Volt némi kihagyás a rovat életében, de ez részben a kínálat minőségének és mennyiségének is köszönhető, részben pedig az áprilisi élethelyzetnek, ami egészen másfajta cikkeket kívánt meg. De továbbra sem hagyjuk cserben a Switch-tulajokat, avagy a Switch-Mix is folytatódik tovább, sőt az eddigi egyik legizmosabb kínálatot sikerült összehozni, mindenféle műfajból és mindenféle formában. Van néhány egészen elvetemült darab, aminél magam is csak lestem, de be kell vallani, hogy a tipikusabb címek között pont az ilyen ritka nagy baromságok hozzák a legnagyobb élvezeti faktort. De nem is szaporítom a szót, nézzük, mikkel lehetett összefutni az elmúlt időszakban.
Fury Unleashed
A lényegében minden fontos platformon elérhető indie akció-platformerrel szerintem már három éve találkoztam az akkori gamescomon, és már az első próbáknál élveztem az őrült henteldét, ami azóta még egyedibb és szórakoztatóbb formát öltött. A Fury Unleashed lényege, hogy egy élő képregény oldalai elevenednek meg a roguelite akció-platformer képében, ami egyszerre hordozza magán a zsáner modernebb jegyeit, valamint a régi iskolás 2D játékok ismérveit. A választott és tetszőlegesen kialakított karaktert felvehető páncélokkal és fegyverekkel, mindenféle képességgel lehet erősíteni, a különböző képregények pedig több oldalból állnak, miközben az oldalakon a képkockák labirintusában kell elverekedni, vagyis inkább lövöldözni magunkat a célig.
Ez lényegében a legjobb összetevő, miközben jelenleg még nem elérhető az online co-op, de bízzunk benne, hogy előbb-utóbb végre az is elkészül, mert akkor néhány százalékot hozzá lehet majd adni az értékhez. A hangulat és látvány/hang rendben van, időnként elég kemény kihívásokkal találkozni, vannak különböző extra feladatok is, illetve van egy jópofa dizájnja a játéknak, ami főleg a főellenfeleknél mutatja meg magát. Nem mondom, hogy nem lehetne változatosabb, kicsit profibb, de a Fury Unleashed még így is bőven az átlag felett áll, ezért a stílus rajongóinak nyugodtan ajánlható, miközben, bár a képregényes megoldás sem úttörő, de azért annyira nem is gyakori, hogy akár csak egy kicsit is unjuk. | 74%
Shmup Collection
Igen, igen! Shmupból soha nem elég, a műfaj képviselői jöhetnek mindenféle formában és fajtában, ráadásul a Switch kifejezetten ideális platform a célra, amit az év elején megjelent Psikyo Shooting Stars két epizódja kellően bizonyított. Úgy tűnik, 2020-ban dömping van a témában, legalábbis az aktuális trió is ezt bizonyítja, miközben a felhozatalon belül van felújított Dreamcast-lövölde és Greenlighton bizalmat kapott fejlesztés is. Ráadásul a három bekerült alkotás, avagy a Wolflame, a Stazius Next és az Armed 7 DX mind más-más oldalról közelíti meg a régen a játéktermekben közkedvelt zsánert.
