Hála a december végén és januárban esedékes pangásnak, ezúttal nem kell annyira ömleszteni a különböző címeket, mint a korábbi cikkekben, így kizárólag a legizgalmasabb produkciókra sikerült fókuszálni. No, persze a teljes kínálat jóval tartalmasabb, de rengeteg a klón, az olcsó másolat vagy utánérzés, ami jó eséllyel még egy nyúlfarknyi összegzőt sem érdemel meg. A Sega Ages ezúttal is két résztvevővel bővült, amiket már csak a hagyományok miatt sem lehetett kihagyni, emellett két nővérkés visual novel, egy játék katonásdi és egy korábbi megjelenés portja kapott figyelmet.
Mosaic
Nehezen, de felkelsz minden egyes reggel, megnézed a telefonodra érkezett üzeneteket, olvasod a szülői aggódást, a mellőzött barátok elfordulását, a munkaadó fenyegetőzését, majd a fürdőszobába mész, hogy elrendezd a frizurád és nyakkendőd, aztán elindulj a szürkeségbe. A tömegbe, amely egyazon cél felé hömpölyög, mint te is tartasz: a munkahelyed irányába, ahol aztán minden nap újabb előírt számot kell teljesítened. Te magad is szám vagy. Te magad is gép vagy. Te magad is a szürke tömeg része vagy.
Valami ilyesmi a Mosaic, a tömény nihilizmus bitekbe öntve, míg meg nem jelenik egy beszélő hal, aki aztán meglehetősen fura szóváltások közepette szeretne kirángatni a gépezet fogaskerekei közül, amik lassan végérvényesen bedarálnak. Az alapvetően színtelen közegben monoton tevékenységek közepette ismerjük meg egyre jobban a környezetet, amiben élünk (?), itt-ott ráakadva valami színre, valami színes tevékenységre, ami felforgatja a megszokott rendet. Az indie Krillbite Studio alkotása ilyen téren érdekes darab, jól áll neki a letargikus világ, amiben egy csomó jó ötletet lehetne megvalósítani, de a legfőbb baj az, hogy a szabadságot teljesen nélkülöző, megkötésekkel teli játékként ugyanúgy beépül a szürke tömegbe, ahogy alanyai is, akik Tinder-jellegű alkalmazáson keresztül figyelik futószalagon gyártott lehetséges partnereiket. Látszik az is, hogy a program alapvetően okoseszközökre készült, aminek hála a Switch hibrid mivolta miatt a koncepció ugyan jobban érvényesül a Nintendo masináján, mint pl. PC-n, de messze nem tökéletes még így sem, ráadásul ehhez képest (és ahhoz, hogy nagyjából 2-3 órás játékidejét maximum kétszer élvezzük ki) nem is túl olcsó. Ami viszont jó hír, hogy választható a magyar nyelv, a feliratok minőségével pedig nincs gond. A sétaszimulátorok elkötelezett rajongói tehetnek egy próbát, mindenki más viszont jobban jár egy leárazással, mert bár a Mosaic nem rossz, messze nem egy Limbo vagy Inside. | 68%
Sega Ages: Fantasy Zone és Shinobi
A Sega Ages-sorozatban megjelenő arcade klasszikusok szinte állandó szereplői a Switch-Mixnek, és természetesen ezúttal is két játékkal gyarapodott a kínálat. A Konami 1985-ös TwinBeeje után 1986-ban (bár elvileg már 1985-ben elkészült) elkészült a Sega Fantasy Zone-sorozatának első része, amely galaktikus intrikákat és harcokat kínált egy shooter formájában. Bár maga a műfaj már akkoriban is túltelítettnek számított, a színes és sajátos dizájnvilág adott némi karaktert a játéknak, ami a Konami már megnevezett üdvöskéjével együtt nevezhető a cute ’em up elnevezésű alzsáner úttörőjének. Más kérdés, hogy azóta eltelt több mint 30 év, és bár személy szerint mind a lövöldéket, mind az arcade akciójátékokat bírom, az a helyzet, hogy vannak címek, amik nem véletlenül maradtak meg kevésbé az általános köztudatban. Jelenleg ugyanis a Fantasy Zone inkább irritáló, mintsem szórakoztató, elvégre semmi másról nem szól, mint arról, hogy a kis hajónkkal balra vagy jobbra repülünk, és miközben random jönnek az egyre idegesítőbb, egy idő után már minket követő ellenfelek, ki kell lőni a helyszínen lévő összes anyahajót, majd jöhet egy átlagban azért ötletesnek mondható boss. A tarkabarka látvány számomra nem sokat nyújt, a szépen megrajzolt karaktereket jobban díjazom, emellett a mechanika sok esetben elég frusztráló.
Talán még ma is jóval közkedveltebb és ismertebb a Shinobi, ami 1987-ben indult útjára, és ha emlékeim nem csalnak, még az itthoni játéktermekben is találkozhattunk vele (talán a Déli Pályaudvarnál egy pincében, a Vidámparkban vagy az egykoron a Westend helyén álló játékteremben futottam bele). Nem mondom, a későbbi epizódok (főleg a Revenge) ebből is jobbak voltak, de már az első részen is érződik, hogy több az átlagnál. Még úgy is, hogy mai szemmel ez is elég frusztráló játék, főleg a vége felé, amikor már mindenhol 2-4 láthatatlan nindzsa várja, hogy egy mozdulattal a másvilágra küldjön. Oldalnézetes akció-platformerként azonban vannak jó ötletei, van hangulata, ráadásul a pályákat betanulva elég jól lehet süvíteni, ha tisztában vagyunk az ellenfelek pontos helyével és mozdulataival – noha a rendszer így is képes néha egy-egy meglepő támadásra, amire nem számítunk. Összességében tehát két nehezebbnek mondható, mára már nehézkesebb mechanikával megáldott program került bele a kínálatba, amik közül a Fantasy Zone szerintem tényleg csak a legnagyobb rajongóknak ajánlható, de az is lehet, hogy bennem van a hiba, mikor kevésbé értékelem az idegesítő kis mütyürök random megjelenését.
