Zack Snyder valódi jelenségnek számít a hollywoodi rendezők körében, hiszen sokak szerint egy elsőrangú (nem a jó értelemben) kóklerről van szó, míg mások szinte vallásos áhítattal tekintenek a munkásságára. Én valahol a kettő között helyezkedem le, mert míg a 2004-es Holtak hajnala máig a kedvenc zombifilmem, a Watchment, a 300-at és Az Igazság Ligája Snyder vágását pedig kifejezetten jól sikerült alkotásnak tartom, addig ott van a mérleg másik oldala, amiben a borzalmas Álomháború és a nem sokkal jobb A halottak hadserege helyezkedik el – de a Batman Superman ellen – Az igazság hajnalának is csak a rendezői változatát tartom nézhetőnek. Nem tisztelem tehát istenként Snydert, ugyanakkor az őt övező utálatot sem nagyon tudom hova tenni (azt meg pláne nem, hogy néhányan egyenesen Uwe Bollhoz hasonlítják), így a Rebel Moonhoz is úgy álltam hozzá, hogy láttam benne potenciált, ugyanakkor nem tettem magasra a lécet elvárások terén. Nos, hamar kiderült, hogy még így is túlzottan optimista voltam a végeredményt illetően, nem hazudtak ugyanis a külföldi kritikák: A tűz gyermeke névre keresztelt első felvonás sajnos minden téren borzalmas lett.
A kép forrása: The Hollywood Reporter
Na de kezdjük szépen az elején: adott egy elnyomó hatalom, melynek uralkodói kiszipolyozták a saját planétájuk erőforrásait, így elkezdték meghódítani a világűrt, hogy legyen miből fenntartani a birodalmat. A terjeszkedés végül eljut egy olyan peremvilágra, melynek lakói tisztes mennyiségű gabonából gazdálkodhatnak, a derék bakáknak pedig ugyebár enniük kell, hogy képesek legyenek kitartani a lázadó csoportosulások ellen, így tehát egyszerű a képlet: mindent a „látogatóknak”, semmit a népnek. Annak rendje és módja szerint természetesen hamar kiborul, aminek ki kell borulnia, hiszen miután a hősnő, a kezdetektől fogva gyanúsnak tűnő Kora (Sofia Boutella) véres pontot tesz a faluban maradt keménykötésű (értsd: tesztoszterontól túlfűtött) legények ténykedéseire, egy terv üti fel a fejét: harcosokat kell gyűjteni, hogy a piciny település képes legyen felvenni a kesztyűt a nagy és erős ellenféllel szemben. Történet terén tehát egyáltalán nem nehéz felfedezni a párhuzamot Kuroszava Akira A hét szamuráj című mesterművével, ezzel pedig nem is lenne probléma, mivel a rendező soha nem rejtette véka alá, honnan jött az ihlet. A gondok inkább ott kezdődnek, hogy mindez milyen formában került elmesélésre. Pontosabban milyen formában nem, mert kapunk ugyan egymást követő jeleneteket, de érdemi cselekménynek bizony nyoma sincs, ahogy a valamirevaló karaktereket és az életszerű párbeszédeket sem ebben az alkotásban kell keresnünk.
A kép forrása: Entertainment Weekly
A legegyszerűbben úgy lehetne leírni a Rebel Moont, mint egy olyan sci-fi szerepjátékot, amelyből csupán a gyorsutazási szekvenciákat, valamint az egyes történetszálak végkimenetelét láthatjuk. A recept ugyanis valóban csak ennyi: az egyre több tagot számláló csapat egyik bolygóról utazik a másikra, ahol „besorozzák” az aktuális hősjelöltet, majd indulhatnak is újra a hajtóművek. Helyenként ugyan sikerült közbeékelni egy-egy rosszul megkoreografált flashbacket, hogy bővüljön az úgynevezett lore, ám ezek sem törték meg a monotonitást, sőt. Ennek legfőbb oka, hogy kidolgozott világ sajnos egyáltalán nincs a fent vázolt koncepció mögött, csupán ezerszer látott dolgokat halmozott egymásra a rendező, amit aztán eladott a Netflixnek „új univerzum” címszóval. Apropó ötletek: cikkünk alanya eredetileg egy Star Wars-filmnek indult, ami ugyan látszik is a végeredményen, ám ez nem az identitásában mutatkozik meg, hanem abban, hogy Snyder konkrét részeket (például a méltán híres cantina jelenetet, vagy épp Vader vonulását) „vett kölcsön” George Lucas mozijaiból – kár hogy nem igazán sikerült lemásolnia a házit.
