Születésnapos cikkeim során többször foglalkoztam már azzal a kérdéssel, hogy pontosan mitől is lesz egy játék vagy akár komplett játéksorozat klasszikus, vagy egyenesen korszakalkotó. Vajon hány játékelem és stílus tökéletes találkozása szükséges, mekkora szerepet játszik benne az alkotói ambíció, az időzítés, a szerencse, a marketing? Míg ezekre általában nehéz egyértelmű választ adni, az 1997 januárjának legvégén megjelent Final Fantasy 7 esetében tulajdonképpen a felsorolt elemek mindegyike adott volt, és talán így történhetett meg, hogy a Square minden idők egyik legjobb, legnagyobb hatású JRPG-jét tárta a nagyérdemű elé.
Új idők szele
Az Final Fantasy 7-tel a Square tulajdonképpen addigi pályafutásának legmerészebb vállalkozásába fogott bele. A 16-bites generáció végén a cég válaszút elé érkezett és döntenie kellett, hogy a 2D-s, már jól bejáratott stílusnál marad, vagy kockáztat és követi a friss, 3D-s trendeket. A kiadónál az utóbbit választották, ugyanis nem meglepő módon a 3D-s grafikus motorokban, az FMV-CGI átvezető jelenetekben és dinamikusabb kameranézetekben látták az utat, hogy még mélyebb, komplexebb és filmszerűbb szintre emeljék játékaikat. Egyúttal ezzel a döntéssel vettek búcsút az addig elsődleges platformjukként kezelt Nintendótól is. A Nintendo 64 dráguló kazettái és azok korlátai a rájuk pakolható játék tekintetében elég nyomós indoknak bizonyultak ahhoz, hogy inkább a CD-alapú PlayStation felé fordítsák a figyelmüket.
A Final Fantasy 7 a tervek szerint a hatodik résszel megkezdett stílust követte, ami a fantasy elemeket modern, illetve helyenként sci-fi művekbe illő koncepcióval keverte. A széria eredeti rendezője, Szakagucsi Hironobu, már a Final Fantasy 6-nál visszavonult produceri szerepbe, hogy helyét fiatalabb, kreatívabb utódok vehessék át, a Final Fantasy 7 esetében pedig ez ismét Kitasze Josimura lett. Josimurának nem kis kihívással kellett szembenéznie: a játék, mely a Square berkeiben lassan körvonalazódott, túlmutatott mindenen, amit korábban alkottak, de még a játékipar más résztvevőihez képest is elképesztően monumentális vállalkozásnak bizonyult.
Míg egy nagyobb volumenű videójáték fejlesztése ekkor még mindig durván 20-30 főt foglalkoztatott, a hetedik Final Fantasy készítésében összesen durván 150 ember vett részt. Költségvetését tekintve 40-45 millió dollárjával (mely ma természetesen az infláció miatt ez jóval nagyobb összeg lenne) korának talán legdrágább játékának számított. Josimura szerencsére olyan fantasztikus alkotókkal dolgozhatott együtt, mint Nomura Tetszuja, aki a játék főszereplőinek dizájnja mellett a történet egyes szegmenseiért is felelt, azóta pedig a JRPG műfaj és a Final Fantasy egyik legismertebb alkotójává nőtte ki magát. Emellett a közreműködök között volt a zeneszerző Uemacu Nobuo is, aki talán az egész Final Fantasy-sorozat legszélesebb körben ismert dallamait komponálta az új részhez.
A haldokló bolygó
A Final Fantasy 7 helyszíne Gaia bolygója, melyet a hatalmas Shinra vállalat tart karmaiban, hála energiamonopóliumának, amit a bolygó mélyén keringő misztikus energiaáramlat, az Életfolyam megcsapolásával biztosít. A főhős, Cloud Strife, a történet kezdetén az Avalanche nevű gerillacsapatot segíti, melynek tagjai a bolygó megmentése érdekében sorra próbálják szabotálni és megsemmisíteni a vállalat reaktorait. A mentőakció azonban rövid időn belül teljesen más irányt vesz, miután felbukkan a cég évekkel korábban halottnak vélt egykori szuperkatonája, Sephiroth. Miután Sephiroth felfedezi a vállalat borzalmas emberkísérleteit, és saját, ezekhez köthető eredetét megismerve megtébolyodik, a bolygó megsemmisítésére, minden rajta élő kiirtására teszi fel az életét. A történet nemcsak epikus fordulatokban bővelkedett, de csodálatosan kidolgozta és elmélyítette karaktereit, korábban játékban sosem látott motívumokat és elemeket épített cselekményébe.