Fantasy Zone | 65%
Shinobi | 73%
Nurse Love Addiction és Nurse Love Syndrome
Kifejezetten rossz a viszonyom a vizuális novellákkal, avagy a visual novel stílussal, azonban nagyon ritkán bele-belenézek egy-egy kiemelt alkotásba, így jutott át most a rostán a két Nurse Love-epizód is, amik a Vita- és PC-megjelenés után ezúttal a Switch felhozatalát gazdagítják. Története szerint az Addiction egy testvérpár (Asuka és Nao) történetét meséli el, akik éppen nővérnek tanulnak, frissen megismert társaik és az iskola tanítói által pedig megtudják, milyen felnőttként és ápolónőként élni. A Syndrome főhőse Kaori, aki gyerekként egy halálközeli élményen esett át, ezért hálája jeléül arra tette fel életét, hogy felnőve ő is mások életét tegye könnyebbé, megmentse azokat, akik a segítségére szorulnak. A történet szerint új munkahelyén, a Yurigahama kórházban ismerjük meg, illetve válhatunk mindennapjai részesévé.
Természetesen mindkét játék rengeteg párbeszédet, belső monológot rejt a szépen rajzolt képek mellett, a végigjátszás pedig nagyjából 10 óra játékonként, ami alapvetően nagyon jó eredmény. Időnként dönthetünk a szereplők helyett, ezzel befolyásolva a történetet, ami számos (nagyjából 20) befejezéssel rendelkezik, ráadásul az általánosan könnyed hangvétel ellenére néha kimondottan drámai irányt vesz, de a Nurse Love-játékok azért inkább a hangulatról és élményről szólnak. Mindezek ellenére a karakterek sajnos eléggé egydimenziósak, hatalmas meglepetések nem érik a játékost, bár hozzáteszem, hogy ez nem az a műfaj, ahol az átlag produkciók akkora fordulatokat hoznak. A szereplők azért szerethetők, a cselekmény megmarad a jóízlés határain belül, szóval senki ne számítson egy Nedves nővérkék 1-2 jellegű szexmaratonra, elvégre itt inkább az érzelmeken van a hangsúly, ami kialakul a lányok között – viszont pont ezért lett volna jó, ha picit összetettebb személyiségek kapnak helyet. A Syndrome egyébként a Re:Therapy bővítéseit és módját is tartalmazza, így az eredetileg japánban megjelent teljesebb verziót is kiélvezheti, aki beruház a kedves nővérkék kalandjaira. | 70%
Hypercharge: Unboxed
Nem tagadom, van valami megmagyarázhatatlan vonzódásom a műanyag, fröccsentett játékkatonákkal szemben, amik már gyerekkoromban is meghatározták a hétköznapjaimat (egész szakaszokat mészároltam le a fekvő, kúszó, térdelő, előre mozduló/lépő gyalogokkal), ez pedig a videojátékok világában is tovább él. Legyen szó az Army Men-szériáról vagy a The Mean Greensről, amiről még a PC Guru hasábjain írtam. És most itt van a Hypercharge: Unboxed, az indie játék, ami PC-n 2017 óta volt korai hozzáférésben, és ami szintén a műanyag háborúzás emlékeit idézi meg.
Ezúttal azonban többjátékos hordamóddal, amelyben három központi erőgépet kell megóvni, amiket egy elemmel ellátva jobban be lehet védeni, miközben az ellenséges hordák több körön át támadnak. A szünetekben érdemes alaposan körülnézni, begyűjtve az itt-ott megtalálható érméket, elemeket, extrákat, mert a játéktér tele van olyan pontokkal, amiken valamilyen védelmi funkcióval ellátott eszközt lehet bevetni. Mérges növény, barikád, akna, ragasztó, automata gépágyú – van minden, amire csak szüksége lehet egy műanyag bakának. A hordák pörgettyűk, idegen lények, ellenséges katonák vagy akár repülők képében érkeznek, míg az akciófigura karakterek (mint az első szériás G.I. Joe-k) testreszabhatók, különféle fegyverekkel és felszereléssel láthatók el. A helyszínek a raktártól és játékbolttól kezdve a fürdőszobáig és a léghoki asztalig terjednek, ötletes és ügyes elrendezéssel, mindig egy rakás titokkal, emellett az artdizájn is nagyon el lett találva a poszterekkel, a világító gamer perifériákkal és egyéb jópofa apróságokkal. Persze van PvP is, de itt az alap mókát a csapatos összefogás, a gép elleni küzdelem adja meg, amire csak ráadás a kompetitív játékmód. Itt-ott látszódik, hogy független fejlesztésről van szó, de barátokkal és idegenekkel is nagyon élvezetes, taktikus összecsapásokat lehet összehozni, amiknél nagyon számít, milyen védvonal lett kiépítve, mennyire oszlanak el a feladatok. | 78%
Jelenleg tehát ezeket a kissé radar alatt maradt megjelenéseket sikerült bevizsgálni, de amennyiben igényetek van a rovatra, azt természetesen továbbra is folytatjuk, illetve, ha van olyan cím, amiről kifejezetten szeretnétek olvasni, csak jelezzétek kommentben, mi pedig igyekszünk azzal is foglalkozni.
