Legnagyobb kedvencem, ha nem nagyon nézek utána egy filmnek, csak a címe és egy-két képkocka alapján eldöntöm, hogy ez érdekel annyira, hogy írjak róla. Így jutottam el Giórgosz Lánthimosz legfrissebb alkotásának sajtóvetítésére is, amely kapcsán az első megérzések annyit tettek: “ez hosszú lesz”, “elvont lesz”, “mostanában mindenhol Emma Stone-t látom” – utóbbira majd még visszatérek. A megérzések pedig jók voltak, mert a Poor Things, avagy az egészen különleges és egyedi élményt kínáló Szegény párák kimondottan hosszú, kimondottan elvont, és nemcsak sokat láttam benne Emma Stone-t, de annyi mindent láttam belőle, mint eddig még soha.
Szegény pára
Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) egy zseniális, ámde rettegett londoni orvos, sebész, ami nem is csoda, hiszen őrült édesapjának hála ő sem esett messze a fájától, nem mellesleg az apa kísérletei idős korára is meglátszódnak az arcán és a testén. Nos, a jó doktor maga is őrült kísérleteket hajt végre, aminek nyilvánvaló bizonyítékát jelentik a házban élő különös állatok, amelyek különböző hibridek. Ha elképzelsz egy tyúktestű, malacfejű valamit, akkor már van némi fogalmad arról, hogy mire gondolok. De nem csak a házban élő állatok furák, hiszen ott van még Bella (Emma Stone) a fiatal nő, aki együgyüként viselkedve koordinálatlanul mozog, csak félszavakat motyog és kiabál, de összességében is olyan, mint egy félnótás, aki “Pi! Pi!” felkiáltással, állva vizel a ház előterének padlójára. És hát Baxter ennek a Bellának a pesztrálására kéri fel Max McCandles-t (Ramy Youssef) az akadémiáról, aki nem is sejti, hogy mekkora gond szakad a nyakába.
(Képek: Port.hu)
Egyfelől a saját testi épsége érdekében folytonos bezártságra ítélt Bella egyre inkább úgy tűnik, hogy még csak ismerkedik a világgal, a szavakkal és akár a saját testével is, aminek köszönhetően képes az étkezőben maszturbálásba kezdeni, majd amilyen jó szíve van, a kissé karót nyelt, idős cseléden is hasonlóképpen segítene. Mert ugye legyen már egy kicsit boldogabb az asszonyság. Max a furcsaságoktól függetlenül beleszeret a lányba, aki szintén vonzódik a férfihoz, így végül a jó doktor úgy dönt, hogy összeadja a fiatalokat, és hárman majd boldogan élnek a házban, mint halak a vízben. Az elképzelés jó, ám azzal senki sem számol, hogy a házassági szerződésért felelős szoknyavadász, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), elcsábítja Bellát, ezzel nemcsak meghiúsítva az esküvőt, de elszakítva a gyermeki lényt otthonától, egy világkörüli útra invitálva, ahol minden megváltozik, lassan pedig Bella múltjára és az igazságra is fény derül.
Egészen más szemszögből
Az egész Szegény párák egy szokatlan, más szemszög, amiért Giórgosz Lánthimosz felel, méghozzá nem is akárhogyan. A filmnek van egy iszonyatosan szürreális stílusa, amihez az elvont elemek, a halszem optikára emlékeztető képek, a kezdés fekete-fehér felvételei, zenéi és szereplői egyaránt hozzájárulnak. Nem vagyok benne biztos, hogy a nézők többségét ez nem fogja irritálni, nem fognak kivonulni az első 30-60 perc alatt. De aki marad, az szerintem nem bánja meg a döntését, aki pedig eleve kíváncsi a különlegességekre, éhezik a sablonoktól eltérő megoldásokra, azt nem is kell majd győzködni, hogy ugyan, maradjon már a helyén. Az egész mozifilm olyan, mintha Terry Gilliamnek (Brazil, Dr. Doctor Parnassus és a képzelet birodalma) és Lars von Triernek (Antikrisztus, A nimfomániás) lenne egy szalonképesebb szerelemgyereke, aminek köszönhetően Panos Cosmatos (Mandy – A bosszú kultusza) mellett itt egy újabb őrült görög, akinek érdemes figyelni az alkotásaira.
