No, nem mintha bármi komolyságra, mélyenszántó gondolatra számítottam volna a trailer alapján, de az ünnepek alatt megejtett Die Hard-trilógia (az eredeti filmek, természetesen) újranézést követően kíváncsi voltam, hogy ilyen klasszikusok után 2024 elején mit képes felmutatni egy akciófilm. Jason Statham megítélésem szerint nem tartozik a jó színészek közé, és bár ebben talán közrejátszik az is, hogy az utóbbi években milyen szerepeket vállalt el, de az akkor is tény, hogy shakespeare-i bölcsességeket nem tőle várok a mozivásznon. De hogy méhészként miképpen teljesít és egyáltalán mit nyújt? Nos, az eredmény meglepőbb, mint azt bárki gondolná.
(Képek: Port.hu)
(S)tathamre hívás
Adam Clay (Statham) visszavonulva él egy pajtában, lényegében minden idejét a méheire, és néha a birtok tulajdonosának, Elaine Parker (Phylicia Rashad) apró-cseprő gondjainak megoldására fordítva. Például elintézi a darazsakat, mert ugye az agresszív dögök nemcsak az embereknek okoznak bosszúságot, de a méheket is kiirtják. És talán ez a mozifilm első és egyetlen komolyan vehető tanulsága. Utána már szinte bele is csapunk a lecsóba, hiszen Elaine-t átveri egy szociopata, showmesterként viselkedő fickó, Mickey Garnett (David Witts), aki egy adathalász cégnél tényleg úgy irányítja a beosztottjait, hogy az már önmagában közröhej, de az sem sokat javít az összképen, ahogy megcsapolja szegény idős asszony számláit. Lényeg a lényeg, hogy Elaine öngyilkosságot követ el, Clay pedig bevágja a durcit, mert vele még senki más sem viselkedett rendesen, ezért fogja a benzines kannáit, aztán felgyújtja az adathalász iroda épületét. Jól. Amire viszont nem számított, az az, hogy a cég behálózza egész Amerikát, sőt igen komoly személyeket találni a felsővezetésben. Akik meg arra nem számítottak, hogy Clay egy méhész. Méhész. M-É-H-É-S-Z!
Merthogy, mint kiderül, a méhészek egy külön kategóriát képviselnek, és a társadalomban kiemelt szerepük van: lényegében a törvényen felül állnak, és bármilyen hibát, rendellenességet találnak a rendszerben, azt javítják, voltaképpen egy reset gombként működve. Persze különlegesen képzett katonáról van szó, akinek nincsen párja, ezért, mikor a gonosz vállalat biztonsági főnöke, Wallace Westwyld (Jeremy Irons) megtudja, hogy egy méhésszel van dolga, nem őszinte a mosolya, az egész balhé és az adathalászat mögött álló Derek Danforth (Josh Hutcherson) pedig kénytelen anyuci szoknyája mögé bújni, mielőtt koporsóban végzi. Márpedig állítólag ott végzi. Mert egy méhész elől nincs menekülés. Méhész.
M-É-H-É-S-Z!
Jó, hát igen, már az alap felvetés is komolytalannak mondható. De hogy valami jó hírrel is szolgáljak, a fényképezés nagyjából rendben, vannak jó pillanatok és a hangulat sem rossz, pláne, hogy egyes jeleneteknél iszonyatosan jól szórakozhat a néző, mintha csak egy vígjátékot nézne. Van pár jobb akciójelenet is, emellett A méhész rámutat néhány igen komoly problémára, amire persze ne egy ilyen filmtől várjunk megoldást. Mert bár David Ayer 105 perces alkotása időnként olyan sebességbe kapcsol, mint egy elszabadult vonat, sokszor csak hatalmas kérdőjelek villannak fel a szemünk előtt, hogy most ez miért így reagál, az miért azt mondja, az meg amazt honnan tudja és a többi. És a teljesen kidolgozatlan forgatókönyv, a nettó hülyeséggel teli koncepció csak egy dolog, a nagyobb baj, hogy a dialógusok valami elképesztően bugyuták, amin a gusztustalan stílus sem javít. A vetítés után konkrétan azon tanakodtunk az IGN-es kollégákkal, hogy simán az AI is írhatta volna a párbeszédeket, és ezért nem szabad mesterséges intelligenciát használni a filmiparban.
Na, nem mintha úgy egyébként sokkal jobb lenne a helyzet a film legtöbb összetevője terén. A Clay likvidálására küldött egyén külön vicc, pláne, mikor úgy száll be egy chatbe, mint egy 10 éves CoD-játékos, hogy a szuper képzett, akármilyen ultra durva kommandós gorilláról (de nagyjából tényleg, nem túlzok a megnevezéssel) ne is beszéljünk. Vagy arról, hogy az FBI-os Verona Parker (Emmy Raver-Lampman) mennyire és meddig foglalkozik édesanyja halálával, amitől elvileg rendkívül összetört. De úgy minden agyrém, és csak fognánk a fejünket, annyira nevetséges a cselekmény, de inkább nevetünk és jól szórakozunk, mert képtelenség elhinni, hogy ezt bárki komolyan gondolta, miközben a méhész minden FBI-ost és kommandóst elintéz, mert rajta kívül mindenki balfék, de ő maga a Terminator.
Pedig az író, Kurt Wimmer, azért nem egy nyeretlen kezdő, sőt a kult Equilibriumot is neki köszönhetjük, ahogy az Ultraviolát is. És bár utóbbi kevésbé jó, inkább csak egyedi stílusa és megoldásai, valamint nagyszerű trailere miatt tetszett, a Mátrix-1984 szerelemgyerek Equilibrium után azért tényleg kiábrándító, hogy mindössze egy ilyen alapanyagra tellett tőle, amit David Ayer a Suicide Squad – Öngyilkos osztag után ismét szépen elbaltázott. Nos, A méhész nem egy jó film. Nagyon nem. Már most esélyes a Citrom-díjra, Arany Málnára, lócitromra és mindenféle egyébre, de azt senki nem vitathatja, hogy emellett is szórakoztató, szóval biztosan lesz, aki pozitívan nyilatkozik róla. Az már más kérdés, hogy egy nap múlva szinte semmire sem emlékszünk belőle. Vannak benne olyan elemek, amik elgondolkoztatják az embert, pl. eleve az a motívum, hogy miért állnak sokan a szociopaták mellé, vagy éppen szolgálják ki, támogatják őket, ezzel azt közvetítve, hogy bármit megtehetnek. Pedig csak tovább kéne állni, megtagadva azt a morálisan zsákutcának nyilvánítható irányvonalat, amit képviselnek. Saját tapasztalat alapján nem olyan nehéz dolog, csak annyi kell hozzá, hogy legyenek elveink. Az elején egyébként, mikor a főcímnél egyiptomi hieroglifákat és méheket mutogatnak, majd Statham a sötét pajtában, lelógó láncok között császkál, eszembe jutott, milyen menő Hellraiser-Kampókéz crossover lehetne a dologból, és esélyesen jobban is jártunk volna. Mert ami maradt, az egy hatalmas, elkeseredett felkiáltás a mozirajongók szájából: ezt miért kellett, mi szükség volt rá?!
- A méhész (The Beekeeper)
- Rendező: David Ayer
- Játékidő: 105 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2024. január 11.
- Forgalmazó: Forum Hungary
