A Silent Hill-franchise egyértelműen 2001-ben ért el a csúcspontjára, méghozzá az azóta is etalonként számon tartott Silent Hill 2-vel. Ezt a szintet később sem sikerült megugrani, hiába voltak a Silent Hill 3-ban (véres óriásnyuszik, valaki?) vagy éppen a The Room-ban (a szobában a belső nézet nagyon sokat dobott a nyomasztó hangulaton) remek ötletek. A Silent Hill Homecoming szinte teljesen elvitte a szériát az akció-horror irányába, ami lehet, hogy 2008 környékén még divatos volt, csak épp az ember nem pont ezt várta volna ettől a sorozattól. Az amerikai fejlesztők után 2012-ben a csehek kezébe került a Konami hányatott sorsú címe, és ők hozták el a Silent Hill Downpour-t, ami – igen, kimondom – egy jól sikerült epizód lett.
Csepereg az eső
Teljesen méltó a Silent Hill névhez, ugyanis végre visszahoztak benne olyan dolgokat, mint például a különféle fejtörők és logikai feladványok nehézségi szintjének opcionális beállítása. Emellett újdonságokkal is telepakolták, például vannak benne mellékküldetések – igen, mellékküldetések. Ugyanis Silent Hill városa amolyan félig-meddig open world módra teljesen szabadon bejárható, arra megyünk, amerre csak kedvünk tartja (persze néhány fontosabb rész le van zárva egy ideig), de fel kell készülni, mert a ködös utcák újfent rejtenek pár kellemetlen meglepetést, a ránk törő ellenfelek személyében. A történet főhőse ezúttal Murphy Pendleton elítélt, akinek életébe a fegyházban töltött évei alatt kapcsolódunk be. A helyszínen börtönlázadás tör ki, ezt követően másik intézetbe szállítanák karakterünket, de a transzport kellős közepén, egy szerencsétlen baleset folytán a busz lehajt az útról, és egy árokban landol. Tetteink, múltunk részleteit egyelőre homály fedi, de a jövőnkért (és a szabadságért) folytatott harc innentől a mi kezünkben van. Kifejezetten tetszett, hogy a játék első pár órájában még el sem jutunk Silent Hill városába, csak a környező erdőkben, bányákban mászkálgatunk fel-alá – ez nagyon hangulatos. De magára a városra sem lehet panasz: még véletlenül sem borult virágba az egész, továbbra is ugyanolyan nyomasztó, mint amilyen az előző részekben volt. Sőt, a komor atmoszférára talán még rá is tettek néhány lapáttal, hiszen a Downpour olyan alkotás lett, amely idegtépően félelmetes, és ránehezedik az ember lelkére. Emiatt pedig képtelenség vele hosszabb ideig egyhuzamban játszani, érdemes beiktatni pár szünetet.
Kifejteném egy példán keresztül, hogy mire is gondoltam, egyben belefűzném az újdonságként szereplő mellékküldetések ismertetését is: adott egy lepukkant hotel, melybe az utunk vezet. Mondjuk, megcsináltuk a főküldetést (megszereztünk egy kulcsot), ám több nyitott szoba is van még az épületben. Ezekbe belépve megismerhetjük az egykori lakók történetét. Van, ahol sírást hallunk, van, ahol gyereknevetést. Persze élő személyekkel nem találkozunk, már csak a kísértetek tanyáznak az említett szobákban. Mindegyikük egy-egy személyes holmiját szeretné visszakapni, amelyeket egy enyves kezű tolvaj tulajdonított el. Továbbhaladva megtalálhatjuk a tolvaj szobáját is, benne magával a csibésszel, aki felakasztva lóg a plafonról. Összeszedhetjük az elcsent tárgyakat, amiket aztán visszavihetünk a szobákba, és ezzel az ott bolyongó lelkek végre nyugalomra lelhetnek. Viszont mire ezzel megvagyunk, már ember legyen a talpán, aki nem parázta össze-vissza magát a kísérteties atmoszférától, a hangoktól, az ijesztő zenétől, vagy a felakasztott hullától. Megint máshol, egy szobába belépve, egy távoli ágyon fekvő alakot láthatunk. Közelebb érve észrevehetjük, hogy egy kutyatetem az, ami messziről egészen emberinek tűnik. Átkutatjuk a szobát, hiszen már nem is félünk annyira. Mikor kimennénk, a nyakunkba ugrik egy ellenfél. Vérnyomás a plafonon, száraz gatya előkerítve.
Klasszikusok árnyékában
És ezekben jeleskedik igazán a Downpour: nagyon ért a hangulatkeltéshez és annak fokozásához. A grafika meglepően szép, az irányítás kézre áll (a harcok sokat finomodtak a Homecoming óta), a zene is baljós (már ha van egyáltalán), és fegyverként szinte bármit bevethetünk az ellenfelekkel szemben, akár még egy darab téglát is – kis Condemned-fricska. Persze ezek elhasználódnak egy idő után, és le kell cserélni őket, de ez így reálisabb, mint egy vascsővel végigverekedni az egész sztorit. A játék kellően nehéz, ám a legkönnyebb fokozatot senkinek sem ajánlom, mert semmi kihívást nem nyújt. Összességében egy remek rész lett a Downpour. Sikerült visszahoznia a régebbi Silent Hill-játékok paráztatós, feszültséggel teli hangulatát, emellett pedig még újított is pár dologban (például a mellékküldetések behozatalával). Temérdek utalást, kikacsintást lehet benne felfedezni a korábbi részekre, és természetesen itt is adott a több befejezés lehetősége. Ma már igazi ritkaságnak számít, aranyáron kínálják lemezen, amivel legalább annyira rare cuccnak számít, mint az Alice Madness Returns, vagy a 2010-es Splatterhouse. Ettől függetlenül, aki teheti, nézzen bele. Egy teljesen korrekt, hátborzongató játék lett, aminek fénye ugyan már egy kissé megkopott, de az ős-rajongók még mindig találhatnak benne finomságokat, ha más nem, hát a jópofa easter eggek képében – a nosztalgiavonatra pedig mindig érdemes felülni, még ha egyenesen egy kísérteties, ködlepte kisvárosba is visz.
