A sétaszimulátorok megszületése lényegében borítékolható volt. A technika már létezett hozzá, hogy akár egy néhány fős fejlesztőbrigád is olyan játékot alkothasson, amelyet mindig is szerettek volna. Elképzeléseiknek immár semmi nem szabhatott határt, és a 2010-es évek elejétől kezdve a narratívára fókuszáló játékok szépen el is terjedtek. A sétaszimulátor (walking simulator) ma már egy külön műfajt jelent, kismillió alkotással, akár PC-n, akár konzolokon, de akadt közülük egy, ami elindította a stílus felvirágzását: ez volt a Dear Esther.
A menüben már megcsodálhatjuk azt a hangulatos kis szigetet, amely a játékban vár ránk. A szokásos beállítások után ott találjuk magunkat ezen a borús, hideg szél járta szigeten. Hullámok csapkodnak a lábunk alatti partszakaszon, a bokrokat lágy szellő simogatja, az égbolton pedig erőtlenül próbálja áttörni a szürke felhőréteget a Nap halovány fénye. Jómagam fél percig azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni. Valami Myst stílusú, képről-képre haladós, kattintgatós játékmenetet vártam, erre kiderült, hogy az egész egy FPS-nézetben (persze fegyverek nélkül) haladós, szabad mozgású cucc, vagyis a játékos tulajdonképp arra bóklászik a szigeten, amerre csak kedve tartja. A történet éveket ölel fel, mozgatórugója pedig a címszereplő hölgy (Esther) és néhány sötét titok. A játékos által irányított karakterről semmit nem szeretnék elárulni, hiszen a sztori előrehaladtával rengeteg múltbéli szál bontakozik ki. Ezeket egyébként narráció módjára meghallgathatjuk, ha a sziget egy bizonyos pontjára érünk – spoileres értelmezés pedig majd a cikk végén lesz.
A Hebridákon mindig fúj a szél
A játékmenet egyszerű, mint a faék: jönni-menni kell, felfedezni a sziget minden apró kis zugát. Nincsenek ellenfelek, nincsenek logikai feladványok, teljesen a játékosra van bízva, hogy merre megy, mit látogat meg. Rögtön a játék elején találhatunk egy kis kunyhót, amibe én sietve be is tértem, abban bízva, hogy találok valami értékeset (levelet, felvehető tárgyat vagy hasonlót). De nem, egyszerűen nem volt bent semmi. Továbbhaladtam, ki a kunyhóból, felfelé a domboldalon. Mellettem, a sziklák tövében hangosan morajlott a tenger. A kis ösvény, amire rátértem, lassacskán kezdett bokrokkal és virágokkal benőtt, járhatatlan úttá válni. Megálltam, tájékozódtam, majd megint elindultam, miközben rengeteg érdekességet láttam: misztikus kőoszlopokat, egy feneketlen mélységű lyukat, hajóroncsokat, elhagyatott kő-kunyhókat és egyéb különös dolgokat. A történet egy bizonyos pontján aztán eljuthatunk egy barlangba, és onnan egy teljesen új helyszín veszi kezdetét, falakra festett jelekkel és szövegekkel, meg szűk járatokkal. Mindez olyan, mintha a következő pályaszakaszra lépne az ember, ám maga a barlang szerves részét képezi mind a szigetnek, mind a sztorinak. Nem lóg ki belőle, és nagyon sok mindenre derül fény a mélyén.
A Dear Estherben olyan aprólékosan van kidolgozva minden egyes kis részlet, hogy a játékos szinte az arcán érzi a lágy szellő gyengéd érintését, vagy a kitaposott ösvények mentén nőtt gaz és vadvirágok fanyar illatát. Minden egyes méteren rá lehet csodálkozni valamire. Az én kedvenceim speciel a régi, árbocos hajóroncs és a kísértetiesen fénylő barlang mélye. Ez utóbbi lélegzetelállító látvánnyal bír: ahogy a kék, lila és zöld fényben úszó, hatalmas termekbe léptem, nem győztem ámulni és bámulni. Cseppkövek lógnak lefelé a mennyezetről, szimbólumok és írások végeláthatatlan sora borítja a falakat, és középen egy vízesés csobog alá. Később az éjszakában a Hold fénye mellett még aprócska gyertyák is bevilágítják a partot, jelezvén, hogy merre kell továbbhaladni. A Dear Esther atmoszférája egyszerre nyűgöz le, és teremti meg benned a magány és a félelem vegyes érzését. A felfedezés öröme hamar átcsap óvatos kíváncsiságba, és a rejtélyes sztori előrehaladtával eléri, hogy igenis félj egy elhagyatott, ódon kő-kunyhóba történő betéréskor. Mindehhez pedig a grafika remek hátteret biztosít, hiszen tényleg a legapróbb részletekig kidolgozott, maximálisan életszagú, és cserébe nem is követel erős vasat. Én kifejezetten örültem, hogy a narráció ékes brit angolsággal szólt hozzám, és a zenére sem volt panaszom. Szép, hangulatos, misztikus. A természet hangjai is jól el lettek találva: a tenger morajlik, és ha épp a messzi távolt kémleljük, a sziget belseje felé nézve, akkor is hallhatjuk, amint a hullámok a partmenti sziklákat nyaldossák.