Van itt klasszikus, valóban felfelé scrollozó puffogtatás, ráadásul nagyon jó kis fegyverfejlesztéssel, de balról jobbra haladós programot is találunk, miközben a megszokott klisék mellett egészen ötletes pillanatok is feldobják az állandó lézerezést és robbantgatást. Ez talán a kollekció legnagyobb érdeme a visszafogott ár mellett. Merthogy ugyan van egy kicsit “olcsó” hatása a látványnak, játékmenetét, mechanikáját tekintve mindegyik rendben van, amikor pedig éppen egy hatalmas ellenfél elől menekülünk, ami szabályosan az őrületbe kerget minket, akkor valahol elégedetten csettintünk. Jók a zenék, jó az élmény, avagy a shmupok kedvelőinek érdemes egy próbát tenniük. | 74%
Naruto Shippuden: Ultimate Ninja Storm 4
Jó pár éve már, hogy az eredeti verzió megjelent, így a fejlesztőknek is volt idejük kipofozni, mielőtt újra csatába küldték. Márpedig ebbe a harcba érdemes beszállni, hiszen a negyedik epizód igazán tartalmas és látványos szórakozást nyújt, ami még csak nem is egy szimpla bunyós anyag, annál ugyanis jóval többet rejt. Többek között egy kiterjedt sztori és kaland módot, mindegyiknél jópofa megoldásokkal, hatalmas és monumentális csatákkal, amiknél egyszer-egyszer még úgy is sikerült ámulni és bámulni, hogy nem vagyok rajongó. Éppen emiatt az átvezetők sem annyira hatottak meg, de aki tényleg ismeri a sorozatot, az szerintem imádni fogja a visszatekintésekkel, rajzfilmes betétekkel, a karakterek váltogatásával együtt.
Van bőven gyűjtenivaló, mindig megnyithatunk valamit, ráadásul az offline játékmódokon túl lehetőség van online is megmérettetni magunkat. De az igazi attrakció (szerintem) a kampány, ahol tényleg elképesztően látványos harcok és jelenetek kerülnek elénk. A gigászok csatája már-már kaiju-filmes szempontból is elismerésre méltó, emellett mindig sikerül feldobni a játékmenetet, ami a különböző módoknak hála már önmagában is változatos. Még az is remekül szórakozhat, aki nem rajongó, köszönhetően a stílusos harcnak, a technikai állapotnak (ami sokkal jobb, mint anno a PC-s megjelenésnél), a hangulatnak, egy-egy brutálisabb pillanatnak. Nem tökéletes, lehetne kicsit csiszoltabb és játékmenet terén izgalmasabb (amikor éppen nem elképesztő speckókat használunk, akkor kicsit fapados a rendszer), de még így is kifejezetten jó az eredmény, amit most már bárhova magunkkal cipelhetünk. | 80%
Broken Lines
Az év elején PC-re megjelent taktikai akciójáték végre konzolokra is eljutott, a “végre” pedig nem véletlen, elvégre, ahogyan az Zoo_Lee cikkéből is kivehető, egy egészen különleges világháborús programról van szó. Az alternatív múltban van egy erős steampunk-hatás, pedig a háború látszólag ugyanaz: ezúttal azonban az ellenséges vonalak mögött kezdünk, méghozzá egy szétszakadt csapattal, melynek első körben a tagjait kell összeszednünk. Ha pedig mindenki megvan, együtt, vagyis az éppen kijelölt bajtársakat pesztrálva mehetünk a missziókra, amiknél mindig egy időintervallumot tekintve oszthatjuk be akcióinkat, hogy azután azok élesben is megtörténjenek, majd újra kiosszuk a koreográfiát.
Ezek a döntések azonban nagyon komoly hatással rendelkeznek, elvégre embereink nemcsak sebesülnek, meg is halhatnak, egymással szembeni viszonyuk is megváltozhat, mindez pedig hatással van a teljesítményükre. Ilyen formában tehát egy XCOM-, de inkább Iron Danger-alternatívát kell elképzelni, némi Darkest Dungeon-hatással, ami azt hiszem, önmagáért beszél. Ráadásul dokkolva a játék meglepően részletes és szép egy-egy helyzetben, persze általánosságban azért csodákat nem kell várni tőle. De jó látni, hogy az indie mezőny ennyire komolyan veszi a Nintendo masináját, és a komolyabb, összetettebb portékájukat is átírják a közönség kedvéért. Merthogy a Broken Lines azért egy egészen komoly játék, nehéz mondandóval, kemény pillanatokkal, és a játékmenet is teljesen rendben van. Nem hibátlan, de mindenképpen ajánlott darab a műfaj kedvelőinek. | 83%
Huntdown
Elsőre a Huntdownnal is a gamescomon találkoztam, méghozzá a Microsoft standjánál, ahol egyből erősen rákaptam a pixeles akciójátékra. A nosztalgiázni vágyóknak már most van egy jó hírem: amiben a program azóta változott, az csak javára válik. A minőségi külső (de tényleg, azok a karakterek és hátterek, nézzétek és imádjátok!) és ehhez tökéletesen passzoló zene és hang mellett a játékmenet is csiszolt, élvezetes. A jövőben a multik irányítanak, a bandák pedig végeznek… általában mindenkivel, aki nem egy luxus lakosztály rejtekében élvezi ki a szolganéptől befolyó anyagi javakat. Az eltérő pályák több szakaszra bontva adnak lehetőséget egy-egy fontosabb bandatag, majd a legfőbb irányító kivégzésére, de természetesen már az átlagos pribékek sem adják olcsón az életüket, így alaposan fel kell kötni a gatyát, ha valóban szándékunkban áll megtisztítani a várost.