Egyes jeleneteit, párbeszédeit, küldetéseit olyan szempontból a mai napig példaértékűnek tartják, hogy mi mindent lehet elérni megfelelően használt narratív eszközökkel a videójátékokban. Hála a 2D-s háttereket és 3D-s modelleket kombináló, különböző statikus kameraállásokkal operáló látványnak, a karaktereknek és Uemacu zenéjének, a játékosok a Square terveihez híven valóban úgy érezhették magukat, mintha egy hatalmas, epikus filmet (vagy a játék tematikus elemei miatt inkább egy anime évadot) játszhattak volna végig. A kiváló játékmenet, a fantasztikus harcrendszer, a rengeteg opcionális tartalom, a durván 40 órás játékidő tökéletes eleggyé állt össze. A Final Fantasy 7-et sokan generációja, sőt minden idők egyik legjobb, legmeghatározóbb játékának nevezték. Egyesek szerint ez nyitotta meg az utat a grandiózus, történetorientált, illetve konzolos RPG-k felé, ami nem is túlzás, mivel többek között a BioWare és a Black Isle Studios dizájnerei is bevallották, hogy hatalmas hatással volt rájuk a Square mesterműve.
Az Final Fantasy 7 volt az a lökés, ami a Final Fantasy-t egy csapásra a legismertebb, legnépszerűbb JRPG-vé tette, kikövezve az utat mind a következő részek, mind a Square egyik kevésbé szép emlékű vállalkozása, az egész estés CGI mozifilm, a Final Fantasy – A harc szelleme előtt. A japán cég, mely azóta legnagyobb riválisával összeolvadva ma már Square Enix néven ismert, a mai napig tisztában van azzal, mekkora hatásal bírt a hetedik rész. Megszámolni is nehéz, hány más játékban vendégszerepeltek a karakterek, ahogy a számos spin-offot és folytatást sem egyszerű észben tartani.
Előbb 2005-ben, az Advent Children című mozifilm folytatta a játék történetét (és feledtette valamennyire a korábbi okozta csalódást). Ezt 2006-ban követte a filmet folytató, Vincent karakterére koncentráló TPS-RPG hibrid Dirge of Cerberus PlayStation 2-n. A 2007-es Crisis Core PSP-n az akkor 10 éves játék előzménye lett, mely egyúttal átvett pár karaktert és elemet a 2004-es, csak mobiltelefonokra megjelent Before Crisis című spin-offból is. Közben érkezett pár anime OVA, light novel történet, a Square pedig egy 2005-ös, PS3-on bemutatott techdemóval felkeltette a rajongókban a reményt, hogy esetleg egy nap még egy felújítás is érkezhet a klasszikusból. Ugyan erre végül jóval többet kellett várni, miközben időről időre felmerült kifogásként, hogy egy ekkora játékot lehetetlen lenne feldolgozni, végül 2020 tavaszán, PlayStation 4-re, megjelent a Final Fantasy 7 Remake. Bár ez végül csak az eredeti játék első negyedét, a Midgar városában játszódó szegmenst dolgozta fel. Története több ponton is eltért az eredetitől, erősen sugallva, hogy inkább soft rebootról van szó, mintsem szimpla remake-ről, de fogadtatása, majd a kibővített Intergrade-változat sikere nyomán biztos, hogy nem fog folytatás nélkül árválkodni.
Ha esetleg nem tudjátok kivárni, amíg ez megérkezik, kifejezetten ajánlom, hogy pótoljátok be mind az eredetit, mind az azóta megjelent spin-offokat, melyek, ha nem is feltétlenül értek annak nyomába, egy csodálatos, komplex mítoszt alakítottak ki, fantasztikus karakterekkel, megható pillanatokkal és példátlan hangulattal. Nem véletlen, hogy sokan a hetedik részt tartják (köztük jómagam is) a mai napig a sorozat csúcsának.