A kép forrása: Digital Spy
Ráadásul hiába ejtenek el a karakterek néhány félmondatot a múlt eseményeiről és a háttérben meghúzódó misztikumról, így sem leszünk okosabbak azzal kapcsolatban, hogy mi zajlik/zajlott a díszleteken túl, szóval ezekre az "alapokra" komplett franchise-t építeni egyelőre finoman szólva is merész vállalkozásnak tűnik. Szereplők terén sem jobb a helyzet, mert neve ugyan mindenkinek van, de tényleges személyiségnek még csak a legkisebb jelét sem mutatják. Ha netán meg is szólal valaki, annak vagy unalomig ismert hegyibeszéd vagy szappanoperába hajló siránkozás lesz a vége – bár az arcpirító klisék gyakori puffogtatása sem áll távol a sokszor statisztaként viselkedő hőseinktől. Az egyszeri néző pedig akkor vakarhatja csak igazán a feje búbját, amikor a karakterek úgy kezdenek el csevegni egymással, mintha legalább ezer éve ismernék egymást, holott a filmben maximum húsz perc telt el az első találkozás óta – a bővített verzió vélhetően áthidalja majd valamennyire ezt az inkonzisztenciát, de ez egyelőre sovány vigasz. Snyder rajongói valahol itt kezdhetnék el hevesen mantrázni, hogy „De ő sosem a kidolgozott szereplőkről és sztoriról volt híres, hanem az egyedi látványról és a jól festő akciórészekről”, ám sajnos ezen a téren is óriási kapufa lett produkció.
A kép forrása: Mashable
A tűz gyermeke ugyanis – jobb szó híján – ocsmány. És nem csupán azért, mert CGI terén sok esetben beállhat a Flash – A Villám és a Marvelek mellé, hanem mert az egész mozit nyakon öntötték egy barnás szűrővel, melynek „köszönhetően” egyetlen bolygónak sincs egyedisége, emellett pedig borzasztóan zavaró is az első tíz perc után – pláne, hogy sokszor a világításért felelős szakemberek sem voltak a helyzet magaslatán. A Snyder védjegyének számító lassításokat pedig egyszer sem találtam még ennyire zavarónak: lényegében az összes mozgalmas képsort sikerült tönkre tenni velük, ráadásul az olyan hétköznapi dolgok sem úszták meg a „kezelést”, mint mondjuk a búza elhintése – és ez most nem túlzás, hanem konkrét példa. A felesleges (és sokszor öncélú) művészieskedés pedig nem merül ki abban, hogy súlyos másodpercekkel lett meghosszabbítva az eleve tetemesnek tűnő játékidő, mivel emellett a dialógusokat és a nagymonológokat is rendre megelőzi néhány indokolatlanul elnyújtott képkocka – bár ezt mostanra talán megszokhattuk a rendezőtől.
A kép forrása: Empire
A negatívumok halmát gyarapítják továbbá a színészi alakítások is, mivel hiába látunk sokszor bizonyított neveket a stáblistában, egy ilyen semmitmondó szkriptből talán még egy Oscar-díjas művész sem tudott volna mit kihozni. Az Eksztázisban (Climax) brillírozó Sofia Boutella például csak a mérges és a szomorú tekintetét váltogatta két órán keresztül, de az antagonista szerepében feltűnő Ed Skrein (Deadpool, A szállító: Örökség) sem mutatott sokkal többet a tehetségéből – jobbára a túlzó grimaszokban merült ki a játéka. Djimon Hounsou, Bae Doona, Charlie Hunnam és Michiel Huisman pedig kvázi esélyt sem kaptak a bizonyításra, szóval egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevésbé ismert arcokkal is működött (pontosabban nem működött) volna a film, hiszen egyetlen színész sem volt képes emelni a színvonalat.
Így a kritika végéhez érvbe illő lenne valami pozitívumot is írnom a Rebel Moonról, de az az igazság, hogy nem nagyon van mit. Az mondjuk mindenképp elismerésre méltó, hogy szerencsére nem egy újabb woke propagandát kaptunk (igen, a Netflix esetében ezt már sajnos ki kell emelni), ahogy a zene sem lett rossz, bár az esetek többségében eléggé tolakodó. Egy-egy jól sikerült beállítás is akad, de ezek zömét már ellőtték a trailerekben, plusz a legtöbbször azért eléggé kiütközik, hogy kapunk majd egy korhatáros verziót – a kérdés, hogy lesz-e olyan néző, akit még érdekel. Ezeken túlmenően viszont minden (de tényleg minden) kritikán alulira sikeredett. Az eredetiség teljes hiánya ugyan megbocsátható lenne (ma már tényleg elmondható, hogy nincs új a nap alatt), az viszont már kevésbé, hogy a cselekmény lényegében nem létezik, a karakterek még két lábon járó sztereotípiáknak is gyengék, az akciójelenetek unalmasak (ez mondjuk magára a filmre is igaz), a látvány pedig már-már káros az egészségre. Fogalmam sincs, mit várhatunk ezek után az április 19-én érkező A sebejtőtől, de a stáblista után megtekinthető előzetes alapján az imént felsorolt összes negatívum tiszteletét teszi majd a folytatásban, szóval nem árt jó előre felkészülni egy újabb borzalmas filmélményre. Ami pedig a legszomorúbb, hogy még csak potenciált sem nagyon véltem felfedezni ebben a világban/történetben, szóval hiába bővítik a jövőben (bár ilyen fogadtatás után erre már azért nem vennék mérget), kétlem, hogy valaha is érdekfeszítővé válhatna Snyder hosszú évekig dédelgetett víziója.