A játék eredetileg 2008-ban jelent meg, de igazán sikeressé csak az újrakiadásával vált, 2012-ben. Ma már innen számítjuk a sétaszimulátor műfajt, amely megannyi emlékezetes és érzelemdús kalanddal ajándékozott meg bennünket az évek során. Azonban a cikkemnek itt még nincs vége. Zárhatnám soraimat egy kis nosztalgiával megfűszerezett leköszönéssel, de a Dear Esther többet érdemel. Szeretnék konkrétan a játék sztorijáról mesélni, méghozzá erőteljesen spoileresen – szóval innentől ez következik.
Eszter hagyatéka
A legködösebb pont talán épp az, hogy mégis kit alakítunk a kalandunk során. Ehhez jobb, ha tisztában vagytok vele, hogy a Dear Esther egy igencsak masszív drámát vázol fel, melynek három fontosabb szereplője van. Az egyik maga Esther Donnelly. Egyes teóriák szerint mi őt irányíthatjuk a játék során, azonban ez szerintem nem helytálló. Szerintem mi a férjével, a Mr. Donnelly nevezetű főszereplővel érkezünk a szigetre, és fedezhetjük fel magunknak mind az elrejtett titkokat, mind a múlt szomorú valóságát. A középpontban egy szörnyűséges autóbaleset áll (erre a barlangban egyértelmű utalást kapunk, a víz alatti látomásban). Nos, az én teóriám az, hogy ebben a balesetben Esther meghalt. A másik autót vezető vétkes sofőr – kinek neve Paul – szintén. A Narrátor pedig élet és halál között lebegve, kómás állapotban, tulajdonképpen "álmodja" az egész utazást. Az is fura lehet elsőre, hogy egyáltalán nem tudunk szaladni, illetve ugrani. Ennek oka pedig az lehet, hogy a baleset során az általunk irányított karakternek eltört a lába, és ez az ő "álmában" is manifesztálódik.
A sziget Donelly lelki őrlődésének színhelye. Rögtön megérkezésünkkor egy elhagyatott világítótoronynál találjuk magunkat. Innen kilépvén egy madár röppen ki hirtelen, a frászt hozva ránk. Később találunk még egy elhagyatott kunyhót, egy kis domb tetején, aminek a hátsó ajtaján kilépve szintén megismétlődik ez a madaras jelenet. Találunk madártojásokat is, pontosan három darabot. Először még nincsenek kikelve, később viszont láthatjuk ugyanezeket a tojásokat, immáron széttörve. Ezt talán vehetjük úgy, hogy a korábban kirepülő két madár Esther és Paul volt, az utolsó pedig – aki a végén átszeli a fél szigetet a levegőben – mi magunk, azaz Mr. Donnelly. Karakterünk kómaszerű állapotának kivetülése ugyebár a sziget. A végén, mikor elérjük a jelzőfényt, a főszereplő elfogadja a tényt, hogy a baleset valóban baleset volt, és nincsen vétkes. Sem ő, sem Paul nem hibás. Miután ezt elfogadta, a torony tetejéről a mélybe veti magát. Nos, valahol itt tudatosulhat mindenkiben, hogy az egész kaland csak egy "lázálom" volt, ugyanis karakterünk a magasból alázuhanva nem szétkenődik a part menti sziklákon, hanem madár módjára tovaszáll. A 21 papírhajó felett elröppenve sötétedik el a kép, ekkor távozunk el végleg az élők sorából. Ekkor hallhatunk egy "gyere vissza…" suttogást – Esther talán épp ezzel hívja magához hőn szeretett férjét. Az itt-ott szétszórt könyvek, és a fel-felbukkanó szellemek jelenlétére még nem jöttem rá, de ezt meghagyom másoknak. A Dear Esther különleges helyet foglal el a szívemben, és mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a misztikus belső utazást!
