Amikor a Guru szerkesztőségében sorra kerültek a márciusban aktuális, kerek évfordulók, a listán feltűnt egy olyan cím, amelyről megvallom őszintén, tetemes videójátékos tudásom ellenére sem hallottam még soha. A címe Gods and Generals volt, jelenlétét pedig az az "aprócska" tény indokolta, hogy számos forrás szerint ez minden idők egyik legrosszabb játéka. Elvileg (bármennyire is hihetetlen) rosszabb, mint a Big Rigs, FPS kategóriában pedig gyengébb, mint a Rossz PC Játékok-sorozat óta itthon kultikus státuszt élvező A mesterlövész. Ez pedig elegendőnek is bizonyult számomra ahhoz, hogy egyszeri és kihagyhatatlan lehetőségként csapjak le a címre, és kiderítsem, pontosan mi is ez a játék, és mivel szolgált rá a nem túl dicsőséges titulusra.
Annyi biztos, hogy már a létrejöttének körülményei sem voltak túl bizalomgerjesztőek. A történet valahogy úgy szól, hogy a '70-es évek derekán Michael Shaara megírta a gettysburgi csatáról szóló Pulitzer-díjas könyvét, a The Killing Angels-t. Ehhez fia, Jeffrey Shaara 1996-ban írt egy előzményt Gods and Generals címen, mely, bár nem aratott ugyanakkora sikert, egy szintén díjnyertes, ikonikus könyv lett a maga nemében. Olyannyira, hogy Ronald F. Maxwell, a The Killing Angels 1993-as, Gettysburg című feldolgozásának rendezője egy adaptációt is készített hozzá 2003-ban, amihez még az imént említett alkotás stábjának egy részét is sikerült visszacsábítani. Ekkor azonban úgy tört meg a sikertörténet, mint Batman gerince Bane térdén, Maxwell ugyanis egy közel öt órás, fókuszálatlan, monoton borzalmat tett le az asztalra, amit csak kínkeservesen tudott megvágni három és fél órásra, hogy egyáltalán bemutatható legyen. A kritikusok ízekre szedték a filmet, mely a RottenTomatoes oldalán jelenleg egy erős 8%-os értékelést tudhat magának, az ügyet pedig az sem segítette, hogy rengetegen mentek neki a történelmi tények súlyos elferdítése miatt. Egy ponton pedig valaki úgy döntött, hogy ebből a filmművészeti mesterműből készülnie kellene egy játéknak is.
A minőség mindenek felett
A fejlesztéssel az egyik legrátermettebb elérhető csapatot, az AniVisiont bízták meg, mely elsősorban interaktív, multimédiás alkalmazásokat fejlesztett oktatási, turisztikai és hirdetési célokra, legjelentősebb videójátékos fejlesztése pedig a Net Race Live nevű, korai online videojátékos platform volt. A fejlesztők egyetlen játéka a Gods and Generals lett, mely az Activision Value Publishing büdzsékategóriás kínálatában jelent meg, “sikere” pedig olyan lendülettel vitte magával az egész stúdiót, hogy egy évvel később már a hivatalos weboldalukból sem maradt semmi. Az a játékújságírók, akik embertelen önfegyelem mellett huzamosabb ideig tesztelték a programot, többek között így foglalták össze tapasztalataikat: “Nincs elképzelhető módja annak, hogy ez a játék még rosszabb legyen”. Véleményüket pedig csak megerősíteni tudják azok a Youtube-on tevékenykedő kritikusok, akik a mai napig szeretik kínozni magukat a Gods and Generals-szal.
Ahhoz, hogy a visszaemlékezés méltó lehessen, természetesen elkerülhetetlen volt, hogy magamat is alávessem a játék lebilincselő hatásának, és néhány órányi kutakodást, érdeklődést, fekete piaci üzletelést követően már hátradőlve nézhettem, ahogy a játék szép lassan felkúszott a gépemre. Az élményt leginkább úgy tudnám leírni, mintha egy grillpartyn végig kellett volna néznem, hogy a smokert, mely bő nyolc óra után lassan az istenek eledelévé transzmutálta a belepakolt húsokat, alig tíz perccel a tálalás előtt valaki poénból színültig telehányja. Az említett okádék pedig esztétikailag minden bizonnyal imponálóbb lett volna a Gods and Generals-nél, mely az elindítást követően háborúba illő rohamot indít minden audiovizuális érzékszervünk ellen. Rikító színek, ocsmány karaktermodellek és animációk, fülsüketítő, pár másodpercenként ismétlődő dallamokból összevágott zene alkotják az első hullámot. A második rohamot az ellenfelek hajtják végre, akik korszakalkotóan agyhalott mesterséges intelligenciával hajtva lényegében két dologra képesek: ész nélkül rohanni felénk, majd mesterlövészeket meghazudtoló precizitással tüzelni ránk. Hasonló pontosságot követelne a játék tőlünk is, mivel a sebzésmodell elég véletlenszerűnek érződik, pisztolyunk muníciója alapból igencsak limitált, az ellenfelektől felszedhető puskák pedig kivétel nélkül egyetlen lőszert tartalmaznak csupán. Valószínűleg azért, mert a fejlesztők semmiféle újratöltési animációt nem raktak a játékba, hősünk még a pisztolyt is úgy tölti újra, hogy zsebre teszi, majd pár másodperccel később teli tárral szegezi maga elé.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a játékot az a LithTech motor hajtja, mely egyébként a No One Lives Forever 2, a Medal of Honor: Pacific Assault és a Tron 2.0 (meg mellékesen A mesterlövész) alatt is futott, a játék pedig a Medal of Honor: Allied Assault és az első Call of Duty között jelent meg, akkor végképp nincs mentség erre az igénytelenségre. A fejlesztőknek valószínűleg eleve lehetetlen körülmények között kellett dolgozniuk, ám a Gods and Generals-t még csak befejezetlen vagy félkész játéknak sem lehetne nevezni. Sokkal inkább olyan, mintha épp csak elkezdett volna beindulni a fejlesztése, mire hirtelen piacra is dobták. A megjelenése óta eltelt húsz év során pedig valahogy úgy öregedett, mint a lejárt szavatosságú tej, amit kint felejtettek a napon.
