A hátfájással ébredőknek talán nem kell magyaráznom, hogy milyen jó dolog volt a 2000-es évek elején Star Wars-rajongónak lenni – persze nem feltétlenül a filmek miatt, hanem mert rengeteg videójátékkal örvendeztetett meg minket a LucasArts. Nekem például máig a 2003-ban megjelent Star Wars: Knights of the Old Republic a kedvenc interaktív alkotásom (nem a műfaján belül, hanem összességében nézve), de annak nem sokkal később megjelent folytatása, a The Sith Lords is toplistás a szememben – persze szigorúan csak a Restored Content moddal. Az olyan klasszikusokról már nem is beszélve, mint az FPS zsánert színesítő Republic Commando, a stratégiák szerelmeseinek szánt Empire at War, a multiplayer berkekben ismertté vált Battlefront, vagy épp a Raven Software által jegyzett Jedi Knight felvonások, a Jedi Outcast és a Jedi Academy. Legújabb nosztalgiabombám alanyául pedig épp az utóbbit sikerült kiválasztanom, méghozzá azért, mert legalább annyi kellemes emlék köt hozzá, mint Revan történetéhez – méghozzá úgy, hogy a máig népszerű multiplayer módhoz hozzá sem szagoltam.
Ez már csak azért is mondható egyébként furcsának, mert első körben egy nem várt meglepetésként akadt a kezem ügyébe a játék, és álmaimban sem gondoltam volna, hogy végül ennyire a szívemhez nő. Történt ugyanis, hogy egy volt ismerősöm meg akart lepni valamivel, én pedig a fejembe vettem, hogy biztos egy épp aktuális (2004-ben történt az eset) FPS lemeze landol majd a gépemben, mondjuk a Doom 3 vagy a Half-Life 2. Repkedtek is a kérdőjelek a fejem felett, mikor a kedves barát beállított a Jedi Academyvel, amiről halvány fogalmam sem volt, hogy eszik-e vagy isszák, éppen ezért pont olyan vakon ugrottam bele a kalandba, mint mondjuk a korábban kivesézett Dark Souls esetében. Ha mindez esetleg nem lenne elég, akkoriban még az angollal is némiképp hadilábon álltam, így már rögtön a Yavin IV-en történő, zökkenőmentesnek éppenséggel nem nevezhető landolás után sikerült elakadnom, mivel percekig csak tanácstalanul köröztem, mire rájöttem, hogy hogy a fa fénykarddal történő kivágásával kell megnyitnunk az utat a hajón hozzánk csapódó Rosh Peninnek.
Fokozzam még? Húsz évvel ezelőtt a messzi-messzi galaxisra sem tekintettem úgy, mintha a második otthonom lenne (mondjuk most sem, de ebben kiemelt szerepe volt a Disney ténykedéseinek), szóval Luke Skywalker kilétével ugyan tisztában voltam, ám a kiterjesztett univerzum (Expanded Universe) ismeretlen fogalom volt a számomra. A Jedi Outcast (valamint a Dark Forces első és második része) hiányában pedig Kyle Katarn is csak egy szakállas figura volt, aki jól bánik az Erővel, ezen túlmenően viszont gőzöm sem volt róla, hogy kicsoda. Ilyen körülmények között indult tehát az ismeretségünk, ám nem kellett sok idő ahhoz, hogy szerelembe essek, mivel a Jedi Academy elképesztően erős atmoszférája még az én nem (teljesen) Star Wars rajongó fejemet is képes volt elcsavarni.
Na de kanyarodjunk vissza egy picit a prológushoz. A program már ott megnyert magának anno (legalábbis részben), hogy a nyitányban kiválaszthattuk a saját karakterünket, aki ugyan mindenképp Jaden Korr néven futott a történet során, de mi dönthettük el, hogy melyik fajba tartozzon, és melyik nem (fiatalabbaknak mondom, hogy 15-20 évvel ezelőtt még nem A és B testtípus volt) képviselőjeként ragadjon fénykardot. Ha pedig már szóba került a civilizáltabb kor elegáns fegyvere, szintén tetszett, hogy megszabhattuk a markolat formáját és a penge színét, ami akkoriban elég nagy újdonságnak számított. A nagybetűs élmény viszont akkor ért, amikor végre használni is tudtam a „pengét”, hiszen előtte csak a KotOR-ral játszottam a Star Wars címek közül, az idő megállítására és a parancsok kiadására alapozó harcrendszer pedig össze sem hasonlítható azzal, amikor én magam dobálhatom a kardot, vagy épp vághatom ketté a szembenállókat. Már akkoriban is lenyűgözött, hogy milyen látványos és részletes animációkkal sikerült megáldaniuk a készítőknek az ifjú Padawanunkat, mai szemmel nézve pedig főleg bravúrosnak tartom, hogy több mint húsz esztendővel ezelőtt hozták ezt tető alá a szebb napokat is látott Raven szakijai. Egy Star Wars Jedi: Fallen Orderhez vagy Survivorhöz képest persze fapadosnak tűnhet az itteni „vagdalkozás”, ám anno ’76-ban ez bizony maga volt a csoda – pláne, hogy később dupla pengéjű és dupla kard közül is választhattunk, melyek természetesen egyedi animációkat hoztak magukkal.