Pedig a Szegény párákban van minden, és ez meg is fekheti az emberek gyomrát. Egyfelől kendőzetlenül hangsúlyos benne a szexualitás (a díszleteket is érdemes figyelni, ahogy a stáblistát is a végén – nemcsak a rengeteg magyar résztvevő miatt, hanem a dizájnbeli részletekért is). Emma Stone soha nem mutatott magából még ennyit, aminek a rajongói örülhetnek – én mondjuk nem vagyok oda érte, mégis, mostanában állandóan a képernyőn látom, hogy a SkyShowtime új sorozatának, a The Curse-nek is nekiálltam. De eleve, Ruffalo és Stone is úgy lett felkérve a szerepekre, hogy azok semmiféle prüdériát nem képviselhetnek, és ahogy a filmben el is hangzik, a szexualitás itt erkölcstelen és folyamatosan a képünkbe van tolva. Akár mint gyönyörforrás, akár csak úgy, mert jólesik. Akár úgy, hogy nem esik jól. Emiatt biztos lesz olyan is, akit nem a szürrealitás, hanem a szabadszájú és grafikus szabadosság fog elriasztani, pedig helyén kezelve a dolgot a Szegény párák nem is alpári, nem is öncélú, noha feszegeti a határokat. Értelmes gondolatokat hallunk, intelligens tálalásban látunk egy rakás problémát, sőt még filozófiára is futja, akár direkt, akár indirekt formában. Nők és férfiak közötti kapcsolatok, a világ működése, a szexualitás működése és a többi – persze választ nem annyira kapunk, de vannak, akik akár a sorsukat is láthatják a vásznon.
Giórgosz Lánthimosz legújabb produkciója messze kiemelkedik a nagy átlagból, hiszen nem egy bugyuta akciófilm, nem is egy sablonos horror vagy művészieskedő és öncélú maszturbálás. Önálló gondolatokkal, művészeti értékkel és látásmóddal rendelkezik, ami mellé egy épkézláb sztorit is sikerült pakolni. Ami azért persze önmagában is elég elvetemült és hihetetlen, ráadásul valahol nagyon beteg is, már amennyiben Bella fejlődését és ehhez kapcsolt, feltételezett érettségét is figyelembe vesszük, de ennyire már nem akarok belemenni a fejtegetésbe, már csak azért sem, mert lehet, még fel is háborodnék rajta. Összességében az biztos, hogy mozgóképként, filmalkotásként és komédiaként/szatíraként egy különleges produkcióról van szó, amit már csak azért is érdemes megnézni, mert mostanában ilyet nem láthatunk. Aztán majd mindenki eldönti maga, hogy mennyire volt rá hatással, mennyire érezte a humorát, illetve mennyire gondolja úgy, hogy megérte. Nekem nagyon tetszett. A kérdés már csak az, hogy a popkultúrába sikerül-e ugyanúgy belecsempészni a Bella-Duncan táncot, mint Wednesday-ét?
Britpopper különvéleménye
Giórgosz Lánthimosz eddigi legszürreálisabb filmje lett a Szegény párák, amiben a sziporkázó Emma Stone mellett a hasonlóan nagyszerű Mark Ruffalo és a mindig remek Willem Dafoe is helyet kapott. A legnagyobb húzónevek mellett viszont a mellékszereplőkről sem szabad megfeledkezni, ugyanis nagy kedvencem, Christopher Abbott szintén feltűnik ebben a lázálomban, a hozzá kapcsolódó fejezet pedig egyszerre nyomasztó, bizarr, valamint Abbot és Stone színészi játéka miatt rendkívül erőteljes. Lázálom, mert Lánthimosz itt tényleg kimaxolja a művészi szabadság fogalmát. A Szegény párák sokkal elvontabb, furcsább, már-már betegebb produkció lett, mint a görög rendező bármelyik korábbi filmje. A Frankenstein-szerű történet annyi, ragadós fekete-humorral jócskán átitatott jelenetet tartalmaz, hogy ezt a popcorn-mozikhoz szokott közönség gyomra biztosan nem fogja bevenni, így nem lennék meglepve, ha sokan egyszerűen kisétálnának a vetítésről. Aki viszont marad, az az utóbbi évek egyik legegyedibb, legstílusosabb komédiáját kapja meg, Emma Stone pedig pont annyira megérdemelné ezért az Oscart, mint Olivia Colman A kedvencért.
- Szegény párák (Poor Things)
- Rendező: Giórgosz Lánthimosz
- Játékidő: 141 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2024. január 25.
- Forgalmazó: Forum Hungary
