az összevágott jelenetek néhol kanyonok mélyét idézték, máskor csillagköd előtt zajlott a tűzharc, és folyamatosan jöttek a célpontok, miközben minden találatot egy valódi filmes robbanás követett. A műsor legnagyobb szenzációja eközben a játékgép kabinja lehetett, amely a korhoz képest szokatlanul nagy, 25 colos kijelzőt kapott, a belseje pedig egy pilótafülkére hajazott. A fülkében egyébként hátulról megvilágított gombokon felül egy force feedback, tehát a robbanások, lövések ütemére rázkódó szék garantálta a maradandó élményt.
Szülinaposunk úgy írta be magát a történelembe, mint az első Laser Disc-játék, ám a köztudatban mégis inkább olyan alkotások ragadtak meg a téma kapcsán, mint mondjuk a Dragon's Lair, ennek pedig meglehetősen egyszerű magyarázata van. A játék prototípusát villámgyorsan lemásolta a szakma, miután 1982 őszén bemutatták egy japán expón (Japan Amusement Expo), amely abban az időben a világ egyik legnagyobb, játéktermi gépekre és automatákra szakosodott kiállítása volt. Az Astron Belt egyébként még az akkor ősszel, Chicagóban megrendezett Amusement & Music Operators Association Show-n (AMOA) is megjelent, sőt a rendezvény legnagyobb szenzációja lett – olyannyira, hogy a Cinematronics konkrétan innen nyúlta le a Dragon's Lair ötletét. Időközben az is tetézte a gondokat, hogy a Sega a Bally Midway-nek passzolta le a prototípust, amely további változtatások címén még majd egy évig ült rajta, így az észak-amerikai piacon sikeresen megelőzte az imént említett Dragon's Lair, emellett pedig az egyre növekvő konkurenciával (Space Ace, Star Rider satöbbi) is meg kellett birkóznia.
Az Astron Belt Japánban hosszú hónapokig birtokolta a legjövedelmezőbb játéktermi gép titulust, de Amerikában is a toplisták élére került, a kritikusok többsége pedig el volt ragadtatva a futurisztikus külsőtől, valamint a nagyképernyős, ”igazi” robbanásoktól. A Laser Disc, és egyben az interaktív filmes műfaj úttörőjévé avanzsált játék persze a technika gyermekbetegségeit is magában hordozta, például, hogy a lemezolvasók a folyamatos lejátszásra, nem pedig az egyes jelenetetek közötti gyors ugrásokra lettek kitalálva, ezért gyakran túlmelegedtek. A filmes jelenetek közti váltásnál is előfordultak apró bakik, pillanatnyi szünetek (úgynevezett „fekete frame-ek”), a döccenők ellenére viszont akkoriban úgy gondolták, hogy ez a technológia jelenti a játéktermi gépek jövőjét. És igazából nem sokat tévedtek, mert ezen az úton végső soron olyan klasszikusok születtek, mint a Dragon's Lair vagy a Mad Dog McCree.