És akkor még ki sem tértem a különféle Erő képességekre, amik extra ízt adtak a harcoknak – azzal például az alkotók is tisztában voltak, hogy mennyire jó móka lelökdösni másokat, így több olyan pálya is akadt, ahol a gravitációra bízhattuk az ellenfeleinket. Amivel viszont mind a mai napig nem vagyok kibékülve, az a belső nézetből történő lövöldözés, mivel már akkori szemmel is kifejezetten bugyutának éreztem a kardozás mellett, ráadásul nem is lett túl élvezetes, pláne egy olyan cégtől, aki előtte lerakta az asztalra a Hexent, a Hereticet és a Soldier of Fortune-t. Ebből adódóan nagyon nem örültem annak a szekvenciának (Cult Investigation), amikor megfosztottak minket becses fegyverünktől, kész szerencse, hogy nem tartott sokáig. Ettől eltekintve viszont elképesztően élveztem a harcokat, ám mégsem az összecsapások, hanem a változatos planéták miatt lett nagy kedvencem a Jedi Academy.
Talán furcsának tűnhet, de számomra pont az a Tatooine volt a csúcspont hangulat terén, amit a legtöbben már 2003-ban is elcsépeltnek tartottak, én valahogy mégis imádtam a sivatagi környezetet és a jól ismert buckalakók jellegzetes üvöltéseit – a jawákat persze mindig békén hagytam, ugye ti is? De a Blenjeel „ahová lépek, szörny terem” jellegű misszióját is nagyon szerettem (bár meg nem tudom mondani, hányszor végeztem a „homokféreg” bendőjében), a korribani végjátékról már nem is beszélve, ahol azért elég magas fordulatszámon sisteregtek a fénykardok. Egyszerűen elképesztő volt a bolygók (és így a helyszínek) felhozatala, hiszen míg az egyik percben még a perzselő homok égette a (virtuális) talpunkat, addig nem sokkal később már a Hoth jeges poklában kellett boldogulnunk, vagy épp a Coruscant felhőkarcolói között voltunk kénytelenek lavírozni – és ezzel a kis felsorolással még mindig csak a jéghegy csúcsát kapargattam. A KotOR mellett talán a Jedi Academy volt az a játék, ami közelebb hozta hozzám George Lucas milliók által imádott univerzumát, ezért pedig nem lehetek eléggé hálás a Ravennek – na meg persze az ismerősömnek, aki megismertette velem ezt a csodát.
Természetesen hosszú sorokon keresztül isteníthetném még a briliáns zenei aláfestést, az utánozhatatlan fénykardpárbajokat, valamint a misztikummal átszőtt, meglehetősen érdekes és fordulatos (befejezésből sem csak egyféle van!) történetet, de a veteránok úgyis betéve tudják az imént leírtakat, az új érkezőket pedig jobb esetben már sikerült meggyőznöm arról, hogy mennyire nagyszerű lett cikkünk alanya. Már csak azért is reménykedem a sikerben, mert az Aspyr jóvoltából modern(ebb) masinákon is gond nélkül játszható a program (méghozzá a szintén parádés, bár kissé rosszabbul öregedett Jedi Outcasttel egyetemben), így semmi akadálya annak, hogy valaki pótolni tudja. Jómagam is be fogom szerintem szerezni Xboxra egy leárazás alkalmával, mert bár PlayStation 4-re már megvettem tavalyelőtt, fogalmam sincs, hogy mikor lesz itthon újra Sony konzol, ezen sorok legépelése pedig finoman szólva is meghozta a kedvem némi szeleteléshez.
A rovat korábbi darabjait IDE kattintva tudjátok elérni!