Két fegyver és közelharci támadás, plusz gránát és más gyilkoló eszközök, neonfények, filmes és játékos utalások… a Huntdown egy audiovizuális orgazmus képében elkészült akcióorgia, ami tökéletes kikapcsolódás azoknak, akik a 16 bites korszakban vagy környékén szerették meg a filmeket és videojátékokat. Kellően véres, ötletes (a bossok is nagyon jók), változatos, van benne kihívás, szóval összességében ajánlható. Ami nagy szívfájdalmam, az az online co-op hiánya, hiszen ez tipikusan az a fajta játék, ami kooperatív módban a legjobb, mint mondjuk, a Contra/Probotector, de erre csak lokális módban van lehetőség. Akit ez nem zavar, az bátran ruházzon be rá. | 89%
What a Golf
És akkor a csúcs. Legalábbis számomra. Hozzá kell tennem, hogy én vagyok az a személy, aki hosszabb távon nem sok élvezetet talál egy golfjátékban. Hogy ehhez képest miért is gondolom úgy, hogy a What a Golfot mindenkinek ki kéne próbálnia? Nos, már csak azért is, mert az indie produkció úgy golf, hogy pont golfot nem tartalmaz. Legalábbis a megszokott módon. Mert hát itt is a pálya elején kezdünk, ahonnan valahogyan el kell juttatni valamit a pálya másik végében lévő zászlóig/lyukig, de a mit és a hogyan a legnagyobb kérdés. Ez a program a fizikára és kisebb mértékben ügyességre, nagyobb mértékben logikára épít, ezzel együtt pedig mindig más feladat elé vagyunk állítva. Lehet, hogy nem a labda, hanem az ütő az, amit el kell csapnunk messzire? Vagy maga a golfozó? Vagy valami egyéb tárgy/élőlény? A What a Golf ritkán ismétli magát, így mindig vár minket a meglepetés.
Szó szerint, elvégre van, hogy magát az űrt fedezzük fel, máskor pedig mindenféle videojátékos vagy filmes kikacsintás adja a feladat alapját. Egy pályát összesen három “nehézségi” verzióban kell teljesíteni, így gyűjtögethetünk, de akár már az első befejezésével is mehetünk tovább, hogy az adott fejezet végén megküzdjünk a szuperszámítógéppel, aztán jöhessen a soron következő szegmens. Mindezt elképesztően szórakoztató, egyedi és élvezetes módon, tele humoros pillanatokkal. Ha egy indie játékot veszel a hónapban, ez legyen az, ízléstől függetlenül, mert mind elképzelése, mind megvalósítása megérdemli a figyelmet. | 92%
Ezek voltak tehát az elmúlt egy(-két) hónap legérdekesebb címei, amik úgymond talán radar alatt maradtak. Persze volt még egy csomó minden… de hát kinek van mindenre ideje, nem igaz? Főleg, hogy elég ebből a listából kettőt-hármat pótolni, aztán máris itt a Xenoblade Chronicles: Definitive Edition, onnantól meg már úgy sem számít más megjelenés. Vigyázzatok magatokra és egymásra!
